Disciples III: Renaissance teszt

/>Így van, messziről már hallom is a nevet, avagy A nevet, ő a Disciples-sorozat, ami 2010-be érve trilógiává bővült, és bár akadtak csetlések-botlások a fejlesztése körül, volt is nagy kavarodás a nyugati verziók megjelenésével kapcsolatban, már-már azt hittük, hogy sose kapjuk meg hivatalosan a Renaissance alcímre keresztelt harmadik részt, de végül mégis befutott, itt van közöttünk, mi pedig egy percig sem haboztunk azzal kapcsolatban, hogy leteszteljük-e, bemutassuk-e nektek az új epizódot, avagy sem. Mielőtt azonban belevágnánk, egy nagyon rövid történelemóra következik! A franchise megérdemli ezt a néhány mondatos áttekintést, hiszen gyökerei egészen 11 évvel ezelőttre, avagy 1999-re nyúlnak vissza, amikor a Strategy First brigádja leszállította a Disciples: Sacred Lands-et. A játék bár nem lett óriási siker, egy kicsit odaállt a szinte egyeduralkodónak nevezhető Heroes-sorozat mellé, és bár a Disciples lényegesen sötétebb, gótikusabb vonalat képviselt, mint a Might & Magic univerzumban alkotó program, a fanatikusok így is szerették, és a viszonylag jó pontszámok arra ösztönözték a fejlesztőket, hogy belevágjanak a folytatásba.

Alig telt el három esztendő, és a második epizód már az ajtóinkon kopogtatott, és akkor talán még a fejlesztők sem sejtették, hogy egy kultikus alkotást sikerült összehozniuk a Disciples II: Dark Prophecy név alatt. Nem csak a kritikusok, a rajongók is imádták ezt a minden tekintetben kiválónak nevezhető programot, ami ennek örömére öt expanziót kapott a Strategy First csapatától. Ők voltak a Servants of the Dark, a Guardians of the Light és a Rise of the Elves még 2003-ban, majd a Gallean's Return 2005-ben, és végül, de nem utolsó sorban a Rise of the Elves Gold, ami 2006-ban, négy évvel az alapjáték megjelenése után került a boltok polcaira. Ez az időhúzás azonban úgy tűnik, hogy átkot vetett a Disciples névre, hiszen sokáig nem is hallhattunk róla, majd amikor végre bejelentették a harmadik epizódot, sorra jöttek a problémák, amelyeket túl hosszadalmas lenne felsorolni, a lényeg, hogy a programozási munkálatokat az Akella vette át, ami sajnos némiképpen meg is látszik a készterméken. Térjünk azonban rá magára a játékra, így az alábbi bekezdésekből magad is kiderítheted, hogy milyen lett a végeredmény.

A legújabb Diciples betöltését követően a sorozat fanatikusai által már jól ismert Nevendaar földjére kerülünk, ahol három frakció elkeseredett küzdelmébe csöppenhetünk bele, ha elindítjuk a kampányt (The Empire, The Legions of the Damned és Elven Alliance). A történet ismertetését itt és most hanyagoljuk, mert néhány szóban nagyon könnyen le lehetne lőni minden poént, legyen elég annyi, hogy a középpontban egy Inoel nevű hölgy lesz, aki a szétszakadt Nevendaar földön a mi segítségünkkel kíván kalandozni, és elhozni az általa jónak ítélt békét. Hogy sikerül-e pontot tennünk az ügy végére, az csak rajtunk múlik, egyet már most biztosra vehetünk, a játékban rengeteg dolgunk lesz, nem órákban, hanem sokkal inkább napokban és hetekben mérhető a Disciples III játékmenete, persze kizárólag akkor, ha az elénk rakott térképen nem csak átrohanunk, és nem automata harcban próbálunk érvényesülni, hanem bekukkantunk minden egyes bokor mögé, és manuálisan küzdünk meg az utolsó élőhalott alakulattal is, legyenek bármennyire is gyengék.

Aki életében legalább egyszer betöltött már egy körökre osztott stratégiát, az itt is azonnal otthonosan fog mozgolódni, lévén sem az irányításban, és tulajdonképpen még a harcrendszerben sem történt akkora változás, ami miatt például az előd ismerőinek újra kellene tanulniuk a vezérlési metódust. A játék menete és irányítása egyszerűen elsajátítható, adott egy óriási térkép, azon előre meghatározott útvonalak, nekünk pedig körönként meghatározott számú lépés áll a rendelkezésünkre. Ezeket úgy kell beosztanunk, hogy az stratégiailag a lehető legjobban jöjjön ki, tehát ha ott állunk a várunk előtt, amit egy elf alakulat éppen meg akar támadni, akkor ne húzzunk el onnan két mérföldnyire, ahol már nem érhetnek utol, hanem inkább irány be a várba, vegyünk néhány védőt, és ha még maradt lépésünk, rontsunk rá az ellenfélre, de legalább álljunk az útjába, hogy csak rajtunk keresztül tudjon eljutni az építményhez. Hogy mi történik akkor, ha elfogynak a lépéspontjaink? Csak kattintunk egyet, a következő kör az ellenfélé, ekkor ő lépeget kis csapataival, majd ha megkapjuk az irányítást, ismét ugyanannyi lehetőségünk lesz a futkározásra, mint az előző körben. Röviden és tömören ilyen egyszerű az egész.

