Shadow of the Tomb Raider teszt

A Shadow of the Tomb Raider most sem operál kevesebbel, mint az egész világ veszélybe kerülésével. Lara ellop egy ősi tőrt, mit sem sejtve arról, hogy milyen lavinát indít el ezzel a gyanútlan cselekedettel. Nem is lavinát, sokkal inkább tsunamit: A természeti csapás ezrek halálát okozva söpör végig Mexikó partjain, és úgy tűnik, hogy a java még csak ezután következik.

Lara a bűntudattól érthető módon teljesen összeomlik, egyetlen társa pedig, akire a nehéz időkben számíthat, Jonah nevű jó barátja lesz. Ezzel máris szó esik a történet egyik legérdekesebb részéről, az ő kapcsolatukról. Tényleg brilliáns (lehetne?) a kémia a két karakter között, még nagyobb fókuszt is helyezhettek volna erre. Igazából csak a kicsit giccsesre sikeredett átvezetőkön keresztül ismerhetjük meg őket, amelyek viszont gyönyörűek. Nem csak az átvezetőkre igaz ez egyébként, az egész játék csodaszép, de tényleg.

Erre kell menni a kiskertbe, más út nincs.

Pár kitérőtől eltekintve időnk legnagyobb részét Paititi elveszett városában fogjuk tölteni. Ez egy ősi, elfeledett hely, ahova azután, hogy már a kezdeteknél megismerjük, a sztori előrehaladtával mindig vissza-visszatérünk majd. Igazán jól kidolgozott helyszín, pezseg az élettől, a járókelők teszik a dolgukat, stb. Lara tulajdonképp betolakodó ezen a számára idegen helyen, a többi ember pedig ehhez mérten is viselkedik vele, könnyedén beleélhetjük magunkat a helyzetébe.

Az emberek fura pillantásokat vetnek majd ránk, ahogy elhagyott házakban és évtizedek óta érintetlen romok között kutatgatunk, ami ha belegondolunk, érthető is. Maga a felfedezés öröme egyébként az egyik legélvezetesebb az egészben. Mindenféle kriptákat és hasonlókan kell bejárnunk, hogy az apró információmorzsák alapján összeálljon a kép, és szerintem itt lakozik az igazi Tomb Raider-hangulat.

Jó időt fogtunk ki a nyaralásra.

Leginkább a "Challenge Tomb"-ok, magyar fordításban talán "Kihívást jelentő sírok" (ehh, de rosszul hangzik) azok, amiken az előző részekhez képest mutatkozik némi fejlődés. Hatalmasak lettek, némelyikben adott esetben akár fél órát is eltölthetünk egy puzzle megoldásával, úgyhogy az agymunkát kedvelők egész biztosan örömüket lelik majd bennük.

Szerencsére elég változatosan is vannak megtervezve ezek az átkutatnivaló helyszínek, úgyhogy tényleg jó érzés bennük elmerülni, a maga élményét rontja el, aki nem így tesz. Mellékküldetéseket is vállalhatunk a város lakóitól, és igaz, hogy ezek kitolják a játékidőt, viszont nagyon semmilyenre és unalmasra sikeredtek, ahogy a hozzájuk kapcsolódó párbeszédek is. Örültem volna, ha rajtuk keresztül mondjuk valamiképpen fény derülne Paititi amúgy érdekes történetére, de arról szinte kizárólag a különféle tárgyal leírásaiból szerezhetünk tudomást.

Utánajárunk, hogy mi újság a tóparton, tópartokon.

Kicsit előreszaladtam, és a plusz játékidő nagyságáról kezdtem beszélni a fő kampány helyett. Meglehet, hogy ez azért volt, mert utóbbit nagy általánosságban a SotTR kevésbé sikerült részeihez lehet sorolni, pedig ez lenne az elsődleges, ugyebár. Tulajdonképp nem más, mint gyors átutazás egy baromi érdekes, jól kidolgozott világon, ami többet is érdemelt volna.

Az akciórészek viszont továbbra is nagyon rendben vannak. Úgy gondolom, hogy ezeket az új TR-sorozatban szinte tökélyre vitték, és most sem okoznak csalódást.A lőfegyveres csaták pörgősek, élvezetesek, de ha engem kérdeztek, még mindig kicsit morbid, ahogy Lara moralizáló kedves csajsziból pillanatok alatt vált egyet, és esztelen tömegmészárlásba kezd. Az animációk jól néznek ki, meg minden, de nem is tudom, szerintem békésebb megoldásokat is lehetne választani torkok elvágásánál meg emberek felgyújtásánál.

