Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Az aranyhajú leány, vagy ahogy a világ többi részén ismerik, Rapunzel, a Grimm testvérek talán egyik legelhanyagoltabb, leginkább alulhasznált meséje. A vártoronyba bebörtönzött, és haját onnan szerelmének leeresztő lány történetéről már mindenki hallott, mégis a filmadaptációk listája meglehetősen kurta, az egeres cégnél pedig ezidáig egyenesen tudomást sem vettek róla. Ezt a hibát korrigálandó a Disney ötvenedik egész estés animációs filmjének alapjául éppen ezt a klasszikus sztorit választotta, alaposan kipofozta, az éppen aktuális trendekhez igazítgatta, az eredmény pedig egy tisztességesen összerakott, látványos, szórakoztató, de emlékezetesnek vagy tökéletesnek távolról sem nevezhető musical-adaptáció lett. Az Aranyhaj és a nagy gubanc egyértelműen a Disney animációs részlegének (tudjátok, annak, amelyik nem a Pixar nevet viseli magán) elkeseredett próbálkozása arra, hogy válaszoljon az új évezred által nyújtott kihívásokra: egyfelől éppen a Pixar felől érkező nyomásra, akik a formát és tartalmat egyaránt új, eddig nem látott magaslatokba emelték; másfelől a versenytársakra, legfőképpen a DreamWorks Shrek-szériájára, mely az elcsépelt rajfzilmes és tündérmese kliséket egyesítette a még annál is elcsépeltebb popkulturális utalásokkal. Valószínűleg ennek a jelenségnek a következménye az is, hogy ugyanez az animációs részleg az utóbbi időkben meglepően defenzív magatartást tanúsít: vegyük például a hagyományos technikával készült A hercegnő és a békát, mely túlnyomó részt színesbőrű szereplőgárdával bírt. A film működött, de ordított róla a görcsös akarás, mint ha csak azt akarták volna közölni vele számunkra, hogy "látjátok, megy ez nekünk feketékkel is".
Az Aranyhaj és a nagy gubanc ugyan számítógépes animációt használ és még ezt egy 3-D-vel is megfejeli, eközben tipikus Disney-musical marad, de olyan, mint ha szinte szégyellné régimódiságát és erősen igyekezne is azt leplezni. Mikor a főszereplő Aranyhaj (eredeti hangja Mandy Moore), vagy az ő nevelőanyja, Nyanyabanya (Donna Murphy) dalra fakad, a készítők kézzel-lábbal ragaszkodnak az erőltetett képi poénokhoz vagy a humorosnak szánt dalszövegekhez, mint ha ezek nélkül már nem is létezhetnének, nem lennének igazoltak a dalbetétek. Ugyanezt a kétségbeesett igyekezetet példázza a címváltoztatás is, ami csak az év elején, a reklámkampány korai szakaszában történt meg, az oka pedig egészen költői volt: A hercegnő és a béka langyos box office teljesítményét követően azt a következtetést vonták le Disney-ék, hogy a lányos cím miatt sokat veszítettek a potenciális fiúnézőikből. Ezért a Rapunzelt is lecserélték Tangled-re (amely nálunk ezt a fent látható "csavaros" fordítást kapta), ezzel beismerve, hogy bármit hajlandóak megtenni a sikerért, még egy klasszikus, közismert mesecímet is készek félredobni egy olyanért cserébe, ami sokkal inkább illene egy thrillerhez vagy egy romantikus komédiához, semmint családi animációhoz (a vicc az, hogy 2001-ben készült is egy thriller ilyen címmel). A döntést még egy egykori Disney/Pixar animátor is becsmérelte, azt jósolva, hogy ezzel a stúdió majdnem garantáltan nem fog tudni nagyobb tömegeket bevonzani a filmszínházakba, egyedül azt éri el, hogy álszentnek és a minél nagyobb nézőszámokat szánalmasan hajkurászónak fog feltűnni.
Azt talán már mondani se kell, hogy a Disney ezúttal is élt az alkotói szabadsággal, és Az aranyhaj és a nagy gubanc története igencsak eltér a forrásműtől. Ez tényleg nem újdonság, minden korábbi rajzfilmjük esetében találkozhattunk szembeötlő módosításokkal, hozzáadott elemekkel és cselekményszálakkal, amik az esetek nagy többségében egyáltalán nem szoktak a vásznon látottak kárára válni, sőt épp ellenkezőleg. Tudtátok például azt, hogy Andersen eredetijében a Kis Hableány elől elhappolja a herceget egy másik hercegnő, majd a címszereplőnek felajánlanak egy kést, amivel meggyilkolhatja a herceget, ám ő végül úgy dönt, hogy inkább beugrik a tenger vízébe, és ott semmivé foszlik?
