Paul filmkritika

Graeme (Simon Pegg) és Clive (Nick Frost) két a 30-as éveiket tapósó angol fickó. Igazi elvetemült geek-ek, megszállottjai mindennek, ami a science fiction-nel kapcsolatos, odavannak a képregényekért, videojátékokért, filmekért. Mi is lehetne ideálisabb vakáció számukra, mint a létező legnagyobb, legfontosabb rajongói találkozó, az Egyesült Államokban évente megrendezésre kerülő Comic-Con rendezvény meglátogatása, ezt követően pedig egy az ország délnyugati részét átívelő kempingtúra során valamennyi jelentős, repülő csészealjak észlelésével és UFO folklórral kapcsolatos helyszín felkeresése. Alig hogy nekikezdenek küldetésüknek, máris jóval többet kapnak a megszerzett élmények terén, mint amit valaha is reméltek volna: összefutnak egy valódi, hús-vér, lélegző földönkívülivel. A magát csak Paul-nak hívó, nagyszájú idegen (eredeti hangja Seth Rogen) első látványától Graeme több mint boldog, Clive reakciója azonban az, hogy elájul. A megilletődött páros összeszedi magát, Paul pedig elmondja nekik történetét: szövetségi ügynökök vannak a nyomában (élükön a Jason Bateman által alakított Zoil-lal), akik nem szándékoznak kesztyűs kézzel bánni vele, miközben neki egyetlen vágya, hogy hazajusson, saját bolygójára.

Graeme, Clive és Paul hármasa később új taggal bővül Ruth (Kristen Wiig), a fanatikus keresztény nézeteket valló félszemű lány személyében, aki az ártatlan űrlényben magának a Sátánnak földi megtestesülését látja. Miután Paul összekapcsolja elméjét Ruth-éval, aki ettől egy csapásra megvilágosodik, Graeme egyre közelebb kezd kerülni a lányhoz, míg egy szerelmes párt nem alkotnak.

A jövőbeni boldogságuk ugyanakkor egyáltalán nem garantált, köszönhetően az őket üldöző talpig feketébe öltözött ügynököknek, valamint Ruth felfegyverzett, vaskalapos apjának (John Carroll Lynch), aki a lányát minden áron vissza akarja szerezni. Mindebből természetesen egy izgalmas fogócska, rengeteg meglepetés és még annál is több hasfalrekesztő poén születik.


Azt a forgatókönyvet közösen jegyző Simon Pegg és Nick Frost le se tagadhatnák, hogy karaktereik gyakorlatilag - ha nem is minden szempontból, de legalábbis részben biztosan - saját maguk tükörképei, hiszen az alkotópáros ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel rajong a sci-fi-ért, mint filmbeli megfelelőik. Ez a napnál is világosabban érződik a jelenetek túlnyomó többségében, melyekben főhajtás főhajtást követ. Az Aliens-ből és a Csillagok háborújából kölcsönzött sorok bukkannak fel a dialógusokban (előbbi kivitelezése szimplán bravúros), a korszakalkotó művekből átemelt zenei motívumokra lehetünk figyelmesek, a szereplők ismerős szituációkba keverednek és ezen kívül még temérdek csámcsognivaló jut a szemfüles, és kevésbé tapasztalt filmrajongóknak egyaránt. A legnagyobb hatású elődök, többek között a Star Trek, az X-Akták és a Harmadik típusú találkozások egytől egyig terítékre kerülnek, de számos kevésbé ismert, obskúrusabb film is megjelenik, mint hivatkozási pont. A Paul áthallásos humora finoman ironikus, de eközben mélyen tisztelettudó és őszintén jóindulatú, pontosan olyan, amilyennek lennie kell ahhoz, hogy minden valamire való geek-nek egy csapásra nedves legyen az alsóneműje a látottak/halottak következtében.


