A szupercsapat filmkritika

Ami a mozifilm létrejöttét illeti, alighanem csupán idő kérdése volt, hogy a remake-hullámok hátán mikor sodorja a szél az utunkba, illetőleg az álomgyári stúdiók asztalára a saját rajongói táborral rendelkező, magyarul nemes egyszerűséggel csak Szupercsapatnak titulált A-Team kalandjairól szóló sorozat filmváltozatának ötletét. Erre végül 2009-ben került sor, annak ellenére, hogy állítólag már a 90-es évek közepén fontolgatták a megvalósítás lehetőségét. A késlekedés elsősorban annak tudható be, hogy a felmerülő sztorilehetőségek és forgatókönyv-kezdemények rendre a kukában kötöttek ki és kudarcba fulladtak, amin abból a szempontból cseppet sem csodálkozhatunk, hogy egy olyan sorozat lényegét nem könnyű egy egészestés mozifilmbe sűríteni, melynek valójában nincs igazán megfogható lényege. A négy állandó főszereplőn és a "backstory-n" kívül akadt ugyan benne néhány visszatérő motívum, poén vagy jellegzetes történeti elem, azonban ezeket alapul véve úgy felépíteni egy önmagában életképes, másfél-két órás produkciót, hogy ne csupán egy szimpla nosztalgiaestnek tűnjön, valóban embert próbáló feladatnak tűnik. Az látszik, hogy az alkotók mindent megtettek a siker érdekében, de talán éppen az a gond, hogy némileg átestek a ló másik oldalára, és egy kicsit túl sokat tettek...

Első körben a kerettörténet került modernizálásra, hogy a cselekmény jobban befogadható legyen a mai átlagnéző számára, így hőseink - napjaink követelményeinek megfelelően - Vietnámból hazatért katonák helyett iraki veteránok lettek. Mivel azonban a film alapvetően - vajon szintén a kor követelményeinek, netán a jelenlegi trendeknek megfelelően? - egy eredettörténet, azt is megtudhatjuk belőle, hogyan állt össze először a nagy csapat. Ennek bemutatására szolgál az alaposan elnyújtott, a főcímmel és a stáblistával végigkísért, Mexikóban játszódó bevezető rész, melyben John "Hannibál" Smith ezredes (Liam Neeson) megszökik a renegát Tuco tábornok embereinek fogságából, és elindul, hogy kimentse régi barátját és katonatársát, Templeton "Szépfiú" Pecket (Bradley Cooper, de nem "Pöcköt", hanem "Pekket") a tábornok vendégmarasztaló társaságából. Hannibál szerencséjére épp az útjába kerül a bűnözőktől kedvenc furgonjával - mellesleg az egykori sorozat egyik állandó kellékével - megpattant Bosco "Rosszfiú" Baracus (Quinton Jackson), aki korábban szintén ranger, vagyis elit katona volt, amíg el nem küldték, amiért valami rossz fát tett a tűzre. Szépfiúval kiegészülve végül eljutnak egy katonai kórházba, ahonnan helikopterrel menekülnek tovább az Államokba - ehhez azonban szükségük van a magát orvosnak kiadó, ellenben nagyon is ápolt státuszba tartozó James "Bolond" Murdock (Sharlto Copley) segítségére, aki, bár valamikor úgyszintén ranger volt, néha a gúnynevéhez teljesen hűen vezet és viselkedik. Így állt hát össze a Szupercsapat, és mi még mindig csak a főcím végénél járunk.


