TRON - Örökség filmkritika

/>A 80-as években jómagam is azon moziba járók közé tartoztam, akik tátott szájjal bámulták a magyarul Tron, avagy a számítógép lázadása néven futó, a hazai mozikba jónéhány éves késéssel érkező alkotás akkor még lélegzetelállítóan fantasztikusnak és utópisztikusnak ható világát, mely a korabeli technika és tudomány határait feszegetve jóval előbbre mutatott saját koránál. Valószínűleg ezért is történhetett, hogy viszonylag kevesen vették a lapot, illetőleg a jegyet arra a filmre, hiszen 1982-ben, vagyis az első bemutató idejében nemhogy az internet vagy a mobiltelefon, de még magának a számítógépnek a használata és előfordulása is kuriózumnak számított. Nem véletlen tehát, hogy az eredeti Tront utólag a 80-as évek Mátrixaként emlegették, és nem is teljesen érdemtelenül, mivel olyan kérdéseket vetett fel, valamint olyan technológiát ötvözött az emberi fantázia által szült elemekkel, amit csak a később, a Wachowski-fivérek korszakalkotó trilógiájában látottakhoz hasonlíthatunk.

A Tron első része alapvetően arról szólt, hogy egy fiatal programozó zseni, Kevin Flynn egy féltékeny riválisa mesterkedése jóvoltából egy forradalmian új technológia révén bekerül cégük számítógépébe, melyet egy egyedi kinézetű grafikus világ reprezentál. A főhős mintegy digitális lényként hirtelen hozzá hasonló, úgyszintén hibásnak ítélt programok között találja magát, akikkel együtt a fő ellenség, egy intelligens és öntudattal rendelkező mester program villámgyors és halálos játékokban való részvételre kényszeríti. Flynnt végül Tron, az egyik felhasználótársa, kollégája és egyben barátja, név szerint Alan Bradley által kreált program menti ki a pácból, akivel a rájuk leselkedő veszélyek és a végleges törlés kockázata ellenére együtt veszik fel a küzdelmet. A gonosz mester program természetesen megsemmisül, Flynn pedig leleplezve annak aljas tetteit bosszút áll riválisán, és a cég, vagyis az ENCOM élére áll. A film a számítógépek futurisztikus világán, a mesterséges intelligencián és az azzal összefüggésbe hozható életen kívül - ha csak felszínesen is - már akkor komolyan pedzegetett olyan témákat, mint a technika és az informatika forradalmi hatása mindennapi életünkre vagy a digitális szerzői jogok kérdése.


A valóságban is eltelt időnek megfelelően 28 esztendővel későbbre helyezett folytatás, vagyis a Tron - Örökség kiindulópontja Kevin Flynn (Jeff Bridges) eltűnése, akit fia, Sam (Garrett Hedlund) húsz év múltán követ a "Rácsra", miután rejtélyes jelet kap apja régi műhelyéből, a Flynn's Arcade nevű játékteremből. Sam belevaló, tökös gyerek, akit minden bizonnyal anyja korai halála, majd apja elvesztése tesz a jég hátán is megélő, határozott, mégis elveszettnek tűnő egyéniséggé. Noha a fiatalemberről nem derül ki, hogy alapvetően mivel keresi a kenyerét, azt megtudjuk róla, hogy apjához hasonlóan szintén kompjúterzseni, és évenként szolgál valamilyen kellemetlen meglepetéssel a terjeszkedő ENCOM számára, akik a Sam apja által hirdetett ingyenes technológia helyett elsősorban csak a saját hasznukat kergetik. Az öreg Flynn húsz évvel korábbi, magyarázat nélküli eltűnése ellenére Sam már nem kutat apja után, beletörődve annak elvesztésébe, a játékteremből érkező jelzést közvetítő Alan Bradley (Bruce Boxleitner) - aki még mindig a cég igazgatótanácsának tagja és Kevin barátja - azonban rábeszéli a fiatalembert, hogy járjon utána egykoron titokzatos projekten dolgozó apja rejtélyének. Így jut el Sam a titkos rejtekhelyre, ahol egyik pillanatról a másikra ő is abban a digitális világban találja magát, mely annak idején apját is foglyul ejtette...

