Elex II teszt

Szerencsémre mai tesztünk alanya, az Elex II, nem olyan játszhatatlan, mint a hetvenhatos parancs jóvoltából kizuhant förmedvény, de ez nem jelenti azt, hogy automatikusan jó játékkal van dolgunk. Aki ismeri a fejlesztőcsapatot, az tudja, hogy ők az erős középkategóriát képviselik, nagy hírnévvel rendelkezve Német- és Lengyelországban.

Ezt a Gothic sorozatuknak köszöhetik. Az ezt követő Risen trilógia elfogadható volt, az Elex első része pedig tolerálható. Azonban a mostani rész igencsak rosszra sikeredett, amire rátesz egy lapáttal, hogy Souls-típusú mókáról van szó, és az Elden Ring most jelent meg, nagyjából megpecsételve ennek a programnak a sorsát.

A három koponya a bal oldalán az életcsíkjának mindent elmond erről az ellenfélről.

A Steam oldalon pedig pozitívan áll az értékelés; van baj. Igaz, a rajongókon kívül nem valószínű, hogy akárki is belekezdene ebbe az alkotásba, annak ellenére, hogy az alapvető premissza relatíve elfogadhatóan keveri a már említett Fallout hangulatát fantasy elemekkel (vannak klasszikus szörnyek és varázslás; hűha).

A történet az előző epizód után játszódik, ugyanazon jómadár főszereplésével. Jax a tipikus mogorva főhős archetípusának ékes példája: macsó, komor, önmaga ura, és egyedül a nője, illetve a fia jóléte érdekli. Bár, mikor egy élien faj invázióval fenyegeti a lakhelyét, akkor kénytelen félretenni a saját érdekeit, hogy összefogja az egymással civakodó klánokat a behatolók ellen, megakadályozva így az újabb apokalipszist.

Nincs túlkomplikálva a narratíva, de legalább érthetőbb, mint az Elden Ring-gé. Ez már előny, nemde? Nos, igen, de, ha izgalmak terén ennyiben ki is fújt a tartalom, akkor bizony ez nem jelent sokat. Előbb, azonban, lássuk az alapvető mechanikákat.

Ha elég serényen lövünk, akkor mozogni sincs esélyük a repkedőknek.

Egy akció szerepjátékkal van dolgunk, ahol a világ szabadon bejárható. Nincsenek főellenségek, kik lezárnak egy-egy részt a játéktérből, bár nem fogunk tudni mindig nézelődni, gyakorta menekülnünk kell majd a túl erős szörnyek elől (azokból lesz sok). Jax tud a megszokott irányokba mozogni, gurulni, sprintelni, lopakodni és ugrálni.

A támadni az egérgombok virtuóz felhasználásával lehet, fellökhetjük célpontunkat, ráfókuszálhatunk (bár nem ajánlott, mert, ha így támadunk, akkor valamiért mindig az ellenfél elé húz a rendszer), kivédhetjük a bejövő csapásokat, illetve ki is térhetünk előlük. Tapasztalati pontot kapunk a legyakott rosszaságok és a teljesített küldetések után, melyek gyűjtögetése szintlépéshez vezet előbb-utóbb. Ennek bekövetkezte után Jax attribútumaira leoszthatunk pontokat, illetve kapunk tanulópontokat is.

Az attribútumok két célt szolgálnak. Egyrészt minden ötödik megszerzett pont után Jax egyik adottsága megemelkedik (közelharc, távolharc, életpont, varázssebzés, kritikus sebzés), másrészt pedig ezek előfeltételként funkcionálnak a felvehető eszközök terén. Például egy jókora kétkezes kardhoz muszáj lesz hatvan erőt és negyven állóképességet összeszednünk. A helyzetet megnehezíti, hogy amint elérjük a harmincas szintet az egyik értékünknél, akkor azt már nem lehet egy az egyért növelni a szintlépés után kapott pontokból.

Az izmos kar ikon alatt láthatjuk mennyi AP-ba kerül annak az attribútumnak a növelése.

Ez annyit tesz, hogy az igazán jó fegyvereket csak nagyon sokára fogjuk tudni használni... khm, igazából már az elfogadhatóan jó tárgyakhoz is hajlamos nevetségesen magas követelményeket adni a játék. Sebaj, rengeteg küldetéssel fogunk találkozni, így sok lehetőségünk lesz XP-t gyűjtögetni. Sőt, néha még olyan lényekkel is fogunk találkozni, akik ellen lesz esélyünk győzni. Feltéve, ha sikerül elsajátítani az eléggé botladozó harcrendszert.