Bizony, a jó öreg fabulák (melyek közül a legtöbb felnőtteknek is szólt ergó felnőtt tartalommal bírt) nem voltak ám olyan ártatlanok, gyermekiek, mint mi azt hisszük a modern adaptációknak köszönhetően. Figyelembe véve, hogy eredetileg Rapunzelt a herceg teherbe ejti, később pedig a daliás lovag szemeit tüskék szúrják ki, nem is túlzottan sokkoló, hogy a történet átesett azon a folyamaton, amit általánosságban a szakmabeliek csak Disneyfikációnak hívnak. A képlet egyszerű és eddig mindig bevált: tartsuk meg a szívmelengető tündérmese toposzokat (mint a kötelező jellegű gyönyörűséges hercegnő, aki jobb életre vágyik és megmenti a fehér lovon érkező jóképű herceg), tegyük mozgalmasabbá a cselekményt (= több akció), végezetül pedig a sötét és véres részeket dobáljuk ki, és a keserédes vagy szomorkás befejezést is helyettesítsük egy nagy happy end-del.
Az Aranyhaj és a nagy gubanc a már megszokott, de rég nem látott Disney-módszert húzza elő a kalapból és applikálja ismételten, vagyis egy "új" technológiát házasít össze egy régi formátummal. Ebből a szempontból egészen a Disney Reneszánszként, vagy Második Aranykorszakként is emlegetett periódus filmjeit juttatja az eszünkbe - A kis hableány, Aladdin, Szépség és a szörnyeteg és így tovább. A különbség, hogy a kézzel rajzolt animáció és a számítógépes technika elegye, ami a 80-as évek végén és a 90-es évek elején a legmodernebb megoldásnak számított, teljes egészében lecserélődött a jelenlegi csúcsot képviselő CGI által, ráadásul az épp ismét divatba jött 3-D-s vetítéssel is párosul - mondhatni nincs trükk, amit a Disney be ne vetne, hogy megingott pozícióját helyreállíthassa. A vizualitással nincs is gond, megkapunk mindent, mi szem-szájnak ingere, a film egyik jelenete még az év leghatásosabb háromdimenziós effektjének címére is nyugodt szívvel pályázhatna, de a külőségek mögül hiányzik a szubsztancia; a szemkápráztató látvány unalmas dalbetétekkel és lapos, gyakran félresikló viccekkel párosul. Az Aranyhaj és a nagy gubanc, mint mostanság túlságosan is sok animációs film, egy idegesítően okoskodó narrátor hangjával nyit, aki nem más, mint Flynn Rider, a sármos csirkefogó (Zachary Levi). Egy hercegnő történetének a hímnemű társszereplő által megvalósított ilyetén eltérítése és kisajítása nem tűnik többnek egy jól kiszámított olcsó kommerciális lépésnél, amivel a készítők rögtön a nyitányban meg akarják nyerni a fiatal fiúkat filmjüknek, jelezve, hogy nem kell félni, az ezután következő események sem lesznek túl lányosak és csöpögősek az ő ízlésüknek.
A férfi karakter központba helyezése a Disneyfóbok megnyugtatására is szolgálhat, rámutatva, hogy a stúdió gond nélkül képes a DreamWorks stílusával is dolgozni, és egyúttal ékes bizonyítéka lehet a Pixartól kölcsönzött motívumoknak is, ami több mint valószínű, annak eredménye, hogy 2006-ban, mikor a Disney felvásárolta a Pixart, John Lasseter és Ed Catmull, a Pixar vezetői megkapták a Disney számítógépes animációs részlege irányításának feladatát is (a Pixaros fiúk pedig, mint tudjuk, hírhedten elutasítóak voltak mindig is a női főszereplőkkel szemben). Szerencsére Flynn egyhamar befogja a száját, engedve ezzel, hogy a történet eljuthasson a középpontját jelentő figurához, Aranyhajhoz. Aranyhaj egy hercegnő, akit a gonosz és könyörtelen Nyanyabanya még csecsemőként elrabolt a királyi palotából, majd sajátjaként nevelt fel. A lány egy torony tetején él elzárva a külvilágtól, mivel hajának varázsereje van, amely Nyanyabanyát fiatalon tartja. Aranyhaj csak álmodhat róla, hogy egyszer majd szabadon mehet oda, ahova kedve tartja - hűséges kaméleonjával együtt, aki az egyetlen társaságot jelenti számára a fogságban. Az esély a szökésre elérkezik a hercegnő 18. születésnapján, mikor Nyanyabanya távol van. Flynn Ryder üldözői elől menekülve felmászik a toronyba, hogy ott menedéket találjon, de ehelyett valami egészen másra bukkan: egy szabadulni vágyó, határozott hercegnőre, kezében egy serpenyővel, amivel hatástalanítja Flynnt, majd ezt követően megkötözi, hogy tárgyalhasson vele. Az üzlet, amit Aranyhaj ajánl a következő: ha Flynn hajlandó segíteni neki a kinti világban eligazodni egy ideig, akkor cserében visszaadja annak a táskának a tartalmát (lopott ékszereket), amit magán viselt, mikor illetéktelenül behatolt a lány lakhelyéül szolgáló toronyba.
