Sega Mega Drive Classics teszt

Nem kétséges, a kiadó mindent igyekezett megtenni annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb spektrumon képviseltessék magukat a 20-30 évvel ezelőtti kedvencek, és hogy semmi olyan ne maradjon ki, ami helyért kiált egy ilyen mondhatni best-of csokorban. A tökéletesség persze, mint bárhol máshol, itt is elérhetetlen, úgyhogy bár a jelenlévők jogosságával nehéz lenne vitába szállni, lesznek feltűnő hiányzók is.

Gondolok elsősorban olyanokra, mint az Ecco the Dolphin, a Super Hang-On, az Outrun, vagy a Sonic 3 & Knuckles, amelyek hűlt helye már csak azért is érdekes, mert a PS3-verzióban mind szerepeltek. Persze az ilyeneknél mindig szubjektív, hogy ki melyikre gondol szeretettel, de ha azt vesszük, hogy a Golden Axe-sorozatból három rész is képviselteti magát, akkor kicsit máris igazságtalanság-szag vegyül a retro-hangulatba.

A menőség ilyen fokáról sokan csak álmodozhatnak.

Legyünk pozitívak, és ne is lovagoljunk a hiányzókon. Sokkal fontosabb, hogy több mint egy tucattal nőtt a választható játékok száma, közülük sok most debütál Mega Drive-kollekció tagjaként. Az újak közül itt van például a Gunstar Heroes, a ToeJam & Earl, a Space Harrier II, és mindegyikük meg is érdemli a helyét. Tényleg sokfajta stílus lefedésre került tehát, jól prezentálva vannak azok a bizonyos 90-es évek, amikor még mindenki táncolt.

A gyűjtemény egyébként az eddigi legnagyobb, és ennélfogva talán mondhatni, hogy a legjobb is. A játékok szépen futnak, igaz, nagyon-nagyon ritkán, de előfordulnak apró, röccenésnyi fagyások. Tényleg legfeljebb az esetek 1%-ában megjelenő dolog ez, nem kell tőle tartani, de azért jobb megemlíteni, mint nem.

Sonic a csempeszobában.

Megjelenítés- vagy grafika ügyben nehéz bármit is érdemben nyilatkozni. Annyit fűznék hozzá, hogy néhány opció azért rendelkezésünkre áll, például a teljes képernyőre állítás és hasonló triviális dolgok. Ezeket a főmenüben állítgathatjuk be, ami nem más, mint egy 3D-s, gyerekszoba-szerű helyiség. Egy ilyen helyen abban az időben nyilván elaléltünk volna a gyönyörűségtől, de ma már azért kicsit magasabban van az ingerküszöb.

Maguk a játszanivalók hol máshol is kaphatnának helyet, mint a szekrényke polcain. Onnan választjuk ki őket, majd láthatjuk, ahogy behelyeződnek a Mega Drive-ba, aztán elindulnak a tévén látható tévén. Vicces és hangulatos ötlet, igazán jól működik. Még szép emlékeket is előidézhet, hisz jó esély van rá, hogy a legtöbben régen éppen ilyen nagyméretű, fekete dobozokon űztük az ipart, mint amit itt láthatunk.

Békés szörnyvilág? Az se lehetett mindennapi.

Ma már megszokott, modern feature-ök is be lettek építve, pl. olyanok mint néhány esetben a pont-tabella, ahol nyomon követhetjük, hogy mennyire is vagyunk királyok az adott programban. Online és offline multi is rendelkezésre áll, úgyhogy tolhatjuk egymás ellen is, már persze ha nem mi vagyunk az egyetlenek a társaságunkban, aki ilyenekkel akarja múlatni az időt.

Nem akármi, hogy kedvünk szerint vissza- vagy előretekerhetjük a játékokat, ami bár óhatatlanul megfosztja a dolgot mindennemű kihívástól, tény, hogy jól jön, ha esetleg elakadnánk, vagy csak nem akarunk végigszenvedni valami végtelenül izgalmas feliratozott párbeszédet gagyi zenével nyakonöntve. Szerintem ez kiváló ötlet, hiszen ha valahol, akkor itt aztán egyáltalán nincs helye a legkisebb frusztrációnak sem. Egyetlen cél van, az pedig a retro-fun.

Smart TV, Full HD, 4K, miegymás.

Szerencsére arra is gondoltak, hogyha valakinek ez véletlenül nem lenne elég, és néha mégis egy kis motivációt is vinne a dologba. Eleget tehetünk különféle kihívásoknak, például 5000 pont megszerzése a Columns-ban egy előre meghatározott mentésből, vagy a Comix Zone Kung-Fung versenyének megnyerése csökkentett egészség-szinttel, és hasonlók. Olyan lehetőség ez, amely akár azon stuffok kipróbálását is előidézheti, amelyekhez alapesetben egy ujjal sem nyúlnál, így pedig akár meg is szeretheted őket-vagy pont nem, ez már tényleg csak egyéni ízlés kérdése.

És hogy milyenek a játékok mai szemmel? Sok közülük most is elbűvölő a néha technikai korlátok szülte ötletes vagy épp kedves, aranyos vizualitásával, mások a zenéjükkel emelkednek ki kissé, megint mások pedig a játékmenetükkel. A Columns például egyszerű, mint a faék, de addiktív is lehet, mint Norbi szerint a cukor. A Sonic the Hedgehog 2 továbbra is a kék sün egyik legszerethetőbb kalandja, a Streets of Rage-trilógián pedig láthatjuk, hogy a beat-em-up zsanra alighanem ennek a ködmönéből bújt elő.

Ez biztos jó játék, mert nindzsás.

Természetesen ahogy minden gyűjteményben, úgy ebben is akadnak kevésbé erős darabok, mint az Altered Beast, ami szerintem már a maga idejében sem alkotott maradandót, vagy a legendásan rossz és nehezen játszahtó Sonic 3D Blast. Mindent összevetve azért azt hiszem elmondható, hogy túlsúlyban vannak azok, amelyekre érdemes visszaemlékezni az erre fogékonyaknak.

El tudom képzelni, hogy vannak néhányan, akik már csak a nosztalgiafaktor miatt is beujitják maguknak a Mega Drive Classics-ot. Akik pedig életkorukból vagy bármiből kifolyólag nem játszottak ezekkel, de érdekli őket az akkori termés, szintén tehetnek vele egy próbát. Mint már írtam, a cél itt csak a retro-fun, arra pedig mi tökéletes, de kétségtelen, hogy a gamerek zöme számára legfeljebb rövid ideig lesz érdekes. A maga rétegének jó vétel lehet, a többiek nem hiszem, hogy vesztenek bármit is a kihagyásával.