A térképeken barangolva különböző varázstárgyakat vehetünk fel, ellátogathatunk varázskutakhoz, amelyek felgyógyítanak minket, vagy bónusz erőt adnak, de benézhetünk boltokba is, ahol különböző löttyöket, tekercseket vagy éppen páncélokat vásárolhatunk hősünknek. Persze ugyanígy harcolhatunk is, hiszen utunkban általában minden kör alatt egy-egy ellenséges alakulat kerül, akik vagy védenek valamit, vagy csak a mi életünket akarják megkeseríteni, esetleg elfoglalni erődjeink vagy őrzőpontjaink valamelyikét. A harc is a körökre osztott stratégiákból már jól ismert formában zajlik, ennek folyományaként ha valaki ránk támad, avagy mi rontunk rá egy ellenfélre, akkor egy rövid töltőképernyő után egy csatatéren találjuk magunkat, ahol a jól ismert hatszögekre van felosztva a terület, amelyeken az ellenséges csapatok és a mi embereink is korlátozottan, körökre osztottan mozgolódhatnak, illetve támadhatnak. Dolgunkat különböző tereptárgyak nehezítik vagy könnyítik meg, így a kiemelkedő parcellák, amelyek fókusz bónuszokat adnak támadáskor, de, hogy rosszat is mondjuk, a hatalmas, több rubrikát is elfoglaló sziklák, amelyeknek köszönhetően például csak libasorba juttathatjuk el harcosainkat az ellenfelekhez.

#tv#

A csaták alatt lehetőségünk lesz többféle beállítást nyélbe ütni, így játszhatunk a kamerával, de kérhetünk automatikus csatákat is, sőt, az inventory-t előhívva még különböző tekercseket és varázstárgyakat is felhasználhatunk a győzelemhez. Itt jegyezném meg negatívumként, hogy bár varázskönyvünk van, és új bűbájokat is képesek leszünk megtanulni, azokat ilyenkor nem használhatjuk, csata módban ugyanis nem elérhető a varázskönyv. Hogy akkor mégis minek? A fejlesztők részéről buta húzás volt így megoldani, de normál, barangoló módban lőhetünk el csak varázsigéket, így például mielőtt megtámadnánk valakit, érdemes lesz körülnézni a könyvecskében, hogy még a harc előtt legyengítsük az ellenfelet, esetleg bónusz páncélzatot varázsoljunk magunkra. Érdemes lesz ugyanakkor embereink képességeit is nézegetni, hiszen a csata közben is előcsalhatunk belőlük hasznos bónuszokat, persze attól függően, hogy milyen csapatot is sikerül magunk köré formálnunk, illetve azokra milyen fejlesztéseket tudunk ráaggatni.

Lássuk először a csapatépítést! Alapesetben kis hadseregünk két főből áll majd, ezek közül az egyik a főhős lesz, míg a másik a védelmünket élvező Inoel. Ehhez - hacsak nem fejlesztjük tovább magunkat - plusz három fő csatlakozhat még, így a kezdet kezdetén öt fős minibandával dúljuk fel majd Nevendaar fantáziavilágát. Fogadhatunk magunk mellé mágusokat, gyógyítókat, szokásos harcos lovagokat, illetve íjászokat is, sőt, még néhány nagyon hasznos - és nagyon drága, ám fejlődésre képtelen - Titánt is bevonhatunk a buliba, ha úgy gondoljuk, hogy szükségünk van rá. Első körben minden felvett harcostárs nagyon alacsony életerővel és minimális sebzéssel rendelkezik majd, ám ahogyan egyre többet csatázunk velük, úgy képesek lesznek fejlődni is, feltéve, ha főerődítményünkben építettünk számukra kiképzőhelyeket. A fejlődési rendszer ugyanis a Disciples III-ban is megtalálható, és míg főhősünk esetében sikerült újdonsággal előállniuk a fejlesztőknek, addig társainknál megmaradt a bevett szokás.

Ez azt jelenti, hogy legfőbb véd-várunkat fejlesztenünk kell, ugyanis nem csak csapatokat állomásoztathatunk benne, akik egy esetleges támadást derekasan kivédhetnek, hanem kiképzőépületeknek is helyet adhat a monstrum. Így egy Squire - ergo kardos harcos - esetében például ha felépítünk egy Armory-t, akkor néhány csata múlva - tapasztalati pontok gyűjtésével - Knight lesz belőle. Ha ezután felhúzunk az Armory mellé egy Imperial Stable-t, akkor a Kinght-ból néhány körön belül Imperial Knight lesz, ami lényegesen erősebb, több sebzést kibír, és még lova is van. Ezt minden egyes választható, illetve magunk mellé fogadott kaszttal eljátszhatjuk, kivétel ezalól Inoel és aktuális főhősünk, akinek a fejlesztők egy elég érdekes, amolyan lépegetős fejlődési rendszert építettek ki - kép lejjebb -. Ha karakterünknek sikerül szintet lépnie, akkor felszabadul néhány itt elkölthető pont. Minden elköltött ponttal egy-egy újabb képességet oldhatunk fel, ami számtalan újabbat nyit meg előttünk, lévén amolyan négyzetekbe foglalt elrendezési rendszert fabrikáltak a programozók, ami elsőre bár furcsa, később rájövünk, hogy sokkal nagyobb szabadságot ad, mint a bevett formátum.