Láthatjuk tehát, hogy az eredeti legenda előcibálása után, ha úgy tetszik, a 2-es számú "ökörség" magának a sztorinak a továbbvitele, mely végső soron nem más, mint egy hellyel-közzel kidolgozott ürügy a folytatáshoz. A történet alapját ismételten egy elszabadult program képezi, aki azonban ezúttal nem a mester program, hanem Clu, illetőleg annak 2.0 verziója, melyet anno Kevin Flynn alkotott ellenfele legyőzésére és egy tökéletes digitális világ létrehozására. (Clu-t egyébként szintén Jeff Bridges játssza kompjútergrafika által megfiatalított formában.) Emellett kapunk egy meglehetősen alibi jellegű és gyenge lábakon álló mellékszálat, miszerint Flynn az egész világ szempontjából korszakalkotó felfedezésre jut, melynek eredményeképpen a számítógépek virtuális valóságában megszületik egy új, intelligens életforma. A tökéletességre törekvő Clu természetesen pusztítja ezeket a szemében tökéletlennek és feleslegesnek, s mindezért veszélyesnek látott, izomorfoknak elnevezett lényeket, Flynn pedig, ahogy csak tudja, védelmezi őket. Mint azonban később kiderül, Clu nem csupán ezért üldözi és keresi alkotóját - mely játszmában nem csak az őt szolgáló programoknak, hanem Flynn fiának, Samnek is fontos szerep jut. A számítógép futurisztikus világába beszippantott fiatalember Quorra, a szintén Kevin által kreált, tehetséges, lojális és igencsak esztétikus program (Olivia Wilde) segítségével megszökik Clu halálos játékokra kényszerítő arénájából, hogy apjával együtt vegyék fel a küzdelmet a virtuális világon jócskán túlmutató fenyegetéssel szemben.

A sztori alapjaira bontva, a rá mintegy héjként boruló sallangokat lehámozva lényegében nem más, mint a klasszikus és mára már kétségtelenül sablonosnak számító felállás, mely szerint meg kell menteni a világot a gonosz programoktól, melyek le akarják igázni az egész Földet. Úgyszintén felbukkannak a megszokott, az embereket ősidők óta foglalkoztató idealizált és filozofikus témák, mint például a jó és a rossz örök harca, vagy a tökéletességre való törekvés illúziója. Mindez önmagában még nem is lenne probléma, a film azonban sajnálatos módon beleesik abba a tipikus hibába, hogy egy ponton túl túlságosan is tanítani akar - természetszerűleg a Hollywoodtól már megszokott szájbarágós módon -, ahelyett, hogy elsősorban a kevésbé közhelyes tartalomra és a kaland-faktorra koncentrálna. Na és persze előbukkannak a család és a humanitás fontosságának központi kérdései is, enyhén megfűszerezve a technikai világ elembertelenedésének problematikájával, elkeverve egy nem is olyan forró üstben, hogy az egész végül összeálljon egyfajta sűrű, tömény masszává, amely ugyanakkor nehezen felismerhető, és többnyire híján van minden átlátható összefüggésnek.


Ami a fiatalított Jeff Bridgest illeti, annak ellenére, hogy néha valóban kissé műnek hat, szerintem nem is annyira vészes, mint ahogy egyesek beállítják. Hiszen végül is egy programról van szó, ami csupán az igazi "felhasználó" másolata, ezért talán nem is annyira nagy baj, ha nem tökéletesen életszerű. Tron ellenben, akinek a fizimiskáját mindössze néhány pillanatig láthatjuk, már némileg más lapra tartozik, ő ugyanis jóval kevésbé hasonlít egykori önmagára, és semmi köze az őt eredetileg létrehozó Alan Bradley-hez. Ráadásul a címszereplő egyáltalán nem sok vizet zavar, a karakter szinte egész végig hiányzik vagy abszolút a háttérbe szorul - így a Tron név leginkább csak azért szerepel a címben, hogy emlékeztessen az eredeti történetre, mintegy márkanévvé avanzsálódva, miközben annak kult szintre emelkedett státuszához már jóformán semmi köze sincs.


A történet azonban, mint már utaltam rá, majdhogynem teljes blődség, melynek működőképessége kizárólag olyan filmek esetében lehetséges, melyek távolról sem veszik magukat annyira komolyan, mint ez. Ráadásul a "komikus megkönnyebbülésre" tett szórványos kísérletek is rendre kudarcot vallanak, amit a Kevin Flynn által egy maflás segítségével átírt programon kívül híven tükröz Castor (Michael Sheen) inkább ripacskodó, semmint valóban humoros karaktere. Hozzáteszem alapvetően nem a színésszel van baj, ő megbízhatóan eljátssza, amit rábíztak, ami viszont minden, csak nem érdekes vagy izgalmas. Sheent leszámítva leginkább még az öreg Flynnt és Clu-t egyaránt megformáló Jeff Bridgesnek kell viszonylag sokat színészkednie a filmben, aminek az évek során felgyülemlett tapasztalatával minden további nélkül képes megfelelni - azzal együtt, hogy az ő szerepe sem igazán emlékezetes. A többiek általában véve majdhogynem ugyanolyan kellékek, "programok" csupán, mint az általuk használt eszközök és a digitális világban fellelhető egyéb, díszletként vagy a halovány sztori előmenetelét szolgáló tárgyak. Garrett Hedlund elmegy Kevin Flynn fiának, talán egy kicsit még hasonlít is rá, de nem igazán képes közvetíteni azokat a változatos érzéseket, melyek ebben a megdöbbentő virtuális világban vagy az apjával való viszontlátás során várnak rá.