Az Aranyhaj és a nagy gubancban vitathatatlanul minden Disney-kellék a helyén van: egy cserfes hercegnő; egy ártatlan románc; egy aranyos állat-mellékszereplő; egy ördögien gonosz mostoha; hangos Broadway-ihletésű számok; és persze egy felhőtlenül boldog befejezés. Alan Menken sztárzeneszerző, aki többek között A kis hableányból a "Ringat a víz" és az Aladdinból az "Egy új élmény" című örökzöldeket is jegyezte, Glenn Slaterrel közösen írta az Aranyhajhoz a zenei betéteket. Munkájukban nehéz lenne kivetnivalót találni, remek írói érzékkel és tehetséggel megáldott duóról van szó, és mégis valószínűtlen, hogy bármelyik dal is olyan felejthetetlen klasszikussá válna a jövőben, mint az előbb említett, korábbi társaik.
Félreértés ne essék, a zenei témák és a hozzájuk írt dalszövegek is egyaránt fogósak, dallamosak, de nem olyan zseniálisak, hogy a moziból kifelé menet vagy akár hetekkel később is fütyörésznénk őket. A dalokból hiányzik az őszinteség, a lelkesedés, ami 15-20 évvel ezelőtt még ott volt a Disney-filmekben. Egyrészt nincs különösebb okuk, hogy egyáltalán létezzenek egy 2010-es animációs produkcióban, másrészt azt érezni, hogy maguk az alkotók sem tudták eldönteni, mi volt a céljuk az éneklős szegmensekkel - ahogy az egész filmről, ezekről a jelenetekről is sugárzik a bizonytalanság. Nem lehet egyszerre komolynak és kikacsintgatóan cinikusnak is lenni, egyszerűen egyenetlen, inkonzisztens és élvezhetetlen lesz tőle minden.
A Disney égisze alatt készült Bűbáj pár évvel korábban már félig-meddig sikeresen kifigurázta a stúdió animációs klasszikusait, éppen Menken segédletével. Most úgy tűnik, újra fel akarják éleszteni a hagyományokat, rezurrektálni a régi időket, de valahogy senki sem biztos benne, hogy képesek is rá. Az Aranyhajon dolgozó animátorok lehet, hogy szívük szerint inkább güriznének a Verdák 2-n vagy a Toy Story 3-on, de e helyett egy hercegnős tündérmesét kell életre kelteniük úgy, hogy az eladható legyen a 21. század közönségének. Az animáció csodálatosan renderelt, az Aranyhajra öröm ránézni, de ezen kívül nem sok erénnyel rendelkezik - egyszeri megnézésre tökéletes, szórakoztató darab, de cseppet sem forradalmi. A 3-D felemás érzéseket keltett bennem: néhol zavaró, figyelemelterelő és hatásvadász, máskor egészen jó, élményszámba menő effektekkel lepett meg. A már megszokott 3-D betegségek (homályosság, fakó színek) jelen vannak, de nem annyira émelyítőek, mint az utólag átkonvertált filmek esetében. A történetben vannak jó lehetőségek, de többnyire kiaknázatlanul maradnak. A legfőbb kérdés - Aranyhaj fel tud-e szabadulni Nyanyabanya lelki, érzelmi és fizikai elnyomása alól és ráébred-e varázslatos képességeire - aminek egyértelmű megfejtésére közel 90 percet kell várnunk, nulla feszültséget kelt. A film legjobb ötletei vizuálisak (pl. a címszereplő haja vagy a burleszk gagek), és az ügyes vágásoknak hála vannak poénok, amik nagyon betalálnak, viszont ez a kevéske igyekezet és pár innovatív megoldás nem elég, hogy a fennmaradó részek középszerűségét elfedje. Aranyhaj nem szállhat versenyre Hófehérkével, Ariellel vagy Belle-lel, a kaméleon pedig a valaha látott egyik legfelejthetőbb állatszereplő (még ha vannak is mulatságos arckifejezései).
Az Aranyhaj és a nagy gubanc megtekintése ahhoz hasonlítható, mint mikor egy régmúltból ismerős környékre tévedünk, amit ízlésesen és alaposan renováltak. Szinte alig ismerünk rá, az alapok ugyan megmaradtak, de a design sokkal modernebb és szemkápráztatóbb, ennek ellenére mégsem találjuk előkelőbbnek vagy szívünknek kellemesebbnek a helyet - inkább csak nosztalgikus érzéseket kelt bennünk és meghozza a kedvet arra, hogy az elmúlt időkbe visszatérjünk. Az Aranyhaj egy olyan animációs dzsungelbe tévedt, ahol már többé nem a Disney a király. Hogy sikerül-e a trónt visszakövetelni, azt majd az idő és a közönség eldönti. Az Aranyhaj és a nagy gubanc a régi értékeket új köntösbe öltöztetve próbálja reptezentálni, a felnőttekhez és a gyerekekhez is akar szólni, a fiúkhoz és a lányokhoz is. Talán túl sokat is akar markolni, és a végzete az lett, hogy keveset fog.
Hát szerintem meg ez a Disney egyik legnagyobb alkotása. Jó hogy nem minden stimmel, de szerintem ugyanúgy mondhatnánk negatívumokat bármelyik Pixar v DreamWorks akár még egy régebbi Disney meséről is. 15 éves vagyok, a véleményem mégis az, hogy ezt a mesét inkább megnézném vasárnap este, mint mondjuk valami 21. századi horrorfilmet...