A Mafia: Definitive Edition minden, amit szerettünk a 2002-ben megjelenő kultikus játékban, és kicsivel több is. A történet nem kapott túl sok változtatást, aki ismeri az eredeti sztorit, azt nem fogja itt semmiféle grandiózus meglepetés érni, ám néhány kisebb változással számolnunk kell. Ezek leginkább a főszereplő trió személyiségébe engednek mélyebb belátást, hogy még közelebb érezhessük magunkat hozzájuk. A hármast az eredetileg taxisofőrként dolgozó Tommy Angelo, és az őt bűnbe rángató páros, a Salieri maffia neves emberei, Paulie és Sam alkotják. Az utóbbi kettő egy rivális família, a Morello család emberei elől menekülve teszik meg Tom-ot sofőrjüknek, természetesen egy lőfegyver meggyőző erejével.
Ám az egyik család kisegítése, még kényszerítve is, igencsak goromba reakciót vált ki a velük szembe álló szervezettel, így Tommy, saját érdekében, kénytelen Don Salieri mellett elkötelezni magát, aki számára egyre húzósabb melókat kell elvégeznie. Ezek színessége elismerésre méltó, ugyanis nem csak vezetés és fedezékből fedezékbe való vetődéssel kiegészített tűzharcokhoz lesz szerencsénk, de lopakodni, beépülni és gondolkodva lőni is kell. Ezen utóbbi annyit tesz, hogy ha kergetnek a zsaruk, avagy egy rivális banda autói, akkor a vezetőket, illetve a kerekeket (vagy egyéb kijelölt célpontokat) kell sorozni, mert ugyan felrobban a jármű, ha eleget lőjük (kivéve a páncélozott), de nem feltétlenül lesz időnk ilyesmire.
A játék történetorientált, lineáris, de ez senkit sem fog meglepetésként érni. Egyedül a szabad vezetés játékmódban lehet Lost Heaven városát úgy bejárni, ahogyan akarjuk, és a különféle gyűjtögethető tárgyak felszedegetését folytatni. A sztori mód epizodikus, és ha a 100%-ra törekszünk, akkor nem egyszer fogjuk a fejezeteket újrajátszani, ugyanis rengeteg "Collectible" vár ránk, ráadásul sokat nem is jelez a térkép, így különös odafigyeléssel kell a különféle helyiségeket felderítenünk kalandjaink során.
Itt most nem köszönnek vissza felnőtt magazinok és Vargas festmények, de egyes képregények borítói tartalmaznak szuggesztív témákat. A "minimap"-on szimbólumok jelzik, ha egy újság közelébe értünk, és eléggé sok ilyen van elszórva az elveszett mennyország városában. De vannak például kitömött rókák, melyek jelenlétére legfeljebb róka mintás falfirkák utalnak, ha vannak egyáltalán, így talán ezen aspektusa a játéknak nem a legkiforrottabb, főleg, hogy rókából elvileg ötven van elszórva a játékban, melyekből a végére csak hármat találtam meg ("Git gud scrub."). A képeslapokról inkább nem is beszélek.
Mit jelent ez az egész a játékmenet számára? A történet relatíve rövid, körülbelül tizenegy órányi, melybe belefér néhány újrakezdés, ha "tévedésből" lelőttek volna, illetve a legtöbb hely feltúrása, elhagyott képregények és egyebek után kutatva. Az átlagjátékos nem fog valószínű sokkal több időt ezzel eltölteni, de a maximalisták persze a "Hard" és a "Classic" nehézségi fokozatot is ki fogják próbálni, így nekik a tartalom exponenciálisan növekszik, ám, aki elveszíti érdeklődését a sztori egyszeri átélése után, az némileg csalódott lesz.
Természetesen nem a történetben, a narratíva fantasztikus. A szinkron, az animációk, a karakterek; nincsenek igazán felesleges szereplők, mindenkinek meg van a helye a maffia hierarchiában, és még a sületlennek tűnő, fura hangú Paulie is sokkal több személyiséggel bír, mint azt hinnénk. A Keresztapához híven itt is egy kegyetlenül reális reprezentációját kapjuk a bűnöző élet viszontagságinak. A tervek nem tökéletesek, tragédiába fulladhat már az is, ha valaki rosszkor van rossz helyen, és hiába mondják, hogy előfordul az ilyen, ne törődjünk vele, mégiscsak emberek vagyunk, morális kódexszel. Viszont ameddig azokban, akik körbevesznek, tudunk bízni, addig minden viszontagság legyűrhető nemde? Nos... senki sem tökéletes. Főleg az a nagypapás, szerethető, hidegvérű személy, akire bármikor fel lehet nézni, ugyanis ő sem rendelkezik egy tibeti szerzetes lelki nyugalmával, neki is van egy tűrés határa. Egyszer lökjék túl azon, és kő kövön nem marad.
