Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Az Égenjárók Hiroshi Mori azonos című, 2001-től 2008-ig tartó regénysorozatának anime adaptációja, melynek a rendezője nem más, mint Mamoru Oshii, aki már veteránnak számít a japán animációs színtéren, és tehetségét bizonyította olyan rendkívüli produkciókkal, mint az Urusei Yatsura, a Patlabor, és a Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem (hírnevét leginkább ennek köszönheti), vagy annak folytatása, a Páncélba zárt szellem 2. ? Ártatlanság. Az Égenjárók egy az ártatlanságról, gyermeki létről szóló drámai történet akciódús, izgalmas repülőgépcsatákkal tarkított környezetbe ágyazva. A nemzetközi kritika nagyrészt méltatta Oshii munkáját, és bár a Ghost in the Shell-lel nem lehet egy lapon említeni, azért mindenképpen dícséretre méltó, amit a direktor ezúttal elénk tár. A legfőbb probléma Oshii-val, hogy honfitársával, a világszerte méltán elismert és nagyra tartott Hayao Miyazakival ellentétben ő képtelen újra és újra felfedezni önmagát. Miyazaki képes újat mutatni és a megszokott stílusjegyein megint csavarni egyet, mikor már senki se várná tőle, Oshii viszont sajnos egyre inkább a jó tíz évvel ezelőtti fénykorának maradványaiból próbál megélni.
A történet központjában vadászrepülő pilóták egy csoportja áll, akiket csak Kildren néven ismer a világ - különös mód sosem öregszenek, halhatatlan testtel bírnak, és mindörökké fiatal tinédzserek maradnak. Két multinacionális vállalat közti háború megvívásában vesznek részt, hogy az ellentét mióta tart, arra talán már senki sem emlékszik. A Kildrenek genetikai ügyeskedés során kerültek kifejlesztésre, és ha egy elesik csatában, azon nyomban új érkezik a helyébe. Kannami is ilyen zölfülű, mikor a bázison szolgálatra jelentkezik nagy csodálatára egy vadonat új, még sértetlen gépet kap. A szokás ugyebár az, hogy a repülőket az újoncok az előző tulajdonostól veszik át, ám ennek a korábbi gazdáját, Jinroh-ot, csupa rejtély övezi. Az újdonsült parancsnok, Kusanagi, azt állítja Jinroh meghalt, ám senki nem hajlandó beszélni róla bővebben. Ahogy Kannami és osztaga sorra végez bevetést bevetés után, a főhősnek fura érzése támad, mintha az élete ismétlődne, és arra lesz figyelmes, hogy az elesett csapattársakat követő utánpótlások pedig félelmetesen hasonlítanak elődjeikre, mindössze más névvel bírnak. Mikor Kannami az előző missziókra próbál emlékezni, rájön, hogy nincs is múltja...
Az Égenjárókat méltósággal kezelni, és a sztorit tisztességesen összefoglalni tulajdonképpen lehetetlen feladat, mivel a filmet valóban látni kell, hogy véleményt alkothassunk róla. Kétlem, hogy sokan majd a középutat preferálnák, legtöbben valószínűleg vagy odáig lesznek érte, és imádni fogják, vagy épp ellenkezőleg, minden egyes percét utálják majd. Ha úgy ülünk neki, hogy egy gyors, pörgős és agyatlan akciófilmet várunk, akkor garantálom, hogy az utóbbi kategóriába fogunk esni.
Ez még nem jelenti azt, hogy az Égenjárókban ne lenne akció, valamint feszültség; de a címben szereplő ég, melyben a szereplők "járnak" nem pusztán egy közönséges metafora arra, hogy az illetők repülőgép pilóták. Oshii olyan író-rendező, aki amúgy is komplex és egzisztencialista műveiről ismert, de az Égenjárók felülmúlja majd várakozásaink legnagyobb részét. Retro-futurisztikus mese, arcpirítóan merész keveréke a második világháborús filmek stílusjegyeinek és akciójeleneteinek, illetve az introspektív, a halálon, életen, és múlt-jelen viszonyán elmélkedő háborús drámák hangulati elemeinek.
Az Égenjárók vitathatatlanul magával ragadó és egyedi tud lenni, mint intellektuális ujjgyakorlat, az érzelmi megközelítése viszont könnyen elidegeníthet minket távolinak, idegennek tűnő mélysége miatt. Ezt a filmet könnyebb sokkal méltatni erényei miatt, mint valóban őszintén szeretni is mindazokért. A történet és a cselekmény sok-sok részlete szándékosan ködös, és kibontatlan marad, és ez sem könnyíti meg éppen az egyszeri néző dolgát. A helyszín európai országra hasonlít, és sokminden utal az 1940-es évekre, a második világháború idejére, de a konkrét, pontos idő és hely sose derül ki. Ugyanez igaz a cselekmény legfőbb mozgatórugójára is: a végtelen háborúskodásról senki se tudja, mióta tart és azt sem, hogy mi az oka. A forgatókönyv mint egy memoár, hasonló módon építkezik; egyes részletek kristálytiszták és élénkek, míg mások csak halovány emlékfoszlányok, kimondatlanok maradnak. Az Égenjárók már-már betegesen anti-dramatikus, azt a bizonyos néhány akciójelenetet kivéve több kényelmesen elnyúló szünet van benne, mint egy Harold Pinter-darabban.
