Szimpatikus, hogy létrehoztak egy saját világot, ahol a legendák és átkok kézzel fogható formában materializálódnak, lást a már emlegetett UD-t. Egy másik aspektusból megvilágítva a dolgot: meglehetősen sokan bírálják eddig a VR-t, mint játékplatformot. Azzal kivétel nélkül mindenki egyetért, hogy hatalmas potenciál van a platformban, de azért valljuk be, igen messze van még attól, hogy beteljesítse az optimista jóslatokat.
Pontosan ezért lett mindenki nagyon boldog, amikor először pillantotta meg jelen tesztünk alanyának bemutatóját, mert fel lehetett lélegezni, végre érkezik egy tripla A közeli cím a tékozló fiú szerepét betöltő virtuális valóságra. Ezzel szemben, nem hogy az ajtót nem tudja berúgni az Inpatient, hanem még a legolcsóbb vígjátékok szerint, bele is ragad a lába, majd ráesik a fejére. Az ajtó, még mielőtt.
Rendkívül sok, színes jelzővel lehetne illetni a programot, azonban egyelőre maradjunk a tényeknél. A The Inpatient nagyjából hatvan évvel az Until Dawn előtt játszódik egy bizonyos Blackwood Pines szanatóriumban. Mi egy pácienst alakítunk, aki amnéziától szenved, fogalma sincs, kicsoda ő vagy miért van itt. Aztán ahogy haladunk előre a történetben, kis túlzással elszabadul a Pokol és a válaszok kergetése mellett bizony a túléléssel is foglalkoznunk kell(ene). Oké, eddig tartott a jól hangzó propaganda, most pedig vizsgáljuk meg, hogy miért is lett elkeserítően rossz alkotás ez a nagy remények ellenére.
Kezdjük talán a sztorival. A klisék ellenére ígéretesen indul, nagyon jól megteremti a nyomasztó atmoszférát. A videókban is látott, ősz doktor mindenféle kérdéssel bombáz minket, de semmire sem tudunk érdemben válaszolni. Megismerkedünk a többi szereplővel, majd később szobánkban elmélkedünk tovább. Hallucinációk gyötörnek minket, furcsa zajok teszik nyugtalanná a pihenést. Aztán vérfagyasztó események hatására kinyílik az ajtó, mi pedig elindulunk az ismeretlenbe.
Akármilyen jól is hangzik ez, nagyon súlyos gondok vannak az elbeszéléssel. Az első talán az, hogy elképesztően unalmas lesz egy idő után. Sehova sem tartó párbeszédeket dobálnak be, felvetnek fontos témákat, hogy aztán kettő másodperccel később már ne is foglalkozzanak vele.
Kicsit olyan, mintha minden egyes mondatot más ember írt volna. Nincsenek kibontva a személyiségek, meg úgy en bloc, lóg a levegőben az egész. Ha játszottál az Until Dawn-al, akkor lehetnek azért érdekes momentumok, de annak hiányában sok mindent nem is fogunk érteni. Természetesen a stúdió védjegye, a pillangó effektus, azaz a választási lehetőségek továbbra is jelen vannak, de erősen kétlem, hogy valaki nekifutna ennek az anyagnak másodszor is, hiába van viszonylag sok befejezés.
A második necces pont az anyag hosszúsága, tartalma. Előzetesen olyasmire számítottam, hogy legalább hét, esetleg nyolc órára leköt, majd utána egyből neki is ugrok a második körnek, mert annyira beszippantott.
Gondolom sejtitek, mekkora volt a megdöbbenésem, amikor két óra után már a kreditlistát bámultam. Először azt hittem, ez csak valami rossz vicc, most indulnak majd be az események úgy istenigazából, de nem. Egy nekifutásra ennyit kínál tesztünk alanya.
Értem én, hogy például a Hidden Agenda sem volt sokkal hosszabb, de könyörgöm, az egy új technológiát volt hivatott prezentálni, ráadásul pont feleannyiba kerül, mint az Inpatient. És ezt a két órát úgy értsétek, hogy az "eldugott" tárgyak nagyobbik részét is megkerestem benne. Ezt nem is nagyon tudom kommentálni, szerintem nevetséges, főleg ha figyelembe vesszük, mennyibe kerül.
Az egyetlen elem, ami úgy-ahogy megmenti az egészet a két pontos értékeléstől, az a hangulat, ami ennyi problémával együtt is átjön. Nyilván nagyon sokat dob az egészen a VR környezet, helyenként szabályszerűen rettegni fogunk a továbbhaladástól, mindenhol fenyegető árnyékokat látunk.
Nagy pacsi a fejlesztőknek, hogy nem olcsó jumpscare részekkel ijesztgetnek, hanem szépen, lassan ültetik el bennünk a rettegést. Sajna ez nem fog sokáig tartani, mert egy-egy romboló elem bekúszik és tönkrevágja az addigiakat. Bánatomra még két kihagyott szeletbe bele kell rúgnom, a külcsín és a kezelhetőség kettősébe.
Azt szerintem mindenki pontosan tudja, hogy a virtuális valóság környezet iszonyúan erőforrás igényes, így a PS4 Pro küzd vele tisztességgel. Néhány helyről azt hallottam, hogy milyen szép ez a játék. Hát a nagy túróst, azt. Sokszor a harmadik generációs Sony masina szintjét idézi, ráadásul technikailag sem túlzottan stabil a dolog. Ronda, na. Lehetőségünk van két Move fagyival, vagy DS-sel irányítani magunkat amúgy, de egyikben sincsen túl nagy köszönet. Rángat, nagyon macerás forogni benne, szóval a klasszikus betegségek ütik fel csúnya kicsi fejecskéjüket.
Őszintén nagyon sajnálom, hogy ilyen kevés pontot kell kiosztanom neki, de meg van kötve a kezem. Potenciál természetesen van a dologban, de ilyen vérgyenge, unalmas történettel, botrányos játékidővel, előző generációs grafikával és meglehetősen vastag ceruzával rajzolt árral szemben nem akarok jófejkedni. A mérleg másik oldalán a kellemesen belőtt hangulat, valamint a többszöri újrajátszhatóság áll, de úgy gondolom, hogy 2018-ban, egy ilyen platformon ez édeskevés.
The Inpatient / Tesztplatform: PlayStation 4
ne várj sokat tőle...- Stílus: Túlélő horror
- Megjelenés: 2018. január 24.
- Ár: 10.779 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- Erős hangszekció
- Bizonyos részeken tényleg félelmetes
- Elképesztően rövid
- Gyenge sztori
- Rettenetes irányítás
- Nem túl szép még VR játékhoz képest sem