A hercegnő és a béka filmkritika

Disney-ék a 90-es évek végére, és 2000-es évek elejére kezdtek a már próbára tett, és megannyi alkalommal működő formulától, amely a stúdió számos filmtörténeti jelentőségű sikerét biztosította már, eltérni, és még felfedezetlen, vagy éppen eleddig elhanyagolt területekre tévedtek. Az Eszeveszett birodalom, a Lilo és Stitch, vagy A kincses bolygó bámulatos látványvilággal bírtak, és valami újat nyújtottak, legyen szó animációs stílusról, zenéről, hangvételről, vagy történetről, de nem rendelkeztek tudatosan, alaposan kijelölt célközönséggel; miközben mindenkihez próbáltak szólni, 3 évestől 99 évesig, senkihez se sikerült szólniuk. A próbálkozás tiszteletre méltó és értékelhető volt, de finoman szólva nem vált be, ezért inkább ment az egész elképzelés a kukába, véglegesen. Legalábbis eredetileg ez volt az elgondolás, ami később kicsit módosult, amikor a Disney/Pixar összeolvadás megörtént, és a 2D-s animációt inkább csak ideiglenes pihenőn tartották, semmint végleg eltörölték. Hamarosan el is kezdtek szállingózni az első hírek, miszerint a tetszhalott hagyományos rajzfilm műfaját fel fogják támasztani, méghozzá úgy, hogy visszatérnek a "gyökerekhez". Semmi extra ezúttal.

Az eredmény A hercegnő és a béka lett, ami első pillantásra könnyen meg is téveszthetne minket - ha nem tudnánk, azt mondanánk, hogy a 80-as évek végén, vagy kora 90-es években készült. Kézzel rajzolt; olyan kedvencek képi és hangulati világát hordozza magán, mint A kis hableány, vagy A szépség és a szörnyeteg; egy tündérmese jelenti a történet alapját; bátor és éleseszű főhősnővel bír, akit szeretnivaló állatok segítenek útja során; zenei betétekkel tarkított; van egyértelmű gonosza, aki ráadásul fekete mágiát használ; és egészségesen keveredik benne a románc és a komédia.

A részek külön-külön gyakorlatilag mind megvannak, de fontos kérdés, hogy az összességük olyan-e mint amilyennek lennie kell. A hercegnő és a béka annyira beleillik a Disney stúdió úgynevezett második reneszánszába (amely A kis hableánnyal kezdődött, és úgy nagyjából a 90-es évek végéig tartott), hogy nem is igazán érthető, hogyan sikerült az utóbbi évtizedben annyire elkanyarodni ettől az útvonaltól. Másik, nem elhanyagolható kérdés lehet, hogy A hercegnő és a békába beleölt munka, illetve pénz érdemlegesnek bizonyul-e majd, ez a szinte nosztalgikus mese meg tudja-e majd ragadni a legújabb, Madagaszkáron és Jégkorszakon és egyéb, pocsékabbnál pocsékabb társaikon felnövő generációt is.


Tiana (eredeti hangja Anika Noni Rose) egy keményen dolgozó pincérnő, aki két műszakban is dolgozik, New Orleans két éttermében. Nagy álma, hogy egyszer összegyűljön annyi pénze, amiből saját éttermet nyithat - egészen kicsi gyerekkora óta erről álmodozik, apja (Terrence Howard) és édesanyja (Amerika egyik legnagyobb média mogulja, Oprah Winfrey) pedig mindig támogatta őt, hogy egyszer valóra válhassanak vágyai. Legjobb barátjának, Charlotte-nak (Jennifer Cody) legalább ennyire ambíciózusak álmai: egy herceghez szeretne férjhez menni. Akármennyire is vad ez az elképzelés, egyből közelebbinek tűnik, mikor Naveen herceg (Bruno Campos), Maldonia helytartója, New Orleans-ba látogat. Sajnos a herceget a voodoo nagymestere, Dr. Facilier (Keith David) békává változtatja, és Tiana az első aki összefut a kétéltűvé lényegült méltósággal, méghozzá egy jelmezes bálon, amelyre a pincérlány hercegnőnek öltözve ment el. Naveen hercegnek sikerül meggyőznie a lányt, hogy csókolja meg őt, az eredmény azonban merőben eltérő a mesebeli elvárásoktól: ahelyett, hogy a béka-herceg visszaváltozna emberré, csak Tiana is hasonló sorsra jut. Így most ketten indulnak Mama Odie-t (Jenifer Lewis) felkeresni, aki talán újra eredeti formájukra tudja őket varázsolni.


