A Bourne-hagyaték filmkritika

De vajon akad-e elegendő szufla a franchise-ban ahhoz, hogy a Jason Bourne történetét effektíve lezáró A Bourne-ultimátum után sikerre vigyen egy negyedik felvonást, vagy akár egy újabb sorozatot? Annak fényében, hogy időközben Matt Damon és Paul Greengrass rendező is kiszállt a produkcióból, ez különösen jogos és sarkalatos kérdés. Mint tudjuk azonban, Hollywoodban alapszabály, hogy amíg egy széria nyereséges, és a legkisebb esély is mutatkozik arra, hogy van még mit elmesélni róla, akkor ott nincs megállás... Ennek fényében a producerek azzal bízták meg Tony Gilroy forgatókönyvírót, hogy terelje olyan irányba a cselekményt, hogy a korábban történtek és az identitását kereső Jason Bourne személyének nélkülözése ellenére hihető, a kontinuitást és a színvonalat egyaránt fenntartó folytatás születhessen. Greengrass hiányában pedig a legegyszerűbb választást a direktori szék betöltésére szintén a regényeket töviről-hegyire ismerő Gilroy jelentette, akit azelőtt a Michael Claytonért már Ocsarra is jelöltek.

Akárhogyan is próbálkoztak azonban Gilroy és alkotótársai, ez a Bourne már nem az a Bourne - és ezért nem egyszerűen a főszereplő személyének lecserélése okolható. Mivel ez esetben egy immár ismert univerzummal, egy kvázi "kész" történet folytatásával van dolgunk, óhatatlanul elvész a titokzatosság és az igazi meglepetés ereje. Noha az nyilvánvaló, hogy nem lehetett újra elsütni az amnéziás ügynök sztoriját, emiatt viszont maga a Bourne-hagyaték felütése is jóval szokványosabb és érdektelenebb elődeihez képest. Ehhez azután még hozzáadódik a realitásérzet csökkenése, ami már a kezdő képsorok alapján világossá válik, látván ahogy az új főszereplő egyedül járva a fagyos és hófödte alaszkai vidéket különböző hihetetlen tetteket visz végbe, mintegy a "szuperemberré" való kiképzése részeként. A jeges vízben fürdés, farkasokkal való küzdés, a meredek sziklákon ugrálás és egyensúlyozás, valljuk be, inkább illenek egy képregény alapján készült szuperhős-mozihoz, mint egy komoly kémfilmhez - ráadásul az alkotók az akciójelenetek alkalmával a későbbiek során is többször elvetik a sulykot.

A nevem: Cross. Aaron Cross.

Eric Byer ezredes (Edward Norton), a harcosok klubjának menedzsere

Az sem válik A Bourne-hagyaték javára, hogy igen lassan és ambivalensen nyit, az expozíció kissé vontatott és lapos, és a film elején még az akciók is meglehetősen unalmasak. Miközben új hősünk, az ekkor még név nélkül szereplő Aaron Cross (Jeremy Renner) kiképzése elszigetelten zajlik a távoli Alaszka hegyein és erdőségeiben, New Yorkban és környékén a CIA titkos részlegének és Eric Byer ezredesnek (Edward Norton), a projekt vezetőjének tevékenységét követhetjük figyelemmel. A bonyodalmat pedig maga az Államokba visszatért Jason Bourne okozza tetteivel, illetve az általuk kivívott nyilvánossággal, ami természetesen igencsak forróvá teszi a talajt Byer és egyéb, magas rangú ügynökségi és katonai vezetők lába alatt. A bevezetés alatt látható, lassan hömpölygő események tehát valójában párhuzamosan játszódnak a Bourne-ultimátum cselekményével, és elsősorban utalásokból építkeznek Jason Bourne személyére és cselekedeteire, illetve a titkos katonai programra, melyben részt vett, s melynek Aaron Cross is a tagja, majd áldozata lett.