Na most van gond.

Persze ez csak nézőpont kérdése, engem is csak inkább a karakter ilyesforma ellentmondásossá tétele "zavar", mert egyébként tényleg szuperek az akciójelenetek. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy milyen vagány, ahogy Lara nálánál kétszer nagyobb rosszarcúakat csap le gond nélkül, vagy kisebb csoportokat nyilaz le még azelőtt, hogy azok egyáltalán lokalizálnák a támadás forrását.

A legélvezetesebb módszer piszkos munkánk elvégzésére azonban most is a lopakodás, és ez a SotTR-re még inkább igaz, mint a korábbi két részre. Lara már sarat is tud magára kenni, hogy kaméleonként olvadjon a környezetébe, az így végrehajtott támadások pedig nem csak menők, hanem látványosak is. A fákról és bokrok közöl való osztásról már nem is beszélek, azt egyszerűen nem lehet megunni. Érdekes viszont, hogy az akciórészek most valahogy kevésbé jól vannak elosztva, és mintha kevesebb is lenne belőlük, mint korábban.

Nézzük csak, mit is kéne tanulni?

Ellenfeleink skálája nem túlzottan, de kellőképpen széles. A semmiféle kihívást nem jelentő egyszerű katonákon túl van például sisakos, akiről lepattan a fejlövés, vagy páncélos, aki ellen kevésbé hatékony a lopakodós művelet, stb. Kitalálhatunk stratégiákat, de mindennek sajnos csak akkor van értelme, ha készakarva bonyolítani akarunk a dolgunkon, mert a jó öreg golyószóró egyébként meg mindent megold. Kicsit illúzióromboló, de hát ez már csak ilyen.

Harci képességeinket természetesen ismét fejlesztgethetjük, a már megszokott három kategóriában gondolkodva. Jóformán minden új elsajátított képesség alapvető hatással van a harcra, főleg az olyanok, mint mondjuk három nyíl egyszerre kilövése, és hasonlók. Növényeket is gyűjthetünk, és állatokra is vadászhatunk, de ezek a cselekvések most is jószerivel feleslegesen kaptak helyet, mert valahogy mindig mindenből van elég akkor is, ha csak néha szedünk össze ezt-azt.

Lara a rengetegben.

Mindent összevetve a legújabb Tomb Raider, hogy is mondjam csak, érdekes darab. Mindenképp elmondható, hogy a trilógiából ez markolja a legnagyobbat, de kicsit meg is roppan a saját súlya alatt. Nem bontja ki eléggé a történetet, amiből egyenesen következik az igazi végső katarzis hiánya is. Rhianna Pratchett írómunkájának hiánya sajnos nagyon meglátszik, pont ez lenne az, ami igazán fel tudta volna tenni a pontot az i-re.

A már emlegetett moralizálást és a reboot-szériára jellemző szomorkásabb hangulatot itt nagyjából annyival igyekeznek érzékeltetni, hogy Lara a szüleiről beszél, vagy saját cselekedetein elmélkedik. Aztán itt van ez az Order of Trinity, aminek a konkrét hogy a motivációi eddig is eléggé megfoghatatlanok voltak, és ez sajnos most se változott. Félreértés ne essék, kiváló játékról van szó, de a narratíva minősége tényleg hagy kívánnivalót, és ez egy úgymond befejező résznél elég szembeötlő.

Jobban lő, mint Rambo. És szebb is.

Lehet, hogy a teszt vége kicsit negatívra sikeredett, de ismét hangsúlyozom, hogy a Shadow of the Tomb Raider egy szórakoztató, látványos és kiemelkedő akció-kaland. Kissé áldozatul esik a saját maga és az egész trilógia ambícióinak, de ez ne szegje senki kedvét. Ha a történetet egyáltalán nem is értékelném, még akkor is ott lenne a király háttérvilág, a gyönyörű jelenetek és elsősorban az ikonikus és egyre szerethetőbb főhős. Aki leül elé, az hozzám hasonlóan garantáltan várni fogja, hogy innen hova indul tovább a sorozat, és ha a folytatás már csak ilyen minőséget is hoz, akkor is boldogok lehetünk.