A zene alapvetően jól sikerült és izgalmas, bár számomra elég gyakran a Hans Zimmer komponálta Eredet zenéjét idézte, csak meglehetősen felturbózva, és helyenként kissé el is túlozva. Ezúttal azonban mégsem a neves zeneszerző az elkövető, hanem a Daft Punk, ami egy elektronikus zenét játszó francia duó. Munkájuk a klasszikus és a szintetikus zene némileg furcsa, de jól hangzó egyvelegét biztosítja a cselekmény aláfestéséhez, többnyire akcióorientált és hangulatfokozó módon. Ezzel kapcsolatban érdekes lehet, hogy régen, a sci-fi filmek hőskorában kétségtelenül az elektronikus zene volt a meghatározó, ami az esetek többségében olyankor is harsányan szólt, amikor a cselekmény egyébként nem igazán indokolta - ezért azok biztosan értékelni fogják, akik szeretik a retro dolgokat és a nosztalgiát. Csakúgy, mint azt a jelenetet, melynek során Sam ellátogat apja régi "munkahelyére", vagyis a játékterembe, ami viszont nagyon hangulatosra sikeredett.

A familiaritás érzése azonban nem csupán a számítógépes világon kívüli univerzumban, de azon belül is ránk köszön, csak éppen más formában. A digitális környezetet ugyanis számos olyan elem tarkítja, melyek felbukkanásakor óhatatlanul is eszünkbe jut, miszerint ezt már láttuk valahol, valamikor. Az új, modernizált motorok például számomra a Batman-filmeket idézték, a különböző járművek és a fegyverek láttán gyakran a Star Warsra asszociáltam, magáról a Rácsról pedig leginkább a Mátrix jutott eszembe - bár ez utóbbi klasszikus már nyilván az eredeti Tron után, részben talán annak hatására is született. Azt azonban el kell ismerni, hogy a vizualitás - természetesen a mai technika szintjének megfelelően - alaposan fel lett tupírozva a hajdan erősen limitált trükkökhöz képest, ami ugyanúgy igaz a hatalmas kétlábú repülő izékkel és a nagydarab tankokkal, mint a korábban nem látott eszközökkel és járművekkel, vagy a csili-vili formatervezett ruhákkal kapcsolatban. A látvány tagadhatatlanul nagyon ütős - a gond csupán az, hogy az egész valahogy kívül-belül sterilnek hat.

Végső soron tehát mind a történet, mind pedig a látvány egyfajta egyveleg, mely alapjaiban ugyan az 1982-es film ötleteire épít, ettől eltekintve azonban az utóbbi évtizedek sci-fi, fantasy és kalandfilmjeinek stílusosan összeöntött, masszív, mégis több helyen lyukacsos és egyenetlen, repetitív keveréke. A látvánnyal összefüggésben viszont elérkeztünk egy újabb ponthoz, ahol sajnálatos módon ismét kilóg a lóláb, mivel a film jellege és eszköztára között alapvető ellentmondásba ütközünk. Az eddigiek mintájára úgy is mondhatnánk, hogy a 3-as számú "ökörség" nem más, mint az a filmes technika, mely által egy képzeletbeli, elvont világ megjelenítése maximálisan realista eszközökkel történik. Tény, hogy a néző valóban az események középpontjában érezheti magát, ez azonban nem biztos, hogy mindenki számára bejön vagy eléri a kívánt hatást. A hiperrealista ábrázolásmód eredményeként ugyanis nemhogy egy számítógép belsejében vagy egy virtuális valóság birodalmában találjuk magunkat, az egész sokkal inkább olyan benyomást kelt, mint egy kifordított világ - vagyis mintha nem mi, illetve a szereplők kerültek volna egy, a technika vagy a fantázia révén megjelenített környezetbe, hanem azt a virtuális világot hozták volna el hozzánk, mintegy a mi valóságunkra transzponálva.