A hosszúkás, ámde stílszerű bevezetést követően egy hirtelen idő- és térbeli ugrásnak lehetünk tanúi, melyet a "Nyolc évvel és nyolcvan sikeres küldetéssel később" felirat segít némileg áthidalni - ilyen eredményesen működött ugyanis a négyesfogat, miután Hannibál közbenjárása jóvoltából Baracus és Murdock is visszavételt nyert a katonai állományba. Így a film tulajdonképpeni történetét elindító eseményekre már Irakban kerül sor, ahol hőseink egy igazi kihívást jelentő akcióba keverednek: egy hamis dollárok előállítására alkalmas nyomtatólemez-szállítmányt kell megszerezniük Bagdad utcáin, amilyen diszkréten csak lehetséges. Miközben a rangidős tábornok figyelmezteti Hannibált, hogy jobban teszik, ha távol maradnak a szállítmánytól, a táborban lődörgő CIA-ügynök, aki csak Lynch-nek nevezi magát (Patrick Wilson), épp az ellenkezőjére biztatja őt. És, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, Szépfiú előtt, mintha csak látomás volna, feltűnik egykori kedvese, az aktuálisan a katonai nyomozók századosaként keménykedő Charissa Sosa (Jessica Biel), figyelmeztetve a mit sem sejtő, csupán a nőre hajtó Pecket (nem "Pöcköt", hanem "Pekket"!), hogy ne avatkozzon bele az ügybe, különben pórul járhat.

Láthatjuk tehát, hogy a történetbe a katonai rendőrség mellett immár a többnyire csak a bajt kavaró CIA is belekeveredett - alighanem a kor követelményeinek megfelelően. Hőseink természetesen végrehajtják a titkos küldetést, egy kis gikszer mégis adódik: a pofátlan Brock Pike (Brian Bloom) és emberei egy Black Forest nevű privát biztonsági cégtől a tábornokkal együtt felrobbantják a zsákmányolt pénzt, lenyúlják a nyomtatólemezeket, és otthagyják Hannibálékat a pácban. A balul elsült akció és a felmentő vallomást garantáló tanúk hiánya miatt a Szupercsapat tagjai tíz évre börtönbe kerülnek, mind különböző intézményekben "elszállásolva". Így hát előállt a sorozat alapját képező alapszituáció az ártatlan háborús bűnösökkel kapcsolatban, akiknek újfent meg kell szökniük, és valahogyan be kell bizonyítaniuk az ártatlanságukat, miközben abban sem lehetnek teljesen biztosak, ki van velük és ki ellenük...

A klasszikus "jó fiúk a rossz fiúk ellen" felállás helyett tehát egy jóval összetettebb sztorit kapunk, ami már önmagában is elég furcsa, tekintve a hajdani sorozat epizódjainak egyszerűségét - adódik egy konfliktus, megérkezik a Szupercsapat, szembeszállnak a bűnözőkkel, közben üldözi őket a katonai rendőrség, végül teljesítik a feladatot, és újfent megszöknek. A cselekmény szempontjából gyakorlatilag különálló részek mind-mind erre a bonyolultnak egyáltalán nem nevezhető sémára épültek, éppen ezért felettébb kiszámíthatóak voltak. A sorozat azonban pontosan ennek az egyszerűségnek köszönhette sikerét a rajongók és az átlag tévénézők körében, nyilván amellett, amit a jellegzetes és közkedvelt karakterek mondtak vagy műveltek a különböző, komikus pillanatokban gyakran bővelkedő helyzetekben. Persze ha már a moziváltozatban az eredettörténet mellett döntöttek, valahogy meg kellett magyarázni, hogyan lettek hőseink derék katonatisztekből Amerika-szerte üldözött, másokon pénzért segítő zsoldosok, a túlbonyolított cselekmény a maga elvarrásra szoruló és a sorozat egyes epizódjainál alapvetően komolyabb hangvételű szálaival azonban nem tett igazán jót a felhőtlen szórakozásnak.


A fentiekből már egyenesen következik, hogy a korlátozott keretek és a feszes tempó hátránya elsősorban ama tekintetben érezhető, hogy néha szinte "megfojtja" a karaktereket, a négyesfogat markáns, mégis igen különböző személyiséggel bíró tagjait, akik ezúttal valahogy nem tudnak igazán érvényesülni. Annak ellenére, hogy az új inkarnációk megörökölték a legfőbb jellemvonásokat elődeiktől (pl. attitűd, szokások, félelmek viszonylatában), valamiféle hiányérzet mégis kialakulhat velük kapcsolatban a rajongókban. A színészek valójában nem rosszak, sőt általában véve elmondható, hogy sikerült a saját képükre formálni a jól ismert figurákat, anélkül, hogy túlságosan erőlködve próbálnának hasonlítani rájuk, és vannak kifejezetten üdítő pillanataik. A forgatókönyv hiányosságai miatt azonban ezekből egyrészt túl kevés van, másrészt bizonyos reakciók és megnyilvánulások sajnálatos módon csak rontják a - ha nem is archetípusnak, de immár klasszikusnak számító - hősök koherenciáját, s egyben kontinuitását.


