Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája filmkritika

Ahogy ezek a mozik általában eredeti regények megfilmesítése révén születnek, ez alól az Éhezők viadala franchise sem képez kivételt. Mint ahogy abban is hasonlít számos hasonszőrű társára, hogy egy disztópikus jövőt ábrázol, melyben valamilyen úton-módon a fiataloknak kell zöld ágra vergődniük az életüket gyakran veszélybe sodró akciózások közepette.

Az Énekesmadarak és kígyók balladájának története Suzanne Collins 2020-ban hasonló címmel megjelent regényén alapul, mely - miután a negyedik résszel a széria lényegében lezárult - az első Éhezők viadala előzményeit tárja elénk. A film alapvetően azt próbálja bemutatni számunkra, hogyan vált Coriolanus Snow Panem sokak által gyűlölt diktátorává, illetve hogyan lett magából az Éhezők viadalából az az esemény, amit korábban láthattunk.

Ez önmagában mind szép és egész érdekesen hangzik, de a legfontosabb ismét ugyanaz, ami minden széria felmelegítésénél: vajon tudnak-e bármi újat mondani az alkotók a témában, amiért érdemes volt ennyi idő után elővenni ugyanazt a (már lezárt) történetet?

Az ifjú Sejanus (Josh Andres Rivera) és Coriolanus (Tom Blyth) nem mindig ért egyet az akadémia dogmáival

64 évvel az első film cselekménye előtt járunk, amikor a gazdagok és kiváltságosok már Kapitólium városából uralkodnak Panem összes, őket kiszolgáló körzete felett. Csupán egyetlen évtized telt el a nagy háború óta, melyet követően megszületett az új társadalmi rend, amit az Éhezők viadalának évente való megrendezésével kívánnak megerősíteni.

A tizennyolc éves Coriolanus Snow (Tom Blyth) jómódú és befolyásos család leszármazottjaként él a fővárosban, ám mivel családja a háborút követően kegyvesztetté vált a felsőbb körökben, tanulmányi eredményei révén igyekszik bizonyítani rátermettségét. Rendkívüli ambíciója azonban hamarosan pellengérre kerül, amikor váratlanul kinevezik a 10. Éhezők viadala egyik mentorává, miáltal egy látszólag teljesen esélytelen énekes lányt, Lucy Gray-t (Rachel Zegler) kell támogatnia abban, hogy a végén ő legyen az egyetlen túlélő.

A szokatlan és embertelen helyzet mindkét fiatalt próbára teszi, ennek ellenére mégis egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A játékok kitalálója, Highbottom dékán (Peter Dinklage) és a fővédnök Dr. Gaul (Viola Davis) azonban alaposan megnehezíti a dolgukat a folyamatos intrikával és mesterkedéssel...

Lucy Gray (Rachel Zegler) nem igazán tudja, mennyire örülhet a gesztusnak

Azt, hogy hogyan viselkednek a fiatalok egy olyan lehetetlen helyzetben, amelyet az arénába kényszerítés jelent számukra, lényegében már láthattuk a franchise korábbi epizódjaiban. Így legfeljebb a szériát még nem ismerő nézők számára mond még valami újat a narratíva azzal, hogy az egymás megölésével járó játékok megrendezése legalább olyan kegyetlen és primitív, mint hajdan az emberáldozat bemutatásának barbár szokása.

A központi kérdés persze az, hogy vajon valóban szükség van-e minderre a civilizált körülmények fenntartásához a gyarló emberi természet miatt. S bár ha így nézzük, bizonyos szempontból talán igen lehet a válasz - ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy egy olyan társadalmat, amelyben egy kisebbség folyamatos elnyomással, terrorral és erőszakkal tartja sakkban a többséget, nem igazán tekinthetünk civilizáltnak.

Lényegében tehát végig az uralkodó osztály hatalmának fenntartásáról, a kontrollról és az emberek kordában tartásáról van szó, melyet újfent elősegít az állandó médiapropaganda és manipuláció. A széria ebből a szempontból továbbra is érzékletesen mutatja be számunkra a "kenyeret és cirkuszt a népnek" elv gyakorlatban történő működését.

Lucky Flickerman (Jason Schwartzman) gondoskodik róla, hogy az Éhezők viadalának minden mozzanata megfelelő módon kerüljön a nagyközönség elé

A másik fő téma, mint már említettem, nem más, mint hogy hogyan válhatott egy alapvetően jó érzésű fiatal keményvonalas diktátorrá. Vajon az mindig is benne volt Coriolanus természetében, vagy csupán a körülmények tették azzá? A régi kérdés tehát ezúttal is felmerül, miszerint a genetika vagy inkább a környezeti hatások formálnak bennünket, amire nyilván nem itt kapunk majd választ.

Mindazonáltal az alkotók erősen azt sugallják számunkra, hogy nagyon is sokat nyom a latban, ki milyen dolgokon megy keresztül, különösen fiatalkorában. Ebből a szempontból döntő fontossággal bír a fiatalember és Lucy Gray kapcsolata, mely legalább annyira nevezhető tragikusnak, mint romantikusnak. Emellett Coriolanus legjobb barátjának, Sejanusnak (Josh Andres Rivera) a sorsa is nagyban befolyásolja (anti)hősünk jellemének alakulását.

Végső soron a film azt hangsúlyozza ki a maga módján, hogy persze Snow sem tökéletes, ugyanakkor (másokhoz fűződő) érzelmei éppen úgy bajba sodorhatják őt is, mint bármelyikünket. Annak ellenére azonban, hogy a körülmények ellenünk fordíthatják az érzéseinket, a végső választás nyilván mindig az egyénen múlik, így az "az pusztít el, amit a legjobban szeretünk" frázis egy kissé talán túlságosan is giccsesen semmitmondónak tűnik.

Highbottom dékán (Peter Dinklage) nem hitte volna, hogy még lesz valami, amin ő is meglepődik

Az sem feltétlenül válik a produkció javára, hogy a narratíva elég nehezen követhető, és időnként igen zavarosnak bizonyulhat, különösen azoknak, akik nem igazán ismerik a sorozatot. Könnyen lehet, hogy a(z egyébként magyar nyelven is elérhető) könyv letisztultabb és részletesebb magyarázatokkal, illetve kifejtéssel szolgál, de azt (egyelőre) sajnos sem olvastam, így ezt ehelyütt nem tudom megerősíteni.

Annyit viszont biztosan elárulhatok, hogy az moziváltozat tempója távolról sem egyenletes, s bár a hosszabb lassú részeket időnként követik pörgősebb periódusok, eléggé sok az üresjárat. (Ez mondjuk a film hosszából és a három nagyobb felvonásra tagolt elbeszélésből is következik.)

Annak ellenére azonban, hogy a körítés néha döcögősebb és teátrálisabb, mint kellene, és talán a befejezés sem a legkielégítőbb, mindent egybevetve bennem pozitív hatást keltett, amit láttam. Azt pedig külön kiemelném, hogy Rachel Zegler ezúttal is elkápráztat bennünket gyönyörű énekével, és összességében a színészi játékra sem lehet panaszunk.

Tény, hogy az Énekesmadarak és kígyók balladája nem egy könnyen emészthető darab, de aki bírja a lassabban csordogáló és elgondolkodtató filmeket, az talán nem fog csalódni benne. A rajongók pedig, akik még mindig ki vannak éhezve a hasonló produkciókra (a könyv legalábbis Amerikában bestseller lett a megjelenését követően), alighanem úgyis megnézik...

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája előzetes