Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
A remake-gyártás feleslegességét és Hollywood egyre növekvő ötlettelenségét kitárgyalni már majdhogynem ugyanannyira elcsépelt dolog, mint maguk az újrák, amelyeket évről évre igyekeznek letuszkolni a torkunkon a stúdiók. Éppen ezért erre a témára most nem is vesztegetnék több szót, illetve karaktert. Inkább a lényegre térek, az elvi kérdésekről pedig mindenki értekezik majd egyedül a maga útján-módján. A Fame - Hírnév az azonos című, 1980-ban Alan Parker rendezésében és Christopher Gore tollából készült musical 2009-es, modernizált változata. Az eredeti filmet valószínűleg nem mindenki látta (egy mindjárt 30 éves filmnél ez semmiképp se lenne meglepő), ezért elsőnek összefoglalnám a zsenge fiataloknak, miről is van szó, mit illik tudni róla: az 1980-ban megjelent Fame a maga idejében rendkívül nagy sikernek örvendett, a 80-as évek High School Musical-jeként is aposztrofálhatnánk, számos díjra jelölték, melyek közül többet is sikerült elnyernie a vetélytársak elől (ezek között két Oscar és egy BAFTA is volt), az évtizedeken átívelő népszerűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy tévésorozatot, egy abból származó spin-off sorozatot és még egy színpadra átírt változatot is megihletett a későbbiek során.
A Fame ideális remake-matéria, mert az idea adott (ami ráadásul annyira bevált, hogy az eredeti produkciót 2006-ban az Entertainment Weekly magazin az 50 legjobb középiskolában játszódó musical közé is besorolta), csak az azt körülvevő környezetet, a kort kell mindig újra és újra megalkotni, átírni hozzá. Parker eredeti alkotása diákok egy csoportját mutatta be, akik a New York-i Művészeti Középiskolába járnak, és a felvételitől kezdve az első éven át egészen az érettségiig követjük őket; velük vagyunk a vidám, könnyed percekben, és a kemény munkával telt, vagy éppen szomorú pillanatokban is. Kevin Tancharoen (akinek ez ugyan mozifilmes debütálása, de közel sem zöldfülű, többek közt a DanceLife című tévéshow-ban, és Britney Spears egyik turnéjában is közreműködött már), a remake direktora erre a vázra húzta rá a történet 21. századi megfelelőjét. A Fame tulajdonképpen nem a szó legszorosabb értelmében vett remake; az 1980-as verziót amolyan sémaként, mintaként használja, a sztori kibontakozása, illetve alapvető felépítése is megegyezik, a karakterek azonban egytől egyig eltérőek - csupán elődjeik átdolgozott, modernizált visszhangjai.
A zenés-táncos-éneklős produkciók, valamilyen megmagyarázhatatlan, vagy legalábbis számomra érthetetlen okból kifolyólag, nagy reneszánszukat élik jelenleg, és ez a jelenség észrevehetően jó pár éve tart. Elég a High School Musicalre, a Rocktáborra, vagy, hogy másik médiumot is említsünk, az American Idolra és különféle klónjaira, lokalizált változataira gondolni - mind-mind nézettségi rekordokat döntögetnek világszerte. A Fame tökéletesen beleillik ebbe a trendbe, sajnos túlságosan is, ennek a hullámnak a darabjaira jellemző ugyan is, hogy a szereplők hangsúlyukat vesztik, csak azért, hogy a dalolászás és az ugra-bugra kerülhessen az előtérbe.
A Fame ugyanezt teszi, ennek eredményeként olyasmik, mint a karakterfejlődés, vagy az épkézláb, kellő idő és energia befektetéssel létrehozott cselekményszerkezet nagyítóval is alig találhatóak, míg a zenés-táncos szegmensekből bőven kapunk, olyannyira, hogy néha már-már erőltetettnek is hatnak ezek a jelenetek. Ez pedig nem jó dolog, nagyon nem jó - táncjelenetet betenni csak a tánc kedvéért az amatőrség jele. A produkciós értékek szenvednek kárt, amellett, hogy igazán jól szórakozni sem fogunk, és a kész film inkább hasonlít egy középszerű tévésorozat pilot epizódjához, sebtiben összedobott, kiforratlan elemekkel megspékelve, semmint vászonra termett nagybetűs musical-mozihoz.
A Fame másik nagy betegsége, hogy egy 100 perces játékidőhöz mérve túlzottan sok karaktert szerepeltet, arra pedig véletlenül sem jut idő, hogy valamelyikük is előtérbe kerüljön, szimpatizálhassunk vele, vagy megkedveljük. Az élettörténetük akár érdekes is lehetne, ha legalább egyikük kellő mennyiségű időt kapna, hogy kiforrhasson, kiteljesedhessen, ehelyett azonban legtöbbjük két lábon járó kliséhalmaz, akiknek vajmi kevés lehetőségük jut, hogy a precízen (sablonosan) eltervezett, a szűklátókörű forgatókönyv által kijelölt útvonaluktól, illetőleg végcéljuktól eltérhessenek. Az alapvető szcenárió, ahogy azt már említettem, megegyezik az 1980-as változatéval: a cselekmény évkönyvhöz hasonlóan öt fejezetre van bontva, a felvételi az első, majd a suli négy éve következik. A diákfiúk és diáklányok tipikus sztereotipizált amerikai tinédzserek, egy-két kiemelt tulajdonságuk alapján jellemezhetőek és egyéniségük összetettsége vetekszik egy papírmasé figuráéval. Adott a félénk, bizonytalan lány, aki önmagát keresi; a dühös lázadó, aki tehetséges, de maga se meri beismerni; a klasszikus violinista, aki megbotránkoztatja szüleit, mikor hip-hopot kezd énekelni; a táncos, kinek álmai beteljesednek; és a másik, kinek odavész minden reménye.