Ott van például az agyafúrt veterán Hannibál Smith ezredes, kinek ősz(ülő) fürtjei és elmaradhatatlan szivarja mellett visszaköszönnek őrültnek hangzó, ugyanakkor zseniálisnak ható tervei, melyek végrehajtása kapcsán előszeretettel jegyzi meg: "Imádom, ha egy terv működik". Míg Hannibál az eredeti sorozatban mindig hidegvérű, cinikusan élcelődő, abszolút nyugodt és "cool" maradt, Liam Neeson alakításában előfordul néhány szentimentális, majdhogynem gyenge, sőt gondterhelt megnyilvánulás, amikor az egyébként kitűnő színész kis híján kiesik a szerepéből. Általában Bradly Cooper is jól, sőt helyenként igen szórakoztatóan hozza Szépfiú piperkőc és nagyképű, de a sármos macsó hódító szerepében tündöklő, szemtelenül magabiztos figuráját, bár a bombázó Sosa századossal szemben ő is elérzékenyül néha. Noha Rosszfiú repüléstől való páni félelmét némileg szájbarágósnak érezhetjük, és a börtönben kifejlesztett erőszakmentes vallásossága sem tűnik túlságosan hitelesnek, a furgonját eszeveszetten féltő vasgyúrónak is vannak jó percei a blockbusterek világában újoncnak számító Quinton "Rampage" Jackson megformálásában. Hasonló a helyzet a Sharlto Copley által életre keltett Bolond Murdock-kal, aki rendre akkurátusan produkálja a tőle megszokott őrültségeket, miközben neki is akad néhány gyanúsan józan és szentimentális jelenete. Egyébként pedig Dwight Schultz egykori frenetikus alakítása felülmúlhatatlan...

A fentiekkel nem is az a probléma, hogy a csapattagok új változatai túlságosan különböznek sorozatbeli önmaguktól - egy kis vérfrissítés amúgy sem árt az ilyen "bebetonozott" karaktereknek. A gond sokkal inkább ott kezdődik, hogy a régi főszereplők sohasem vették túl komolyan saját magukat, ezért nem is lehetett túl komolyan venni őket... Részben ebben rejlett a figurák, illetve a sorozat már-már gyermeteg bája. A könnyed párbeszédeken és a helyzetkomikumon kívül ehhez még természetesen hozzájárultak a jól bejáratott showelemek, mint például az akciótervezés mozzanatai, illetőleg a már említett fura szokások, különcségek, gesztusok, beszólások, a szinte unalomig ismételt, mégis mosolygásra késztető fordulatok. A mozifilmben viszont, annak ellenére, hogy akadnak nosztalgikus pillanatok, amikor sikerült megragadni a karakterek és az adott szituáció esszenciáját, túlságosan kevés van ezekből, nélkülük pedig egy ilyen remake sohasem lehet az igazi.


A főszereplők játékát támogatni hívatott színészek között akad jobb és rosszabb is - Jessica Biel sajnos az utóbbiak közé tartozik. Eltökélt katonai nyomozóként általában túl komoly, már-már karót nyelt figura, aki kissé túlzásba viszi a szerepét, bár a forgatókönyv nyilván ezt írja neki elő. Annak ellenére, hogy valóban van köztük némi kémia a Bradley Cooperrel közös jelenetekben, amelyek így egész szórakoztatóra sikerültek, Biel alakítása meglehetősen sótlan, és - noha főleg ezért került a filmbe - nőként sem olyan szemkápráztatóan gyönyörű jelenség. Patrick Wilson, mint bajkeverő CIA-ügynök már egy fokkal jobb nála - természetesen nem szépségben, ellenben Lynch karizmatikus és néha egy kicsit őrült megnyilvánulásai egyfajta változatosságot jelentenek, ahogy keveri a kártyákat. A gond csupán annyi, hogy alighanem túlságosan is keveri őket, ezért az általa elindított eseményeket elég nehéz összeegyeztetni a Szupercsapattól megszokott kalandokkal. Talán még a könyörtelen zsoldos Pike figurája áll legközelebb a sorozatban látott "ideális" ellenséghez - kemény, rámenős, már-már állatias, de egyáltalán nem mentes a humortól. Csak kár, hogy nem jut neki túlságosan sok idő a filmben...


