Volt egyszer egy... Hollywood filmkritika

Krimi, akciófilm, western, történelmi szatíra - mindez már mind megvolt a szatirikus ábrázolásmódot, az explicit erőszakot és a hosszú párbeszédeket előnyben részesítő Tarantino-nak, hogy most végre olyasmibe ássa bele magát, amit mindig is abszolút a szívügyének tekintett. A Volt egyszer egy... Hollywood értelemszerűen Los Angelesben játszódik, és Hollywood aranykorának végét, illetve egy átmeneti, jelentős változásokat hozó időszak kezdetét tárja elénk (nem is annyira) meglepő hatékonysággal.

A film egy fiktív, kiöregedő tévésztár, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és rettenthetetlen, ámde segítőkész dublőr cimborája, Cliff Booth (Brad Pitt) életének egy rövid szakaszát mutatja be, ahogy alkalmazkodni próbálnak a változó körülményekhez az 1969-es álomgyárban.

Daltont az olyan típusú színészekről mintázták, akik még Hollywood klasszikusnak számító korszakában futottak be, később azonban, a sztárideál változásával nehezen találták a helyüket az iparban. Cliff Booth karaktere köré pedig azon misztikum épül - amellett, hogy háborús veteránként tisztelik - hogy büntetés nélkül megúszta, hogy megölte a feleségét, ezért sokan vonakodnak vele dolgozni.

Sharon Tate (Margot Robbie) kiélvezi a fiatalság és a siker jutalmait

Miközben Dalton szinte el sem hiszi, hogy olyan sztárok lettek az új szomszédai, mint a nemrég befutott lengyel sztárrendező, Roman Polanski (Rafal Zawierucha) és ifjú színésznő felesége, Sharon Tate (Margot Robbie), Cliff felszed egy, magát csak Pussycat-nek nevező hippi csajt (Margaret Qualley), aki elviszi őt a ranchükre, a Manson-birtokra. Nem sejtik, hogy hamarosan alaposan meggyűlik a bajuk a veszélyes társasággal...

Aki egy kicsit is ismeri Tarantino munkásságát, az tudja, hogy alkotásai szinte kivétel nélkül bőven két óra fölötti hosszúságúak, elsősorban azért, mert a jelenetek nagy részét igencsak hosszúra nyújtja. A rendező nem csak a kulcsfontosságú eseményeken vagy a feszültséggel teli párbeszédeken imád elidőzni, hanem a cselekmény szempontjából kevésbé fontos momentumokon is, pusztán azok nagyobb kiélvezésének kedvéért.

Így néha még az olyan átvezetők is, mint amikor például egy szereplő kocsijával eljut egyik helyről a másikra, legalább egy percig tartanak, pusztán magának az életérzésnek az átadása, illetve egy-egy régebbi klasszikusra való utalás végett. Aki tehát pörgős cselekményre és nagy izgalmakra számít, az csalódni fog, mivel mindez a Volt egyszerre fokozottan igaz - e mozi végső soron nem más, mint nosztalgiatúra, illetve egy szerelmes "levél" Hollywoodnak és egy, immár letűnt korszaknak.

Cliff Booth (Brad Pitt) nemcsak haverja, hanem a sofőrje is Rick Daltonnak (Leonardo DiCaprio)

Ebből a szempontból pedig maga a cselekmény jóformán másodlagos, leginkább ürügyként szolgál ahhoz, hogy ellátogassunk a korszak Los Angelesébe. Ennek megfelelően Dalton történetén kívül nem sok konkrétumról szól a film, ellenben tele van mindenféle utalással és összefüggéssel, melyből sokat a legtöbben valószínűleg észre sem veszünk, illetve nem ismerjük (fel) a mögötte lévő sztorit vagy összefüggést. (A Wilhelm-sikoly megvan például?)

Ettől függetlenül a produkció nem kizárólag a beavatottak számára élvezhető, mivel Tarantino látványos sikerrel idézi fel számunkra Hollywood átmeneti korszakát, hangulatteremtésből újfent csillagos ötösre vizsgázva. Nem csak a jelmezek, a sminkek és a díszletek vannak maximálisan a helyükön, de még a zenéket, illetve a korabeli televízió- és rádióműsorokat is úgy illesztette be az író-rendező, hogy azok a film szerves részét képezik.