A képességek között a megszokott plusz egy sebzés, plusz két páncélzat mellett olyan hasznos dolgok is vannak, mint a különböző aktív és passzív skillek, amiket csata közben hasznosíthat hősünk, de ebben az érdekes fejlődési rendszerben érhetjük el például, hogy csapatunk létszáma növekedhessen. Ha kinéztünk tehát egy új képességet, nincs más dolgunk, mint összegyűjteni a kívánt mennyiségű pontokat hozzá, és az előtte levő "akadályok" feloldásával megkaparintani a korábban áhítottat, lévén egy vadonatúj tulajdonság elérésével legalább egy, de legfeljebb négy új biztosan megnyílik majd. Érdekes és egyben figyelemre érdemes rendszer ez, ami abszolút életképes. A játék egyes momentumai azonban már kevésbé. Akadnak ugyanis hibák is szép számmal a Disciples III-ban, bár ezek nem óriási dolgok, hanem csak sok kicsi apróság, de amint azt tudjuk, a sok lúd is disznót győz, jelen esetben pedig a rengeteg hiba a kritikus szívét is kiszőrözi.

Ha negatívumokat keresünk a játékkal kapcsolatban, akkor első helyen kell megemlítenünk a nehézséget, ugyanis az illetékesek túl könnyűre vették a figurát, még a legamatőrebb játékos is játszi könnyedséggel fogja levezényelni a legdurvább harcokat is, minimális kudarc-élménnyel. Szintén irritáló volt számomra a néhol teljesen kiegyenlítetlen erőviszony, értem ezalatt, hogy míg a pálya első felében a seregemmel bucira ásítoztam magamat a csaták alatt, addig a második felében olyan ellenfelek kerültek az utamba, hogy szusszanni sem mertem a csatatéren a toronyháznyi magas dögök miatt. Ez a jelenség pedig elég gyakori tényező, mint ahogy a kissé unalmas részletek is, van, hogy egy adott pályán szinte semmi sem történik, de a térkép utolsó kis szegletében úgy felgyorsulnak az események, hogy ember legyen a talpán aki a nyugodt kalandozás után hirtelen fel tudja venni a rohamtempót, és figyelni az amúgy szerintem kicsit összecsapott történetre.

Szintén negatívumként lehetne megemlíteni a programban felejtett bugokat, ezt azonban nem teszem meg, mert ezek az orosz fejlesztések velejárói, hiába hadakoznánk ellenük, azok ott vannak és lesznek is, szerencsére komolyabb problémával nem találkoztam, mint ahogyan a program sem fagyogatott ki, ami derekas munkára utal. A többi hiba ezeken kívül valóban apróság, napestig lehetne sorolni őket, de a lényeg, hogy a fejlesztők óriási vétket nem vétettek, ami akad, az megbocsájtható mind nekik, mind a programnak, ami bár sajnos a fenti néhány sor miatt bőven lecsúszik a kilenc pontos értékelésről, sőt a nyolcat is alig éri el, de azt azért magabiztosan megérdemli, ez nem is lehet kérdéses. Főleg, hogy a programozók a grafikus motorral is csodát műveltek, rövid töltési idők, brutális effektek, semmi akadozás, persze érdemes azért az ajánlott konfiguráció feletti masinával próbálkozni, de akkor aztán már tényleg mindent maximumra húzhatunk, és a látvány önmagáért beszél majd. Kiemelendők továbbá a zenék is, amelyekből bár kevés csendül fel a rendkívül hosszú játékidő alatt, azok maradandó, hamar befogadható dallamok lesznek. Egyedüli hiányosság a szinkronok teljes hiánya, bár ez nyilván a legtöbb ilyen programnak felróható mínuszként. A lényeg, hogy a Disciples III: Renaissance egy nem teljesen kiváló, de mindenképpen figyelemre méltó körökre osztott stratégia lett, ami a King's Bounty után egyértelműen a legjobb a piacon, trónjáról pedig úgy tűnik, hogy majd csak a Heroes hatodik epizódja tudja elűzni, bár addig még sok víz lefolyik majd a Dunán. Te viszont egy percig se habozz a játék beszerzésével, ha a fenti leírás és a mellékelt képek felkeltették érdeklődésedet, és el tudod nézni azt a néhány apró hibát, amit a programozók ejtettek. Csalódás kizárva!