Steven Spielberg-nek ráadásul annyira imponált az irányába tett homage, hogy cameo gyanánt hajlandó volt saját magát is eljátszani a filmben, egészen pontosan a hangját kölcsönadni egy kisebb flashback jelenet erejéig. Mi sem bizonyítja jobban, hogy Pegg és Frost már rég nem a kispályások között játszanak - és milyen messzire is sikerült jutniuk az 1999-2001 között futó kult sitcom-sorozatuktól. Annak ellenére, hogy a sztori a jó öreg USA-ban játszódik, és a rendező is amerikai születésű (Greg Mottola, aki az Adventureland-et és a Superbad-et is jegyzi), a Paul humora és nagy általánosságban vett stílusa, atmoszférája kifejezetten britnek érződik. Monty Python-hoz mérhető magaslatokba szárnyaló kifinomultságot és intelligenciát véletlenül se várjunk, de arra a közel két órára, ameddig tart, a film kitűnő szórakozást nyújt. A poénok nem kiszámíthatóan felépített, óriási csattanókra kihegyezett gagek, melyek során az egész közönség egy emberként nevet fel hangosan, nem bombák, hanem inkább mérsékelten adagolt kis hatóerejű petárdák. A Paul visszafogottabb, kisebb-nagyobb mosolyra fakasztó jelenetek sorozata, nem arról szól, hogy ötpercenként nevettetni próbáljon minket, minden áron, akkor is, ha szükséges, és akkor is, ha nem. Teret enged a történet kibontakozásának és a karakterek közti interakcióknak, melyek nem feltétlenül késztetnek térdcsapkodásra és hahotázásra, de mégis érdekesek. Unatkozni nem fogunk, és ez az elsődleges.

A címszereplő Paul, kinek külalalakját a készítők a népszerű roswelli földönkívüliről készült képekről mintázták, a számítógép-animációs szakemberek elsőrangú munkájának hála abszolút élethűnek, hihető figurának látszik. Olyannyira, hogy néha könnyen megfeledkezhet az ember arról, hogy valójában nem is volt ott Pegg vagy éppen Frost oldalán a forgatáskor. Az érthetetlen módon túlsztárolt Seth Rogen kábé fele-fele arányban szokott "jóindulattal elviselhető" vagy "egészen jó" lenni; most remek választásnak bizonyul, mint Paul hangja.


Pegg és Frost ugyanolyan szeretnivaló lúzer alakokat formálnak meg, mint amilyeneket mindig is szoktak: kétballábas, kétbalkezes különc pasik, felnőtt testbe szorult gyermekek, akik a női nem közelségétől ezerszer jobban rettegnek, mint az idegen bolygókról származó lényektől. A Saturday Night Live veterán komikusainak számító Kristen Wiig és Bill Hader (akikkel Mottola már az Adventureland-ben is dolgozott) nem mondhatóak rossznak, de néha túlságosan is túljátsszák szerepeiket, ezzel felborítva kicsit azt a közepesen komoly tónust, amit a színészgárda többi tagja üt meg. A többiek teljesítményére sem lehet panasz, a jéghideg kormányügynököt játszó Jason Bateman hozza a tőle elvárható szintet, Sigourney Weaver pedig, még ha mindössze két emlékezetes jelenetnél több nem is jut neki, de akkor is úgy szólván igazi hab a tortán. A sci-fi elemektől, a fura kinézetű, nem e világról való főszereplőtől és pár agyament akciójelenettől eltekintve a Paul alig több egy hagyományos, régi vágású haverfilmtől, felvértezve annak minden megszokott kötelező kellékével, köztük az egyszerűen elmaradhatatlan csöpögős konklúzióval. A narratíva kicsit kölcsönöz a road movie-k eszköztárából, és kicsit a romantikus komédiákból is, de összességében a Graeme, Clive és Paul közti kapcsolat különlegessége teszi egyedivé.

A Paul-t óriási merészség lenne zseniálisnak, eredetinek vagy az év legjobbjának nevezni. Hogy van-e olyan alaposan megszerkesztett, mint Pegg és Frost korábbi, Edgar Wright-tal közös munkái? Nem igazán, viszont bizonyos szempontok alapján nézve mégis csak felülmúlja azokat a filmeket. Humoros, de nem a vitriolos iróniára, vagy paródiára helyezi a hangsúlyt, hanem a történetmesélésre. Az egysíkú karikatúrák helyébe valami háromdimenziósat próbál beilleszteni. A speciális effektusok szépek, de nem hivalkodóak és a sztori előrehaladását szolgálják. A Paul a sci-fi rajongóknak mindenképpen kihagyhatatlan, de még akit ez a téma annyira nem érdekel, minden bizonnyal az sem fogja csalódottan elhagyni a mozit.

Paul előzetes