Hanna - Gyilkos természet filmkritika

A film cselekménye két szálon fut: az egyikben Hannát, a másikban pedig apját, Eriket (Eric Bana) követhetjük nyomon, amint külön-külön mindketten belépnek a modern civilizációba, amiből oly sok ideig teljességgel kivonták magukat, hogy aztán később találkozhassanak, és újra együtt lehessenek. A szétválásuknak természetesen megvan az oka, mivel része egy jóval nagyobb, kb. 14 éves felkészülést igénylő tervnek, aminek mozgatórugója - egy valamire való akció-thriller esetében mi más is lehetne, mint - a bosszú. A lány egész életében apjával élt, kettesben, távol minden alapvető technológiai vívmánytól, minden közösségtől, és minden más emberi lénytől. Az eltelt idő alatt Hanna a világ legveszedelmesebb elit bérgyilkosainak kiképzését kapta meg, megtanulva valamennyi létező technika és tudás összességét, ami szükséges ahhoz, hogy ha eljön az idő, el tudja végezni feladatát. Az apa tanítási módszerei nem éppen kíméletesek, ám lényegretörőek és mindegyik egy lépéssel közelebb juttatja lányát a célhoz, ami tulajdonképpen a tökéletes gyilkológéppé válás. Tinédzser éveinek felével a háta mögött, Hanna úgy érzi, készen áll, és meg akarja ismerni a világot, amiről ezidáig csak lexikonokból hallott. Hogy mi a küldetése, amire mindvégig, éjjel-nappal gyakorolt? Be kell jutnia egy Európában található szupertitkos amerikai katonai bázisba, ahol végeznie kell Marissa Wiegler-rel (Cate Blanchett), azzal a nővel, aki édesanyja haláláért felelős.

Eközben Erik is felkerekedik, fogja magát és átússza a Balti-tengert, hogy az előre megbeszélt helyen, Berlin városában ismét maga mellett tudhassa lányát - persze csak azután, hogy az végzett a "gonosz boszorkával." A terv fennakadások nélkül halad előre, csak egy a bökkenő: a Marissa, akit Hanna megöl valójában nem több egy imposztornál, a lány pedig erről mit sem sejt. Miután sikeresen megszökik a marokkói CIA hadiszállásról, ahová kihallgatásra vitték, Hanna macska-egér játékba keveredik, ahol ő és apja egyaránt prédák, akikre a valódi Marissa vadászik.

A Hanna eredeti, magával ragadó thriller, ami inspirációit tekintve ugyanannyival tartozik Mary Shelley Frankenstein-jének, a Grimm testvérek közismert meséinek, az egzisztencielista David Lynch-nek vagy a kultikus Mechanikus narancsnak, mint éppen Luc Besson Leon, a profi-jának vagy a Bourne-trilógiának. Komplex alkotásról van szó tehát, amit nem feltétlenül érdemes kikapcsolt aggyal, fáradt elmével végignézni. Ez nem egy üres nyári hollywoodi blockbuster, alapos kidolgozottságának, remek színészeinek és okos történetének hála mindenképpen felette áll az ilyen minősítésnek.


Túlzás lenne azt állítani a Hannáról, hogy tökéletes, ám az vitathatatlan, hogy sztorija gazdagabb, több mondanivalóval bír és érzékszerveinket tekintve stimulálóbb, mint amit általában a hasonló műfaji területeket meghódítani kívánó filmektől kapni szoktunk. Szintén előnyére mondható, hogy világos, érthető fináléval bír, más szóval egyértelmű válaszokkal szolgál minden egyes kérdésére, amit csak a játékideje során felvet. Wright ugyan a Hannát drámaként szereti jellemezni, amiben időnként feltűnnek akciójelenetek is, ha valakinek csak ennyi információval szolgálnánk a filmről, akkor nem lennénk száz százalékosan őszinték, és valószínűleg félre is vezetnénk az illetőt. A Hanna valóban tartalmaz drámai elemeket, melyek szükségesek a karakterfejlődéshez és a narratív progresszióhoz, de legalább ugyanannyira fontos, prominens alkotórésze az egésznek a rejtély is, ami a címszereplőt övezi. A történet feszültségteljes, érdekes, és pörgős, Wright a film kezdetétől a végéig olyan tempót diktál, ami biztosítékot jelent, hogy nem fogunk unatkozni 1-2 perc erejéig sem. Hanna mozgalmas kalandja, amint egyik pillanatról a másikra az abszolút elszigeteltségből a modern valóságba kerül, valamint fokozatosan kezd rájönni múltjának olyan részleteire, melyeket apja eltitkolt előle, odaszögez minket a mozi székébe, a konklúziót és a megoldásokat várva. A pozitív karakterekkel, a hősökkel valóban szimpatizálunk, és törődünk velük, érdekel a sorsuk, míg a negatív figurákat tiszta szívből gyűlölhetjük, és méltó büntetésükért drukkolunk.