Alighanem már a fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy az író-rendező Tony Gilroy minden eszközzel próbálja kapcsolni a történetet az eredeti Bourne-trilógia cselekményéhez, mintegy belefűzve az ottani eseményeket a Hagyaték narratívájába. Hogy mégis fenntartsa az érdeklődést és az újszerűség látszatát, úgy fonja tovább a szálakat, hogy Cross valójában semmit sem tud Bourne-ról vagy a Kőlépcsőről, és magukról a titkos katonai programokról is csak igen keveset. Saját múltjával ellenben tökéletesen tisztában van: évekkel korábban a Közel-Keleten szolgált katonaként, amikor felettese bevonta őt a védelmi minisztérium Végeredmény nevű programjába, melynek keretében nagy kockázattal bíró kémfeladatok elvégzésére képezték. Arról azonban Cross sem tud, hogy több hasonló kísérlet is zajlott, illetőleg folyamatban van - egészen addig, míg Jason Bourne lelepleződése miatt le nem fújják mindegyiket. A szupertitkos programok lezárása pedig egyet jelent minden résztvevő likvidálásával...

Maradjon nyugodtan, 5-ös, és ne kérdezzen hülyeségeket...

Aaron Crosst természetesen nem abból a fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát eltenni láb alól, és menekülni kezd kíméletlen üldözői elől. Ahhoz azonban, hogy függetlenné váljon a számára az átlagemberekhez képest feljavított fizikai és szellemi képességeket biztosító tablettáktól, szüksége van a gyógyszerek fejlesztésében tevékeny szerepet játszó kutatóorvos, Dr. Marta Shearing (Rachel Weisz) segítségére. A nő és a férfi között azonban nehéz bármiféle bizalomról beszélni, mivel a Marta előtt is lényegében ismeretlen program keretében azelőtt alig-alig, egymás számára csupán névtelenül találkoztak egy-egy kontroll erejéig. Az egymásra utalt ügynök és a doktornő mégis kénytelen együtt dolgozni, miközben kétségbeesetten menekülnek a CIA és csatlósai által utánuk küldött, hivatásos gyilkosok elől.

Egy pisztolynál jobb a kettő

Az állandó menekülésen túl további hasonlóságot mutat a korábbi adaptációkkal, hogy A Bourne-hagyaték cselekménye is gyökeresen eltér attól, amit Robert Ludlum papírra vetett annak idején. A Bourne-univerzum tehát megfilmesítése közben gyökeresen megváltozott a regényekhez képest, kohéziója azonban így is megmaradt - s bár a negyedik film megértése nem feltétlenül igényli annak minden egyes részletre kiterjedő ismeretét, a gyakori utalások miatt nem árt legalább nagyjából tisztában lenni az eredeti Bourne-filmek hozzávetőleges tartalmával. Ugyanakkor a Hagyaték narratívájának köszönhetően plusz információkat is megtudunk a "szuperkém-programok" hátteréről, s miközben visszatér néhány korábbi szereplő - például Ezra Kramer, a CIA igazgatója (Scott Glenn), Pamela Landy a belső ügyosztálytól (Joan Allen) vagy Dr. Albert Hirsh, a Kőlépcső orvos-igazgatója (Albert Finney) -, az is kiderül, hogy végső soron az összes szálat mindvégig Byer ezredes mozgatta.

Az üldözők

Tony Gilroy tehát láthatóan azzal operál, hogy utólagosan próbálja kiegészíteni a Bourne-filmek világának történetét, oly módon, hogy az továbbra is működőképes maradjon, ugyanakkor hitelt és létjogosultságot biztosítson a Hagyatékban bemutatott eseményeknek. Félig-meddig ez sikerül is neki, a gond azonban az, hogy az igazi rejtély oda, a cselekményt mozgató tényezők és motivációk fokozatos megismerésének élményéről pedig végleg lemondhatunk. Ráadásul a forgatókönyv logikája és a szereplők tetteinek mozgatórugója is sántít időnként - például Dr. Shearing tudatlansága és korábbi etikai közönye azon programmal kapcsolatban, melyben maga is tevékenyen részt vesz -, és a karakterek kidolgozottsága úgyszintén gyenge lábakon áll, jellemük meglehetősen egysíkúnak, a fejlődéstől majdhogynem mentesnek mondható.