Kevin Tancharoen rendező és író nettó 100 perc alatt igyekszik ennyi embernek (és persze a hozzájuk kapcsolódó mellékszereplőknek) négyévnyi életszakaszát részletesen lefedni - nyugodtan kijelenthetjük, nem sikerül nekik a feladat. Az idő, mint olyan annyira összesűrűsödik, összemosódik, hogy a karakterek szinte alig változnak (mind fizikailag, mind érzelmileg) az eltelt évek alatt. Erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy jó hollywoodi szokás szerint a tizenéveseket majdnem kivétel nélkül jócskán a huszas éveikben járó színészek alakítják. Ezek közül a "tinédzserek" közül az egyedüli, akit kiemelhetünk Naturi Naughton (aki ezelőtt a nálunk még bemutatásra nem került Notorious című filmben játszotta Lil Kim-et), színészi és énekesi tudása alapján egyaránt. A színészgárda többi tagjáról lesüt, hogy inkább fizikai képességeik alapján kerültek kiválasztásra, semmint kimagasló aktori abilitásaik miatt. Szépen énekelnek és táncolnak, de ezen kívül jóindulattal sem nevezném őket tehetségesnek bármilyen más területen - van olyan is köztük, aki egészen szégyellnivalóan pocsék.
Nem meglepő tehát, hogy Naughton kivételével, érdemleges alakításokat csak a tanárokat játszó felnőttektől láthatunk: Kelsey Grammer (az egykori Dr. Frasier Crane) zenei oktatóként tűnik fel, Bebe Neuwirth tánc oktatóként, Megan Mullaly énektanárként, Charles S. Dutton pedig színészetet tanít, szerepe szerint. A felsoroltak közül egyedül Mullaly karaktere az, aki valamiféle háttértörténettel bír, de ez is körülbelül kimerül annyiban, hogy láthatunk egy ötperces flashback-jelenetet, amelyben karaokét énekel.
Az eredeti Fame egy televíziós sorozatot is szült, ami 1982-től egészen 1987?ig futott, és talán még nagyobb ismeretségnek és sikernek is örvendett, mint maga a film. Debbie Allen már az 1980-as filmben is játszott, de neve a sorozatbeli szereplése után vált elválaszthatatlanná a Fame-franchise-ztól. A 2009-es változatban is megjelenik, habár - magától értetődően - már más karaktert kapott, ez alkalommal az iskola igazgatónőjét, Angela Simms-t alakítja. Irene Cara, aki szintén fontos szerepet töltött be az eredeti Fame-ben, nem látható a remake-ben, ugyanakkor két dal is, amit eredetileg ő énekelt, ismét elhangzik.
A Fame kényelmetlen egyvelege egymástól eltérő elemeknek, amelyek valahogy sehogy sem passzolnak össze. Mivel dramatikai szempontból esetlen, hiszen képtelen egyik karakterét is élő, lélegző emberré formálni, ezért kizárólagosan a zenei elemekre támaszkodik, és ezzel próbálja nézőit magába szívni. Ez még működhetne is, ha minden zenei jelenet szórakoztató, szem(- és fül)kápráztató csoda lenne, ez azonban nem így van. Az eredeti filmről is alapjában véve az volt elmondható, hogy a musical-részek emlékezetesebbek, megmunkáltabbak voltak, mint maga a sztori, a remake még erre sem képes teljesen - egy-két kivételtől eltekintve unalmas, felesleges és felejthető számokat, illetve koreográfiákat vonultat fel. A dialógusos fejezetek tulajdonképpen csak töltelékként szolgálnak, átvezetnek egyik musical-részből a másikba, vagyis a táncolásra, énekre egyértelműen a drámai elemek kárára került mértéktelenül nagy emfázis.
Az eredeti Fame-nek is megvoltak a maga hibái, de az autenticitás, az őszinteség hiánya nem tartozott közéjük. Igen, a 2009-es változathot hasonlóan kidolgozatlan, kétdimenziós karaktereket alkalmazott, de mégis hihető, valós történetet sikerült bemutatnia. A remake nem több egy divathullám újabb darabjánál, az addig üsd a vasat, míg meleg elvet követve igyekszik a stúdió pénzt csinálni, de a film, amit elénk tesznek néhol még egy délutáni TV-s produkció szintjét se éri el. A High School Musical rajongóknak ajánlom, mások viszont inkább tegyék be például a Grease-t DVD-n.
A barátnőm másfél hónapja rágta a fülem azért, hogy nézzük meg, premieren láttuk. Neki tetszett, bár ő is többre számított, szerintem viszont egy hulladék volt. Azért egy ilyennél kaliberű filmtől egy kisit többet vártam. A felirat pedig tényleg inkább már említést sem érdemel. Egyes mondatok fordításán felröhögtem..