A Hanna karaktervezérelt dráma, látványos akciófilm és lebilincselő thriller egyben - úgy, hogy a sokrétűség nem megy az integritás és élvezhetőség rovására. Wright profizmusa a vizualitás terén érezhető szinte mindegyik snittben. Ezúttal ugyan nem viszi túlzásba a cifrázást (nincs egy olyan hosszú követőfelvétel sem, ami versenyre szállhatna a Vágy és vezeklésben láthatóval, melyet több néző és kritikus egyaránt öncélúnak talált), filmje pompásan fest. A vágás elsőrangú, a jelenetek figyelmesen meg vannak komponálva, és néha rendkívül pörgősek, de sosem kapkodóak. A Hanna rendkívül változatos helyeken játszódik: hóval fedett téli táj, tűző nap égette kihalt sivatag, és sokszínű európai városok. Az Alwin Kuchler keze nyomát magán viselő operatőri munka mindig kitűnően átadja az adott helyszín hangulatát, a nyitó finnországi képek például néhol kifejezetten lélegzetállítóak. Az akciójelenetek precízen megkoreografáltak, a beállítások dinamikusak, viszont a kamerát nem rángatja senki jobbra-balra, így az események kristálytisztán kivehetőek. Öröm látni manapság, hogy készülnek még filmek, ahol az akciókat ilyen hagyományos stílusban veszik fel, és nem kell kisebb rohamokat, vagy fejfájást kapnunk minden egyes alkalommal, mikor valami gyors és látványos történik a vásznon. A két legemlékezetesebb momentum egyértelműen Hanna szökése fogvatartóitól, illetve Erik négy CIA ügynök elleni küzdelme egy metró aluljáróban.

A tündérmesei motívumoknak egy bizonyos része kifejezetten szembeötlő, lehetetlen nem észrevenni az óriási farkasfejet a klimaxban, vagy azt, hogy Hanna és Erik a Grimm-házba tervezi találkájukat, de rengeteg kisebb, nehezebben felismerhető utalást is találhatunk, ha alaposan figyelünk - a film tele van szórva velük. A Frankenstein-párhuzam ugyancsak evidens: anélkül, hogy belemennék a részletekbe, annyi már a szinopszisból is kitűnhet, hogy Hanna voltaképpen Erik teremtménye, a szörny, akinek fogalma sincs létezésének miértjeiről.

Van egy szcéna, amiben Hanna egy boldog hétköznapi család szimpla, magától értetődő rutinjait lesi meg, a tudtuk nélkül, felidézve ezzel Mary Shelley regényének hasonló szegmensét. A Mechanikus narancs és David Lynch munkáinak hatása leginkább az Isaacs nevű karakteren (A Karib-tenger kalózaiból ismert Tom Hollander, igazi kaméleon színész) érződik, a német szociopatán, akit Marissa Wiegler bérelt fel, hogy Hannát megtalálja. Őrült szadizmusa, elmebeteg jelleme egészen érdekes mellékízt, fekete komédiát csempész a filmbe.


A Vágy és vezeklésben nyújtott alakításáért Oscar-díjra norminált Saoirse Ronan egyszerűen briliáns, mint Hanna. A lány vad, tele tűzzel, a gyilkolási ismeretei bámulatraméltóak, a lexikális tudása hatalmas, viszont szociális képességei és készségei a nullával egyenlőek. Fura viselkedése gyakran kínos, akár finoman humoros szituációkba keveri, alapvetően visszahúzódó, hideg a személyisége, de többször is felengedni látjuk. Ilyen eset az, amikor a modern tudomány "csodáival" (televízió, neon lámpák) először kerül szembe, és pánikkal reagál rájuk. Másik alkalommal összebarátkozik egy hasonló korú lánnyal, és láthatóan nehezére esik különválasztani a plátói és valódi romantikus érzéseket. Hanna könnyen gépies, robotszerű egyénként jelenhetett volna meg, de Saoirse csodálatosan emberivé teszi. Eric Bana és Cate Blanchett, két magasan elismert és sokra képes színész, egyformán tökéletes teljesítményt nyújtanak, méga ha csak a másodhegedűsök szerepét töltik is be. A hasonlóképpen tehetséges páros, Olivia Williams és Jason Flemyng még kisebb időt töltenek a vásznon, de szerepeik mégis nagyon fontosak. A Hannában a rendezés, a vágás, és az operatőri munka mellett a zene is nélkülözhetetlen része az atmoszféra-teremtésnek, a feszültség percről percre történő fokozásának. A Chemical Brothers egyedi, néhol dallamos, néhol töredezett, néha pedig egészen elszállt elektronikus ütemeinél aligha találhattak volna a készítők megfelelőbb aláfestő dallamokat a sok futáshoz és verekedéshez, amin Hannánal és apjának át kell esnie.

A Hanna nem bugyuta, non-stop akciót ígérő, fülsüketítően hangos robbanásokkal teli blockbuster és nem is lassú folyású, dialógusokra kihegyezett dráma. Valahol a kettő között helyezkedik el, egy ideális helyen, ahol mindkettőből csak akkora adagot ad számunkra, amennyi szükséges ahhoz, hogy megfelelő módon el tudja mesélni eredeti, ötletes történetét. Majd két órán át magas fordulatszámon pörög, mert Wright ügyes rendezése nem engedi, hogy az expozíció a hihetetlen sebességgel előre törekvő narratíva útjába állhasson. Nem hibátlan, viszont a hibátlannak inneni felén álló, és ezért kihagyhatatlan kém-thriller. Az év első felének egyik legjobbja.

Hanna - Gyilkos természet előzetes