Mint már szó esett róla, a szupercsapat tagjaival alapvetően még nem is volna baj, hiába vannak azonban jelen hellyel-közzel a klasszikus karakterek és poénjaik, a viszonylag jó kezdés után ezek sajnos fokozatosan háttérbe szorulnak, miközben egyre inkább a látvány és a kommandózás kerül előtérbe. Ridley és Tony Scott producersége talán túlságosan is rányomta bélyegét az akció és a vígjátéki elemek arányára, illetőleg az akciók technikai megvalósítására, ami egy akció-vígjáték hibrid esetében szintén sarkalatos kérdés. Annyi biztos, hogy a film végén a kevesebb valószínűleg több lett volna, legalábbis ami az akciók mennyiségét és komolyságát, valamint a helyenként feltűnően összecsapott CGI-t, azaz a számítógépes grafikát illeti. Azt hiszem, az ejtőernyős leszálló-, manőverező- és egyben légelhárító-egységként működő tank még esetleg belefér egy ilyen produkcióba, az autókat, konténereket, majd egy egész hajót a levegőbe repítő kikötős kommandózás azonban már túl sok egy kicsit. Ne feledjük, hogy a sorozatban senki sem halt meg, de általában még csak el sem találtak senkit - a "rajzfilm-erőszakkal" szemben itt viszont néha úgy hullanak az emberek, mint a legyek. A zene egy az egyben igazodik a cselekményhez: semmi emlékezetes, leginkább az akciókat kiszolgáló, az eredeti sorozathoz képest militárisabb aláfestést kapunk - mindenesetre távolról sem ez Alan Silvestri eddigi legjobb munkája. Néha-néha felcsendül ugyan a klasszikus téma néhány másodpercre, ami főleg a rajongók számára okoz garantáltan kellemes derültséget, az a pár pillanat viszont hamar elszáll sajnos.

Ha arra keressük a választ, miért is nem igazán működik ez az egész, talán úgy fogalmazhatnánk meg legjobban a probléma gyökerét, hogy többnyire éppen az a könnyed matinéhangulat hiányzik, ami anno az Emmy-díjra jelölt sorozat epizódjait emészthetővé és élvezhetővé tette. Természetesen egy hosszúságában kétszer akkora mozifilmnek valamivel feszesebb szerkezettel és nagyobb izgalmakkal kell rendelkeznie, azonban már láthattunk precedenst a kettő sikeres ötvözésére, például nem is olyan régen az új Star Trek reboot-filmben. Végezetül jogosnak tűnik a kérdés, hogy valóban szükség volt-e az akció és a történetvezetés ennyire nagy mértékben való "modernizálására". Lehet, hogy mégsem volt a legszerencsésebb dolog a kultikus karaktereket alárendelni az igencsak feszes és túlbonyolított cselekmény kötöttségeinek - ami ez esetben azt a kérdést is felveti, hogy egy némileg forszírozott és erőltetett szagú eredettörténet helyett talán jobban jártunk volna egy laza, felhőtlen kalandokat ígérő, kevésbé az epikusságra és a monumentalitásra törekvő forgatókönyvvel. Hollywood szerint ez minden bizonnyal nem lett volna olyan jól eladható, így azonban remake-ként és önálló filmként egyaránt legfeljebb egyszer nézhető, majd gyorsan felejthető kategóriát képez a Szupercsapat.

A szupercsapat előzetes