Bár a cselekmény jelentős része kiszámítható, s ezáltal igazi fordulatoktól mentes, azért időről-időre akadnak izgalmas jelenetek. A film elejét leszámítva a verekedések és más akciók általában pörgősek és látványosak, és többnyire valós, fizikailag megvalósított trükkökkel operálnak, melyek nem különösebben igénylik Greengrass kamerarángatását. További pozitívumként említendő, hogy a főszereplők stabilan megbízható teljesítményt nyújtanak - különösen Rachel Weisz, aki a forgatókönyv által biztosított kereteken belül remekül játssza az áldozattá váló tudós és a kétségbeesett nő szerepét. Általánosságban Jeremy Renner alakítása is igen meggyőzőnek mondható, habár az alkotók kétségtelenül lazábbra vették a figuráját Jason Bourne-hoz képest. A profi kém és hidegvérű gyilkos karakterének hitelét és összetettségét ez némileg rontja ugyan, annyit mégis elér, hogy emberivé és ezáltal kedvelhetővé teszi a főszereplőt. Szerencsére a kutatónő és a szuperügynök közötti romantikus szálat nem erőltették az alkotók, így legalább részben a realitás talaján marad a forgatókönyv.

Ez tényleg nem az, aminek látszik

A negatívumok között szerepel azonban, hogy a mellékszereplők szinte teljesen felesleges, papírmasé figurák, akiket némi túlzással még a sarki fűszeres is el tudna játszani - ehhez nemigen volt szükség olyan egyéniségekre, mint amilyen például a kétszeres Oscar-jelölt Edward Norton, kinek "főgonosza" a cselekmény folyamán egyetlen egyszer sem találkozik az általa kergetett protagonistával. A történet legvégétől eltekintve Aaron Crossnak nincs is valódi, kézzelfogható ellenfele, viszont Dr. Shearinggel annál több "fantom-üldözővel" találkoznak menekülésük közben. További problémaként említhető, hogy mivel a cselekmény igen lassan indul be, a játékidő is hosszabbra nyúlik a kelleténél - a megoldáshoz azonban így sem kerülünk közelebb, mivel maga a cselekmény is jobbára kimerül az üldözésben és a menekülésben. A legfőbb probléma mégis az a produkcióval, hogy valójában semmilyen újdonságot nem képes felmutatni, hiszen mindezt már láthattuk a korábbi Bourne-filmekben és más, hasonló mozik megtekintése során.

Dr. Shearing & Cross motorozik

Az író-rendező Tony Gilroy tehát szembetűnő módon ugyanazt próbálta új köntösbe burkolni, amit már korábban láthattunk, ezt azonban felemás módon sikerült megvalósítania. A filmfolyam negyedik installációjában csak hellyel-közzel található meg ugyanaz az intelligencia, állandó feszültség és bizonytalanság, mint a korábbi epizódokban, a történet pedig igencsak kiforratlan benyomást kelt, mintha az egészből hiányozna az igazi inspiráció. Ezáltal a Bourne-hagyaték egy átlagos, meglehetősen középszerű és sablonos akciófilm lett, melyet csupán a főszereplők játéka, a vissza-visszatérő izgalom és az akciók (egy részének) professzionális kivitelezése ment meg a totális érdektelenségtől. A befejezés szándékosan lezáratlanul maradt, s mivel a bevételek látszólag kedvezően alakulnak, szinte borítékolható a további folytatás.

A Bourne-hagyaték előzetes