A korabeli forgatások menetébe is hosszú bepillantásokat kapunk, sőt egy-egy bejátszás és visszaemlékezés saját külön történetet alkot, mintha csak egy önálló filmet néznénk a filmen belül. A feszültségteremtéssel ezúttal nem sokat foglalkozott a rendező, az csak a befejezéshez közeledve megy egyre feljebb, a narratíva egészére azonban sokkal inkább a nosztalgikus érzés a jellemző.

Amikor nagyon megy a szekér, akkor mindenki happy

A hangsúly tehát valóban a hangulaton van, na és persze a híres Tarantino-féle velős párbeszédeken - illetve monológokon, melyek néha nem kevésbé fontosak. A szatirikus hangvétel szintén meghatározó, ugyanakkor a gyakran kiérezhető (ön)irónia mellett mindvégig érezhető az akkori világ iránti maximális tisztelet és csodálat.

A kitalált és valós szereplők vegyítése - ami itt a Becstelen brigantykban látottakhoz hasonló volumenű - viszont már jóval felemásabb képet mutat. Tény, hogy DiCaprio remekel a levitézlett, alkoholista és láncdohányos filmsztár szerepében, míg Brad Pitt karaktere a macsóság mintapéldánya. Ehhez képest Rick Dalton leginkább csak szeretne keménynek látszani, ám ez nem mindig sikerül neki, mivel belül tele van kételyekkel - vagyis a két fickó remekül kiegészíti egymást.

Margot Robbie-nak ugyanakkor lényegében csak annyi a dolga, hogy bájos és naiv legyen az életet élvező, befutóban lévő fiatal színésznő szerepében, amit remek adottságaival maximálisan teljesíteni is képes. A kitűnő színészi alakítások között mindenképp említésre méltó még a mindössze kilenc éves Julia Butters teljesítménye, aki amellett, hogy irtó aranyos, már most elképesztően meggyőzően játszik (egy gyerekszínészt).

Marvin Schwarz (Al Pacino) segítő kezet nyújt, amikor beüt a krach

A gond az, hogy a valós szereplők adott esetben a valóságtól teljesen elrugaszkodott módon kerülnek bemutatásra - így válik például Bruce Lee önmaga karikatúrájává. Az író-rendező sokmindent (újra)felhasznál ahhoz, hogy szórakoztasson, ám a valóság elferdítése egy ilyen, jóval kevésbé ismert sztori esetében azért más, mint Hitler és a náci vezetőség fiktív legyilkolása. Amennyiben ugyanis valaki nincs tisztában a tényekkel, az könnyen azt gondolhatja, hogy amit a filmben lát, az nagyjából úgy is történt, pedig ez sok esetben egyáltalán nem így van.

Mint általában, Tarantino itt is mindent és mindenkit felhasznált a saját célja, illetve víziója megvalósítása érdekében, így nem meglepő, hogy újfent rengeteg más filmből merített ihletet. Végül az egészből összehozott egy hellyel-közzel összefüggő forgatókönyvet, amelyben az egyes történetszálak legfeljebb laza kapcsolatban állnak egymással.

A lényeg ismét csak a karakterek és azok interakciója, mely néha fura, máskor húsbavágóan őszinte, ami nem egyszer igencsak vicces tud lenni (adott esetben a maga morbid módján, lásd az erőszak alkalmazását), máskor azonban inkább öncélú vagy egyenesen félrevezető.

Macsó csendélet kocsival és kutyával

Félreértés ne essék, Tarantino még mindig kiválóan csinálja azt, amit mindenki másnál jobban tud. Egyszerűen arról van szó, hogy az író-rendező ez alkalommal kicsit túl messzire ment az öncélúságban - még a dátumok kiírásával is azt sugallja, hogy (ebben a formában) megtörtént eseményeket láthatunk. Az pedig, hogy a megszokotthoz képest kevesebb az erőszak, még nem teszi közönségbarátabbá a filmet, főleg úgy, hogy a tét is alacsonyabb.

Az általános hype ellenére tehát azt kell mondjam, nem ez Tarantino legjobb filmje vagy mesterműve, hiába van meg benne ugyanúgy a mozi varázsa. Annak viszont, aki bírja a stílust és a régi vágású filmeket, illetve általában a "mester" alkotásait, vagy netán minden vágya egy hollywoodi nosztalgiatúra, természetesen így is erősen ajánlott a megtekintése.

Volt egyszer egy... Hollywood előzetes