Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Ha csak a felszínét kapargatjuk, a Bunyót akár úgy is leírhatnánk, mint egy szimpla verekedős filmet, a vért, verítéket és könnyeket, vagyis a machismót, az erőszakot magasztosító, tesztoszteron túltengéstől szenvedő, nem túl intelligens drámát. Közelebbi vizsgálódás, és a cím kevésbé szószerinti értelmezése, azonban sokkal többet fedhet fel: bunyóból, úgy mint közelharcból, természetesen nincs hiány, de egy egészen más szinten is folyik a küzdelem, valamiért, ami nagyobb erejű a pénznél. Ezek olyan dolgok, mint a tisztesség, az erény, az elismerés, vagy a szeretet. Dito Montiel direktor debütálása 2006-ban jelent meg, Őrangyallal, védtelenül címmel, olyan ismert nevek főszereplésével, mint Robert Downey Jr., Chazz Palminteri és Rosario Dawson. A független produkció Montiel saját, azonos című memoárja alapján készült, a kritika az író-rendezőt roppant nagy elismerésben részesítette (talán kicsit túl nagyban is, ha engem kérdeztek), a Sundance Filmfesztivál és a Velencei Filmfesztivál pedig több díjjal is megjutalmazta.
A Bunyó Montiel ugrása indie területről a nagyobb költségvetésű stúdiófilmek felé, ami majdhogynem elkerülhetetlen lépés volt, és sok hasonszőrű rendezőnek a bicskája tört már bele, ő viszont több-kevesebb sikerrel, de jól tudott kijönni belőle. Bár a gyártó és neki köszönhetően a forgalmazók is mozgalmas akciófilmnek igyekeznek beállítani, amely a new york-i undergroundban folyó, jelentékeny összegeket megmozgató pénzes, pusztaöklű bokszmeccseket mutatja be, a Bunyóban inkább a karaktertanulmány és a drámai vonal van előtérbe helyezve, itt-ott pedig igazi vérremenő küzdelmeket is láthatunk természetesen. Montiel előző filmjében bebizonyította, hogy az utcai életet valósághűen képes megragadni a maga mocskos és kompromisszumoktól mentes valójában, második rendezésében sem a pulzáló lüktetésű, látványos verekedések érdeklik annyira, hanem inkább az életük nagyrészét az utcán leélő piti rablók, nagystílű gengszterek vagy simaszájú átverőmesterek világa az, ami megfogja őt.
Shawn MacArthur (Channing Tatum) egy névtelen senki, New York-ban él és abból keresi kenyerét, hogy hamisított DVD-ket és könyveket árul az utcán, a Radio City Music Hall sarkán. Mikor a területet uraló profi szélhámos Harvey Bordennek (Terrence Howard) dolgozó kölykök kirabolják, megvédi magát és jól elagyabugyálja őket. Borden tehetséget lát Shawn-ban, és bevezeti a fiút a kesztyű nélküli bunyók korrupt, és igencsak veszélyes világába.
Harvey Borden menedzselése alatt Shawn-ból szinte egyik napról a másikra valódi sztárharcos lesz, sorra nyeri a mérkőzéseit, profi bokszolók, harcművészek és pankrátorok ellen. Eközben megismerkedik egy klubban Zulay-jel (Zulay Henao), egy pincérnővel, akivel szerelembe esnek, és hamarosan a legfőbb céljuk egy jobb, felhőtlen életbe való elmenekülés lesz, ahol nem kell minden nap attól félniük, hogy legközelebb is sikerül-e megvernie Shawn-nak a kijelölt ellenfelét.
Míg Shawn harca a szegénységből, a nincstelenségből kivezető út megtalálása érdekében folyik, addig Harvey-é jóval költőibb; ködös múltja és könyörtelen, kíméletlen jelene ellen küzd. Ennek a jelennek részei a rivális és életrevalóbb menedzserek, akik egykoron szövetségesek voltak (köztük Luis Guzmán, kiváló karakterszínész); maffiózók; és Harvey saját, a külvilágtól majdhogynem teljesen elzárt, patetikus kis élete. Montiel és társírója, Robert Munic egy jól ismert és évtizedek óta működő, vagyis bevált formulát követ, már ami a semmiből felemelkedő bunyós történetét illeti, ezt a kicsit már klisés formulát azonban egyúttal arra is használják, hogy az alvilágban tevékenykedő karaktereiket, a köztük lévő interakciókat tanulmányozzák, hűen bemutassák nekünk. A Bunyó főszereplői nem azok a gazdag ficsúrok, akik a meccsekre fogadnak, hanem az olyan földönfutók vagy pitiáner bűnözők, mint Shawn, és Harvey, akik nem is észből, sokkal inkább ösztönből cselekednek úgy, ahogy.