Az "élethűségre" való törekvést jól reprezentálja a tény, hogy az 1982-es Tronban még simán derékszögben kanyarodó digitális motorok 2010-ben már kizárólag ívben fordulnak, nehogy véletlenül ellentmondjanak a józan észnek és a fizika törvényeinek. A másik szembetűnő példa a vacsorajelenet egy finoman kimunkált étkező szinte kizárólag üvegből készült bútorai között, ahol ugyan minden amolyan retro-modern, mégis abszolút kézzelfoghatónak és eviláginak tűnik - ráadásul közben apa és fia között kínosan sablonosnak ható, a kötelező beszélgetés kategóriáján is túlmutató, közhelyekkel teli dialógus zajlik. (Őszintén szólva az egész jelenet úgy fantáziátlan és nevetséges, ahogy van, az asztal közepére kifektetett sült malaccal együtt.) Ez a fajta ábrázolási mód és filmezési technika valahogy olyan érzést kelt, mintha az alkotók ebben a digitális világban is minden apró részletet, tárgyat, eszközt, ruhadarabot és egyebet a maga teljes valójában, fizikai létünket kihangsúlyozó módon kívántak volna bemutatni, miközben semmit sem bíznak a néző képzelőerejére. Ha viszont minden apró titokról fellebben a fátyol, akkor már nem is olyan érdekes és vonzó az egész, ha a fantáziának semmi sem marad.

Ne feledjük, hogy a szinte minden határon túlmutató realizmus csupán egyetlen irányzat, ami ugyan jelenleg nagyon divatos és "trendi", mégsem alkalmazható ugyanolyan jól mindenféle történet elmesélésére, illetőleg a leghihetőbb módon való megjelenítésre. Meggyőződésem, hogy a Tron modernizált kiadásához is meg lehetett volna találni a látvány szempontjából legmegfelelőbb stílust, mint ahogyan például a Sin City esetében is sikerült - még akkor is, ha ott a film noir volt az, ami passzolt a képregényhez, ami nyilván alapvetően más műfaj. Ki tudja, talán jobban jártunk volna, ha az elsőfilmes, fiatal és tapasztalatlan - és nyilván könnyen irányítható - Joseph Kosinski helyett inkább a stilizált hangulat megteremtésében élen járó Tim Burtont teszik meg rendezőnek? Kosinski egyébként ezzel együtt a látványelemek, a vizuális és a hangeffektusok, illetve részben még a vágás terén is kétségtelenül tisztességes munkát vég(e)z(tet)ett, a forgatókönyv hiányosságait, helyenkénti kuszaságát, a narratíva kiegyensúlyozatlanságát, a lüktető és néha unalmas ritmust, valamint a rosszul megírt jeleneteket és banális párbeszédeket viszont nem volt képes - vagy felhatalmazott - kompenzálni. Így az eredmény igencsak felemásra sikeredett, maradandónak azonban semmiképpen sem nevezhető.


Miközben az eredeti Tron filmművészetileg nem, ám a technika és a tudomány szempontjából mégis valamiféle mérföldkőnek számított, a folytatással összefüggésben ez egyáltalán nem állítható - az Örökség sokkal inkább a jelenlegi trend jellemző példája, miszerint minden elsősorban a várható nézőszám maximalizálása és a pénz körül forog. Ha így nézzük, a második felvonás nagyon is eladható darabnak tűnik: a legenda és a főszereplő adott, az új szereplők csillognak-villognak (ha nem is színészíleg) testhez álló, a szexualitást kiemelő ruháikban, eszközeik és járműveik a modernség benyomását keltik, a környezet és az akció pedig rendkívül látványos. Sőt ha kellőképpen el tudjuk engedni magunkat, illetve szemet hunyunk a nyilvánvaló hibák és a vissza-visszatérő deja vu érzés fölött, akkor a film - kikapcsolt aggyal és kellő beleéléssel - helyenként talán még izgalmasnak is mondható.

A Tron - Örökség tehát alapvetően nem más, mint egy látványfilm, amin nem kell és nem is érdemes sokat gondolkodni - könnyen abszolválható és ugyanolyan könnyen el is feledhető. Az erőltetett realizmus még annak ellenére is markánsan érezhető rajta, hogy valójában igen kevés jelenetet láthatunk 3D-ben, ami még annál is kevesebbszer képes igazán érvényesülni. Annyi bizonyos, hogy az ebből a szempontból etalonnak számító Avatarhoz képest sehol sincs a térhatás, ezért szerény véleményem szerint nem éri meg csupán emiatt kifizetni a drágább IMAX 3D-s mozijegyet. Popcorn és kóla mellett viszont már anélkül, illetve mindenféle molekuláris leképező rendszer hiányában is beszippant maga a puszta látvány.

TRON - Örökség előzetes