A játékidő előrehaladásával a film érzelmi hangvétele megfordul és lecsupaszodik, ahogyan a karakterek életeinek álomszerű ismétlődése egy szakadást, változást idéz elő. A cselekmény kibontakozásával egyúttal visszafelé is haladunk időben, a sztori mintha körbefordulna, hogy önmagába, a kiindulópontba térhessen vissza. Az Égenjárók egyértelműen érzelmeket kiváltó film, de nehéz néha meghatározni, hogy milyenek ezek az érzelmek; düh, zavarodottság, gyász és diszkomfort juthat például eszünkbe. A Kildrenek genetikai módosításnak köszönhetően nem idősödnek, örök gyerekek, akik kamaszodó testbe vannak zárva. Életük egyszerre végtelen és véges, céltalan és mégis determinált. Miért is kéne felnőniük, ha egyszer úgyis mindenképpen meghalnak? Az Égenjárók alaposan átgondolt globális metafora a háború kegyetlenségére, összetettségére és ellentmondásosságára. Oshii sajnos az üzenet átadására annyi időt használ fel, amennyit már elég nehéz végigülni, főleg úgy, hogy közben kellő mennyiségű akcióval és drámai szituációval sem tud szolgálni. Három felvonás (körülbelül másfél óra) különösebb misztikum, mögöttes tartalom vagy karakterfejlődés nélkül elég embert próbáló.
Az Égenjárók arra a lényegi pontra akar rávilágítani, hogy milyen fontos a háború is az emberek életében; szükségünk van rá, hogy ellensúlyozni tudjuk vele a béke iránti örökös vágyódásunkat. Mindkettő kell, mert ha csak béke, vagy csak háború van, az egyensúly megbomlik. A film üzenetének iróniája persze az, hogy erre látszólag automatizált, már majdhogynem lelketlen, gépszerű harcosok eszmélnek rá. A Kildrenek gyerekszemmel néznek a világra, és értetlenül állnak az öldöklés előtt, mégis elvégzik a feladataikat. Nem halnak meg, legalábbis nem olyan formában, ahogy a mindennapi emberek, de a halál ettől talán még jobban foglalkoztatja őket.
Ha a mondanivaló nem is talál ránk, a külsőségekre akkor sem lehet rossz szavunk. Bár nincs tucatnyi akciójelenet a filmben, mikor mégis feltűnik egy, az lélegzetelállító látvány. Az animáció retro-érzést sugároz, ami a koncepció része lehetett, egyszerű, hagyományos technikával készített figurák mozognak lágy, festett hátterek előtt. Stilisztikai szempotnból tekintve, az Égenjárók két részre osztható: a földön játszódó események, illetőleg az égben játszódóak. A földi jelenetek olyan stílust követnek, mely már ismerős lehet azok számára, akik láttak Oshii-tól és a Production IG stúdiótól más filmet, észrevétlenül mosódnak egybe a kézzel és a számítógéppel életre keltett rajzok. A karakterek elsőnek talán szoborszerűnek, élettelennek tűnnek majd, de hamar észrevehetőek a részletek, a kidolgozottság manírjaikban, arckifejezéseikben. A levegőben lezajló csaták számítógépen készültek, és nincs jobb szó rájuk, mint hogy tökéletesek. A jelenetek dinamikusak, a kamera olyan mozgásokat visz véghez, amiket elképzelni se tudnánk; valóban a székünkbe szögez majd az élmény. A realisztikus és erősen stilizált szekvenciák keveredése bámulatos végeredményt alkot.
Az Égenjárók olyan film, amely nem való mindenkinek. Ha a japán animáció szerelmesei vagyunk, akkor kihagyhatatlan, és ha a filozofikus, lassú folyású, csak kevéske akciót tartalmazó filmeket kedveljük, akkor is csak ajánlani tudom. Ellenben ha a Disney-féle rajzfilmekhez vagyunk szokva, vagy a könnyedebb, kifejezetten gyerekeknek szóló animéket ismerjük/szeretjük csak, akkor az Égenjárók nem a mi filmünk. Ez egy tipikusan felnőtteknek, vagy érettebb tiniknek ideális mozifilm, gyönyörű látványvilággal és kiváló rendezéssel, amit rengeteg élőszereplős produkció is megyirigyelhet.
A film tényleg végigülhetetlenül hosszú, én is 3 részletben néztem meg, pedig 2 óra nem olyan hihetetlenül hosszú, csak ez a film olyan, hogy.. Na, hát.. Hosszú, na' Előőször a képi világa fogott meg, de a vége felé már éeztem a sztorit is.