Életszagú karakterek, helyszínek, történet, de sajnos túl hamar véget ér. Néha az időugrások nagyok, és mi csupán az igazán fontos, markáns pontjait éljük át Tommy és csapata sztorijában. Ha kaptunk volna egy Paulie vagy Sam játékmódot, hogy az ő oldalukról is láthassuk a kalandot, repesedett volna szívem (és talán nem csak az enyém) de lássuk be, már annak is nagyon örülünk, hogy egy méltó újrakiadásra sikeredett mai játékunk, hátborzongató "bug-fest" nélkül. Akinek még nem volt szerencséje a Mafia történetéhez, azt oda fogja láncolni a monitorhoz a mesélés, aki viszont már ismeri, azt pedig a nagyszerű prezentáció fogja megragadni.
A hangokról és a zenéről csak jót tudok mondani, és a grafikával is többé kevésbé ez a helyzet. A Mafia II: Definitive Edition-höz képest itt végre látszik az élet az arcokon, bár Sam visszacsúszik a bábjátékba alkalomadtán, amiről nem tudtam megállapítani, hogy itt elrontottak valamit a készítők, vagy Sámuel némileg jeges személyisége így manifesztálódik; az utóbbira tettem a voksom. Cserébe, azonban, az összes járókelő irgalmatlanul laposra sikeredett, ami alapvetően nem tűnik fel, hisz állandóan kocsikázunk, a tűzharcoknál pedig nem állunk meg minden egyes hullánál helyszínelőt játszani, de néhány átvezető animációban valamiért túlságosan is a kamera elé raktak egy-két ilyen karaktert.
A harc nem kapott igazán frissítést, megtartották a bevált, de rendkívül egyszerű rendszert. A "q" nyomogatására üt Tamás, az "Alt"-ra kitér és... ennyi. Jobb egérgombbal céloz, ballal lő. Összesen egy pisztoly és egy puska-féle lehet nálunk, rendkívül limitált tölténymennyiséggel. Van életcsíkunk, mely regenerálódik az egy hatod határig, ha kritikusra csökkenne, egyébként pedig első segély szekrényekkel tudjuk gyógyítani magunkat. A primitív közelharcot ellensúlyozza a fedezékes, kommandózó lövölde, ráadásul a mesterséges intelligencia nem egyszer meglepő trükkökkel zavart vissza a "checkpoint" újratöltésre rákérdező halál képre.
Ha túl nehéz avagy túl könnyű lenne a móka, akkor bármikor állíthatunk a szinten. A nehézségi létrának négy foka van, ahol a célzás-segítés, a felhasználó felületen látható információk mennyisége, az ellenség hatékonysága, és a rendőri szemfülesség változtatható. Ezek mellett a vezetés valósághűségét, a váltó manuális, illetve automatikus módját, és az egyik pontról a másikra történő, egyesek által unalmasnak nevezett kocsikázós részek átugrását is be lehet állítani. Én normálban játszottam mindvégig, és ameddig a játék által kijelölt úton mentem, addig egyáltalán nem volt nagy kihíváshoz szerencsém, annak ellenére, hogy tizennyolc évvel ezelőtt, az egyik általános iskolai jóbarátom szerint a játék egy küldetésének teljesítése képtelenség volt. Jó, abban az időben a GTA Vice City is csak csalással ment nekünk.
Összességében azt kell, hogy mondjam, ez az a Mafia felújítás, amire vártunk. Bugok vannak itt is, természetesen, de egyik sem szembe tűnő, vagy játék törő, maximum mulatságos, ráadásul igencsak kevéssel találkoztam. Számomra az autózás nehézsége, illetve a történet lineáris mivolta bökte az orromat, de az előbbi korhű, az utóbbi pedig senkit sem érdekel. Különösen tetszett, hogy az apró dolgokra is odafigyeltek a készítők, mint például a villamosra felszálló, és leülő emberek úgy-ahogy helyes meganimálására, vagy a rádió zavarossá válására, miközben alagúton át vezetünk.
Viszont nagyszerű kérdés, hogy tényleg megéri e a pénzét a játék. Ha megvan a második és a harmadik rész, akkor megkapjuk Tommy ikonikus öltözékét és taxiját azokban. Ha még sosem tapasztaltuk meg a történetet, és odavagyunk az ilyen stílusért, akkor egyértelműen szerezzük be, ám a kapott tartalom nem feltétlenül arányos az árcédulával. A minőség garantált, a hossz már kevésbé: mindenki döntse el maga, de az biztos; a Hangar 13 a végére "Home Run"-nal zárt. És ez így is van rendjén.
A többi Definitive Edition tesztet itt éred el:
Mafia II: Definitive Edition teszt
Mafia III: Definitive Edition teszt
Az eredeti Mafia teszteket pedig itt találod:
Mafia teszt
Mafia II teszt
Mafia III teszt