Montiel mesterien ért a hangulatteremtéshez, filmjében szinte nyakig merít bennünket az utca világában, és a verekedéseket is tökéletes koreográfiával vitte vászonra. Az emberek reakcióit, a belső érzéseiket figyeli, nem csak pusztán az erőszak és vér öncélú bemutatására törekszik, hanem a dolgok mögé próbál belátni. Stefan Czapsky operatőr (Batman visszatér) kamerája nézőről nézőre jár, settenkedik, és az arckifejezésüket, tekintetüket örökíti meg, míg eközben maga a színtér közepén folyó bunyó sokszor csak egy homályos foltként látható. Montiel amolyan fél-dokumentarista megközelítést alkalmaz, nem töri kezét-lábát, hogy bármilyen hollywoodi badarsággal is csicsázza filmje kinézetét, és amennyire csak megtehette, lecsupaszította a helyszínt, a karektereket, és még a dialógusokat is. A párbeszédek a korai David Mamet-re emlékeztetnek: esetlenek, néhol inkonzisztensek és repetitívek, de ennek köszönhetően egy kicsit sem hatnak művinek.
Channing Tatum, aki Kimberly Peirce A sereg nem engedjében volt tavaly látható és már Montiel előző filmjében is szerephez jutott, bravúrosan kelt életre egy olyan karaktert, amely potenciálisan sokkal egysíkúbb, és butább lehetett volna, egy Schwarzenegger-szintű izomagy színész kezei között. Magától értetődően megvannak persze a maga testi adottságai egy bunyós eljátszásához, de a visszafogott alakításának köszönhetően Shawn figurája egy érző szívű, viszont ha kell kőkeményen odacsapó nagy mackóvá alakul - és ezt egy cseppet sem pejoratívan értem.
De Terrence Howard ragyogó játéka az, ami igazán kiemeli a Bunyót a korábban készült, hasonló műfajú filmek közül. Howard képes szinte bármilyen karaktert mondanivalóval megtölteni és több réteggel felruházni. Zulay Heano gyönyörű és bájos, de hétköznapi is egyszerre, Channing és közte érezhető az elektromossággal teli légkör, vagyis az igazi szikrázó szerelem. A mellékszereplők sem éppen pocsékok, de ezzel el is mondtam körülbelül mindent róluk, Guzmánt már említettem, ő kifejezetten jó, és egyenesen ellopja a főszereplők elől bizonyos jeleneteiket.
Nem állítom, hogy egy hibát sem találni a Bunyóban, dehogynem, számos sebből vérzik a film - de az ember nem állja meg, hogy ezek közül sokat ne nézzen el neki. Igaz, hogy a forgatókönyv itt-ott akadozó ütemben halad előre, vannak karakterek, amelyek nem tudnak érvényesülni és el lettek kapkodva, a történet pedig kiszámítható és nem is teljesen hihető, a sztori (és filmre vitelének) koszos-piszkos bája azonban ezeket a hibákat könnyen elfedi. A realizmus bizony sokat segít, ha egyszer drámát forgatunk. Montiel valódi New York-i helyszíneken dolgozott, és nem a város csillogó-villogó, makulátlan részeit pécézte ki magának, ez elég egyértelműen kitűnik a filmből. A harcjelenetek, mint abszurd zenei darabok, úgy lettek megkoreografálva; keményen arcul vágnak, de a maguk módján gyönyörűek is. A Bunyó nem egy grandiózus, túljátszott, melodramatikus filmnek készült - ami nem jelenti azt, hogy ne lenne benne elég dráma - és nem is a nagy fordulatokról szól, hanem színészeivel és a magával ragadó rendezésével apellál érzéseinkre-érzékeinkre.
A Bunyó egy tisztességes második film, és egyben dícséretre méltó stúdiófilmes bemutatkozás Dito Montieltől. Ha ezek után sem lesz hajlandó megadni magát a közönségfilmes buta konvencióknak (mert sajnos erre is láttunk már sok példát), akkor érdemes a szemünket ezen a fiatal rendezőn tartani. A Bunyó keveréke egy kamaradrámának, egy dokumentumfilmnek, egy humortól és szomorúságtól sem mentes romantikus történetnek és egy akciófilmnek. Ha egy kicsit elegünk van a hangoskodó, színes-szélesvásznú hollywoodi filmekből, de nem is egy szuperlassú művészfilmre vágyunk, akkor ez az ideális középút, amire érdemes befizetnünk.