Hogy miért számít ritkaságnak az olyan összecsapás, ahol nem csap le minket az ellen egy ütésből? Mert a szörnyeket rendkívül véletlenszerű módon rendezték el a készítők. A kezdőterületen könnyedén át tudunk menni, hisz valahogy meg kell ismertetni a mechanikákat a játékossal, ám, miután átverekedtük magunkat azon, és megkaptuk a főküldetést, hogy vegyük fel a kapcsolatot a klánok vezetőivel, akkor fogjuk igazán látni, mennyire kevés esélyünk van a környezetünkkel szemben.

Kalandozásaink során bármelyik pillanatban belebotolhatunk egy olyan rondaságba, ami egy csapásra végez velünk, és ha nem, akkor is lezabálja életünk nagy részét egyetlen támadással. Egyetlen pozitívum, hogy gyakorta ment a program, így a halál bekövetkezte nem fog túlságosan is mélyen érinteni.

No, ezt a látványt meg tudnám szokni. Ti egyébként sem látjátok, hogy a fák villognak.

Úgyhogy nagyrészt futni fogunk, de ha a küldetés azt mondja, hogy egy hatalmas, hatmillió élettel ellátott trollt kellene összeverni, mert a helyi vadász házikója mögötti tavacskánál sziesztázik? Sok sikert. Megpróbálni, persze, meg lehet, ám készüljünk fel, hogy úgy orrba fog vágni a harc struktúrája, hogy annak "quickload" a vége legtöbb esetben.

El lehet felejteni a Souls játékok folyékony, félig-meddig kiszámítható találati rendszerét. Itt akkor talál el egy offenzíva, amikor annak jól esik, a kitérés és úgy en bloc az animációk borzalmasan darabosak, a blokkolás pedig nem az állóképességünket fogyasztja, hanem az életünket.

Tehát a pajzs teljes mértékben hasznavehetetlen. Jó, az Elden Ring-ben is vannak átütő támadások, de nem mindegyik az, mint itt. Úgyhogy inkább térjünk ki, majd ugorjunk vissza egy-két suhintás erejéig. Ezt a táncot az ellenfelek nagy részével el lehet játszani, a repülő majmokat leszámítva.

A "minimap" piros pontja, jobb felül, mutatja, hogy érkezik egy vadállat hátulról.

Mikor az égből támadnak ránk, akkor túl sok esélyünk nincs egy közelharci fegyverrel, ugyanis a Souls alkotásokkal ellentétben, itt nem garantált, hogy leszáll a földre a rondaság. A levegőből pedig bármennyiszer lecsaphat ránk, ha pedig futni támad kedvünk, elég sokáig a nyomunkban marad.

Emiatt a "Quicktab" lehetőségek között ("Q"-val lehet felhozni) mindig legyen egy lőfegyver, hogy így, a csata hevében bármikor elő tudjunk rántani. Ha van hozzá töltény is, annál jobb. Mivel a repkedők hajlamosak beragadni a sérülésanimációjukba, ha elég gyorsan tüzelünk rájuk, ezért nagyon könnyű ártalmatlanítani őket, ha el tudjuk kapni a ritmust, és nem fogyunk ki a lőszerből félúton.

A helyzet hasonló a földönfutókkal is, bár azért a találat, mint már említettem, eléggé lutri. Néha úgy is benyalunk sérülést, mikor el sem talált az ellenfél, néha még úgy sem, hogy átütött rajtunk. Ez némileg kihasználható, ha sikerül elkapni a ritmust, de azért frusztráló is, ha például az a bizonyos emlegetett troll, akit már félórája ütünk, jó ütemben elugrálva lengő karjai elől, hirtelen eltalál és egyből kicsinál minket. Így az igazán szórakoztató a harc.

Csak egy koponya? Pff akkor van esélyem nem belehalni egy ütésbe.

Hab a tortán, hogy a mesterséges okosság olyan buta, hogy arra nincs szó. Az ellenfelek alapjáraton inkább helyezkednek, semmint támadnak. Amikor pedig meglendítik fegyvereiket, akkor pedig könnyű kitérni, nagyon látványosan mutatják goromba szándékukat. Ha sokan vannak, akkor persze ez már nem működik olyan jól, úgyhogy menekülni kell, leszakítani egy-kettőt a tömegből, és figyelni, hogy a hátsó sor, mely addig átvált távolsági hadviselésre, nehogy leszedjen.