Furcsa mód a média egy időben leginkább a film főhősnőjével, Tianával foglalkozott kiemelten, aki az első afro-amerikai Disney főszereplő. A rasszizmus vádjait félretéve (miért is lenne egy elsősorban mégis csak gyerekeknek szóló rajzfilm rasszista?), fontos észrevennünk, hogy Disney-ék sose voltak bátortalanok, ha kicsit merész húzásokról van szó: a női főszereplőik között volt már arab (Jázmin az Aladdinból), oroszlán (Nala Az oroszlánkirályból), indián (Pocahontas) és kínai is (Mulan, amit szintén vádoltak már meg faji érzéketlenséggel). Tiana semmivel se kevesebb a felsoroltaknál, sőt, inkább amolyan upgrade-elt verziójuk - még úgy is igaz ez, hogy a film jelentős részét egy béka testében tölti. Jócskán itt volt az ideje (sokak szerint valószínűleg már késő is), hogy fekete karakter is előtérbe kerüljön egy animációs filmben. Tiana egyébként a megszokott séma szerint felépített Disney-figura; a semmiből jött, és a nagyvilágba, a gazdagságba, sikerre és boldogságra vágyik, és végül mindezeket meg is kapja. Szimpatizálni tudunk vele, drukkolunk neki, és vele vagyunk szívben-lélekben kalandja minden egyes állomásán.

A Ron Clements és John Musker rendezte, és általuk is írt film sztori szempontból nagyon lazán E. D. Baker regényén alapul (ami pedig természetesen a Grimm testvérek gyűjtése által híressé vált népmese ihletett), ha pontosabbak akarunk lenni, annak néhány elemét átemelte egy modernizált változatba, az 1930-as évek Amerikájába. A Broadway-stílusú énekes-táncos számokhoz a zenét, illetve szöveget Randy Newman (Toy Story 1-2.) írta, és tökéletesen megfelelnek a kor, az adott jelenet érzelmi töltete vagy éppen a szereplő(k) tulajdonságai(k) által kijelölt követelményeknek. Végre ismét eljött az időszak, hogy az énekes részek nem csak úgy cél nélkül, a semmiből ugranak elő, hanem értelmük, jelentőségük is van.

Ha szigorúan csak vizuális szemszögből nézzük, A hercegnő és a béka nem sokban különbözik a már említett Aladdintól és társaitól - legfeljebb még szebb, és modernebb hatású, amit most elénk tárnak. Ez valószínűleg legfőképpen a rendezőpárosnak köszönhető, mivel ők voltak felelősek az Aladdin és A kis hableány ledirigálásért is. Clements és Musker New Orleans utcáit és Louisiana mellékfolyókkal övezett vidékét ugyanolyan aprólékos odafigyeléssel, minden finom részletet ábrázolva mutatja be, ahogyan korábban a vízalatti királyságot, vagy az ókori Bagdadot. A látvány egyáltalán nem hivalkodó, de semmi sincs elnagyolva, vagy kidolgozatlanul hagyva.


A hercegnő és a béka poénjai ülnek, és a megfelelő arányban találkozhatunk gyerekeknek, illetőleg felnőtteknek szóló viccekkel. A mellékszereplő állatkák humorosak és aranyosak, de nincsenek túlzásba víve. A romantikus szál pedig nem csak összedobált klisék halmaza, hanem az a fajta, ami humanizálja kicsit a rajzolt karaktereket. A szinkronhangokról többet kár is lenne elmondani, mint hogy a megszokott Disney-minőséget hozzák, mindegyik színész stimmel a maga filmbeli megfelelőjéhez. Randy Newman dalai fogósak, a maguk módján emlékezetesek is és illenek a maguk helyére/idejére, de nem azok az örökzöldek, amiket az igazi Disney-klasszikusok szolgáltak. Newman zenéje stílszerűen jazz és gospel elemeket is tartalmaz, szerepét tekintve inkább hasonlítható az Anasztázia témáihoz, melyek inkább aláfestésként, háttérzeneként funkcionáltak, és nem kiemelt, önálló darabokként. A cselekményt előre viszik, de nem ragadnak meg annyira az ember fejében - persze a negyedik-ötödik nézés után már más a helyzet.

Bár már karácsony óta a mozikban van, ha még nem lett volna alkalmatok megnézni A hercegnő és a békát, én melegen ajánlom. Habár ennyivel még nem váltotta meg magát a Disney, elég jó úton halad afelé, hogy ismét igényes, szórakoztató és hagyományos technikával készült rajzfilmeket készítsen. A hercegnő és a békáról elmondható legnagyobb pozitívum, hogy "old school", és A kis hableány korszakát idézi fel. És ez most jelenleg elég is nekünk, elég lesz később továbblépni, most nyugodtan nosztalgiázzunk kicsit.

A hercegnő és a béka előzetes