Sonic, a sündisznó filmkritika

Noha a játékadaptációk általában nem sok port kavarnak, sőt legjobb esetben is többnyire csak egyszer nézhető produkciókról beszélhetünk (lásd a legutóbbi Pokémon-filmet), az igyekezet azért nem egyszer megvan, hogy valami tényleg maradandó, vagy legalábbis szórakoztató és az eredeti anyaghoz hű mozi készüljön.

A Sonic esetében látszott, hogy az alkotók a szívükön viselik a címszereplő sorsát - de a saját potenciális profitjukét biztosan -, amikor az első képeket ért rajongói kritikák (sőt felháborodás) után Sonic kinézetét a játékokban látotthoz igazították.

Ugyanakkor az ilyen filmek forgatókönyve általában másodlagos szempontot képez a stúdiók számára, ezért többnyire azok színvonala sem üti meg a kívánatos mércét. A Sonic, a sündisznónak azonban, még ha a története nem is egy nagy szám, van lelke és még valami pozitív mondanivalója is, ami remek családi filmmé avanzsálja.

Ha egyszer Dr. Robotnik (Jim Carrey) kiszagolja a prédát, többé nem lehet levakarni

A rendkívüli erő birtokában lévő Sonic egy idegen bolygóról menekült a Földre, ahol egy Montana-i kisváros közelében él és rejtőzködik. Minden erejével igyekszik betartani a szabályt, hogy létezésének titokban kell maradnia, mivel azonban rettenetesen unatkozik, rendszeresen ott ólálkodik a helyiek közelében.

Így nem csoda, ha egy nap felfedezi őt Tom, a kissé szarkasztikus, ám jószívű járőr (James Marsden), aki persze megsajnálja a szegény, üldözött sündisznót, miután az valahogy kidumálja magát. A kormány ugyanis egy baleset miatt tudomást szerzett a létezéséről, és a mániákus gépmágus Dr. Robotnik-ot (Jim Carrey) küldte a kézre kerítésére, annak mindenhová beszivárgó drónjaival és egyéb szerkentyűivel együtt.

Miközben Tom és Sonic azon dolgozik, hogy biztonságba juttassa hősünket, számos kalandban lesz részük, ami a komoly döntés előtt álló zsarut is gondolkodóba ejti. Mielőtt azonban elérnék céljukat a messzi San Francisco-ban, Robotnik ismét a nyomukra akad, és mindent elkövet azért, hogy a "veszélyes kis űrlény" többé ne tudjon meglógni előle...

A kisvárosi rendőr Tom (James Marsden) nem pont ilyen kalandokról ábrándozott

Habár mindez nem is túl bonyolult és nem is túl újszerű, a lényeg, ahogy mondani szokás, ezúttal sem a cél, hanem maga az utazás. Halálra izgulni amúgy sem fogja magát senki a cselekmény miatt, viszont ez esetben sokkal fontosabb, hogy az alkotóknak sikerült fenntartani a könnyed és a kissé drámaibb - de legalábbis komolyabb - hangvétel egészséges egyensúlyát.

Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy szerencsére nem tolták túl a "nagy erő nagy felelősséggel jár" típusú, sablonos szövegeket, miközben a gegek és felesleges hülyeségek garmadája sem árad a filmből, bármennyire játékos és nyughatatlan kis fickó is legyen a mi Sonic barátunk. S bár éppen abból sincs hiány, mégsem annyira a nosztalgián van a hangsúly, hanem inkább a címszereplőn és a karaktereken, na meg a köztük lévő, alapvetően ártatlan és bájos, de nem túl gyermeteg interakciókon.

A magányos sündisznó egyedül is feltalálja magát

A rajongók megnyugtatására azt kell mondjam, Sonic olyan, amilyennek lennie kell: vicces, szeleburdi és kalandvágyó, ugyanakkor sebezhető is. Mindezen tulajdonságainak köszönhetően, még ha őrülten nagy jellemfejlődésen nem is megy keresztül, furcsa mód nézőként lehetségessé válik vele az azonosulás - már amennyire egy ilyen, képregényszerű figurával csak lehetséges.

A siker azonban jelentős részben James Marsdennek köszönhető, aki kiváló partnerként szolgál virtuális főhősünk számára. Az X-Men szériával elhíresült Marsden már korábban is bizonyította a hasonló karakterekhez és produkciókhoz való tehetségét és affinitását (lásd Hopp, de nem véletlenül szerepelt már Disney-filmben is), és itt Sonic-kal is nagyszerű párost alkotnak.

Ugyanez elmondható Jim Carrey-vel kapcsolatban (mindkettejük viszonylatában), aki tökéletes választás volt az öntelt paprikajancsiként viselkedő, őrült zseni megformálására. Habár Marsdennel sincs sok közös jelenetük, élvezet nézni, ahogyan reagálnak egymásra - ráadásul úgy, hogy játékuk és szópárbajuk nem csak a gyerekek, de az idősebbek számára is igencsak szórakoztató tud lenni.

Mit szólna mondjuk egy belső motozáshoz?

Erről a különböző popkulturális utalások, kikacsintások és beszólások is gondoskodnak. Több vicces szokás és jelenség is megkapja a magáét, sőt a narratíva még attól sem riad vissza, hogy néha egy kis társadalomkritikával éljen (na persze csak a műfaj keretein belül maradva).

Összességében a humor, bár kortársnak mondható az aktuális vonatkozások miatt, nem hat túltoltnak vagy erőltetettnek, ami manapság nem mindig magától értetődő a családi filmnek beállított alkotások esetében.

Annak ellenére, hogy nem sok eredetiség van benne (akad olyan jelenetsor, ami egyenesen nyúlásnak nevezhető), és frissnek sem éppen mondható, a Sonic, a sündisznó egy aranyos és szerethető, igazi "feel good" mozi, ami kisebbek és nagyobbak számára is bátran ajánlható.

Sonic, a sündisznó előzetes