Kár, hogy a csatlósunk is (kiből csak egy lehet nálunk egyszerre), is olyan sületlen, mint egy nyers tök, és gyakorta van inkább útban, semmint segítségünkre. Így jártunk, egyébként is szimpatikusabb a zsákmányolás és az elfutás, mint az állandó vérengzés. Annál is inkább, ugyanis összeszedhető cuccból rengeteg van a nagyvilágban.

Alapanyagokat, eszközöket, konyhai cuccokat, játékokat, gyűjtői tárgyakat, kaját (rengeteg fokhagymás szendót lehet az apokaliptikus világban találni), italokat, fegyvereket, páncélokat, illetve kiegészítőket találhatunk a leglehetetlenebb helyeken eldugva. Bár néha szükségünk lesz szakértelemre, ha ki akarunk nyitni egy zárat, vagy fel akarunk törni egy széfet, legalább a táskánk mérete miatt nem kell aggódnunk, ugyanis bármennyi zsákmányt beleszuszakolhatunk.

Lehet, nem látható tisztán, de a vízben az ott a csatlósom. Az a kétlábú.

Emberkénk sokmindent megtanulhat; ezekhez a képzettségekhez köthető a tanulópont, a másik "nyersanyag", amit szintlépéskor kapunk. Ám nem lehet csak úgy belemelegedni a költögetésbe, amint megkapjuk a pontokat, lévén, hogy tanárhoz és attribútumokhoz kötött a szakértelmek megtanulása. Tehát hiába tetszik meg például a kovácsmesterség, keresnünk kell egy muksót, aki hajlandó azt megtanítani, továbbá fel kell emelnünk erőnek és kitartásunkat egy bizonyos szintre, no meg pénz is kelleni fog. Az okos tanár nem dolgozik ingyen.

Szóval a játék nagyjából ennyiből áll: kalandozunk, gyűjtögetünk, tanulunk, sokat halunk, még többet menekülünk, a harcokban pedig kihasználjuk az MI hülyeségét és az ütközés-észlelés fogyatékosságait, illetve akár varázsolgathatunk is, ha abba az irányba fejlesztjük Jax bácsit. Továbbá szociális képességeinket is fejleszthetjük a településeken elbeszélgetve az emberekkel, felvéve küldetéseiket. Így szépen, lassan összehozhatjuk a klánokat döntéseink révén, melyek nyomán a többi NPC megítél minket (és még jellemünk is megváltozik), bizonyos utakat megnyitva, vagy elzárva.

Emiatt némi dinamika azért van a narratívában, de sokkal több izgalomra ne számítsunk. A rengeteg, bosszantó hibát, melyek vagy megöltek, vagy csak szimplán halálhörgést váltottak ki belőlem, holnapig tudnám sorolni. Sajnálom a szinkronszínészeket, mert ők egész jó munkát produkáltak, de képtelen voltam komolyan venni a karaktereket nevetséges dialógusoknak és a röhejes animációknak hála.

A lopakodásból való támadás bónusz sebzéssel jár. Feltéve, ha nem bukunk le.

A grafika is egész tűrhető, főleg a külvilág az, ami részletes és relatíve csinos. Ám a karakterek megalkotása azonnal visszarántja a pozitív érzéseimet, ugyanis szerencsétlen szereplők túl sok érzelmet nem mutatnak, bármit is mondanak, gesztikulációik szinte nem is léteznek, ráadásul a kamerakezelés sem kegyes hozzájuk, mikor elfelejt átváltani az éppen beszélő emberkére. Még az igazán forradalmi játékelem sem tudja megmenteni ezt a programot: a Jetpack. Segítségével bármely magasságot megmászhatjuk és majdnem mindegyik harci helyzetből elmenekülhetünk (a repülő makákókat nem lehet repüléssel lerázni).

A végítélet az, hogy nem. Ennyi pénzért, meg főleg nem. Ha már idegeskedni akarok kegyetlen ellenfelek miatt, akkor inkább választom Hidetaka Miyazaki bármelyik játékát, és sokkal jobban fogok járni. Az Elex II-ben szinte semmi sem tudott megfogni; sem a történet, sem a játékmenet, az összecsapások pedig pláne. A környezet tartalmaz esztétikus elemeket, kár, hogy állandóan villognak a textúrák. A zenét pedig inkább felejtsük el. Szomorú a szívem, hogy egy béta játékot kell értékelnem, de talán legközelebb nem félkész állapotban dobják a piacra.