Hibrid filmkritika

A Hibridet előzetese alapján könnyen megítélhetnénk úgy is, mint A lény és A Nyolcadik utas a halál találkozása, egy alacsonyabb költségvetésű produkció köntösébe bújtatva. Habár a film az utóbbiból szinte egy az egyben átemel egy közismert jelenetet, mégsem érdemes elhamarkodottan véleményt alkotnunk: a Hibrid ugyanannyira a bioetikáról szóló pszichológiai thriller és komoly dráma is, mint amennyire horror. A vérrel és a hidegrázást okozó, megborzongató szcénákkal szűken bánik (de amikor úgy dönt, hogy ránk akar ijeszteni, akkor azért mindent belead), a hangsúlyt inkább a cselekményre és annak mögöttes mondanivalójára helyezi - ahogyan a közel két és fél évtizeddel ezelőtt készült, és megjegyzem zsenialitásában a Hibriddel össze sem mérhető előd, A légy is tette. A sokkolás csak másodlagos cél, a horror elemek kontrolláltak és csak a szükséges időkben és a szükséges helyeken kerülnek felhasználásra, de ez akármennyire is becsülendő erény, a Hibrid ennek ellenére csak egy jobbára közepes, időnként betaláló, máskor pedig csúnya öngólokat lövő próbálkozás Vincenzo Natali (A kocka) rendező/társíró részéről. A történet sok érdekes elgondolást foglal magában, olyan témákat érint, amelyek sokunkat foglalkoztatnak, kétségtelenül tartalmaz alaposan felépített, magával ragadó momentumokat, Natali szétszórt és nem száz százalékában lelkes vagy éppen odaadó megközelítése azonban kielégítetlenül hagy minket.

A Hibridet végignézve olyan érzéssel távozunk a moziból, mint ha a készítők elkerültek volna bizonyos útvonalakat, melyekre a film egyébként léphetett volna, cserében azért, hogy a közönség inkább egy átlagosabb, konvencionálisabb és könnyebben befogadható narratívát kaphasson, amely egyrészt sablonos, alig tud meglepő fordulatokkal szolgálni, másrészt pedig olyan erőtlen és ihlettelen fináléval zárul, ami sokkal jobban illett volna egy egyenesen DVD-re megjelenő B-kategóriás horrorba.

Natali és a forgatókönyvet rajta kívül még jegyző Antoinette Terry Bryant, valamint Doug Taylor valószínűleg egy biohorrorba oltott morális tanmesét képzeltek el, ahol a műfaj csak kiszolgálója a mondanivalónak, elsődleges az üzenet átküldése, minden többi csak eszköz; a prezentációt elősegítő és persze nem utolsó sorban szórakozást és jóleső terrort is ígérő eszköz. A történet elmesélése előrébbvaló, és ahogy Cronenberg remekművében is a léggyé válás olyan analógia volt, ami megfeleltethettünk a ráknak vagy más halálos betegségnek, úgy a Hibrid Drenje is behelyettesíthető akármelyik valós genetikai ügyeskedésünkkel.


Mindez remek, de sajnálatos módon vannak problémák. Először is, a szemlélet, amelyen keresztül Natali bemutatja a témát végletesen naív, és semmi újszerű nincs benne: a horror illetve sci-fi írók már sok-sok évtizeddel korábban jóval szofisztikáltabb módon körbejárták azokat a kérdéseket, amelyeket a Hibrid szépen körbetáncol és általános iskolás szinten kielemez. A koncepció 90 százalékban újrahasznosított. Aki már látta A lényt, vagy akármelyik hasonló bonyodalmakat boncolgató filmet, amelyik arról szól, milyen balul is sül el, ha mi, egyszerű halandók belepiszkálunk abba, amit az anyatermészet megalkotott, akkor rögtön pontról pontra tudja, hogy merre is tart a Hibrid. Még távolabbra is visszatekinthetünk, és megtaláljuk a Mary Shelly által írt Frankensteint. Az alapvető elgondolás, és a tanulság mindig is ugyanaz volt, a különbség, hogy születtek már sokkal jobb munkák is a Hibridnél, amik ugyanezt a témát dolgozták fel. A Hibrid végigszalad az összes kötelező lépésen, sorra kipipálja azokat, de ennél nem igazán képes többre. A történet mélyén fejét felütő konfliktus ismerős: hol húzza meg az ember az erkölcsi határokat, mikor önnön tudása és az annak köszönhetően kezébe kerülő hatalom olyan nagy, hogy már jóval többet el képes érni, mint amit az egykoron önkényesen, saját maga által meghozott szabályok még engednének? Kitolódhatnak-e a régi erkölcsi határok, csak mert a 21. századot éljük és technológiai fejlettségünk korábban elképzelhetetlenül magas szintet ért el? Mekkora felelősséggel bír egy teremtő saját teremtménye felé?


A Hibrid nem feltétlenül ad explicit választ minden egyes felmerülő kérdésre, némelyikre talán még implicit módon sem reagál, de ettől még nem veszít értékéből semmit sem. A legfőbb dilemmára természetesen ugyanaz a válasz, mint mindig: ne cseszekedj a természettel, mert kétszeresen kapod vissza, ne próbálj istent játszani, mert úgyis elbuksz. Jó lenne egyszer egy pozitívabb végkimenetellel rendelkező filmet látni, ami hasonlóképpen az ember és a természet kapcsolatát, illetve az utóbbi valamilyen úton-módon történő átformálását, módosítását helyezi górcső alá, de érthető is, hogy miért nincs ilyen: abból nem sülhetne ki izgalmas horror, csak unalmas melodráma. A Hibridből fájóan hiányzik az eredetiség, a frissesség, valami új érzete. Nem érezzük úgy, hogy a készítők most komolyan meg akarnák piszkálni az intellektusunkat, inkább csak a felszínt érintik, és azt sem túl nagy elánnal. A film garantáltan jobban működne, ha a karakterek élőbbek lennének, a cselekmény szerves részei, nem pedig a forgatókönyv szükséges elemei, féloldalasan odafűzve ahhoz. Számos olyan esetet fel lehetne sorolni, amikor a főszereplők nem a logika és racionalitás által vezérelve cselekszenek, hanem tipikusan filmes módon - úgy, ahogy csakis mozikarakterek szoktak, valódi emberek soha. Dren egy genetikai csoda, a megalkotói számára is teljesen ismeretlen, új élmény, ennek ellenére Clive és Elsa szinte sose kezelik őt tudósokként, néha még csak nem is törődnek vele úgy, mint ha élőlény lenne.

A két főszereplő csak addig tudós, míg arra van szüksége a cselekménynek, hogy megalkossanak egy azelőtt sose látott, bámulatos teremtményt, gyakorlatilag a semmiből. Aztán átalakulnak ostoba, irracionálisan cselekvő, klisés horrorszereplőkké, akiknek mintha közük sem lenne a félórával korábban még oly sokra tartott tudományhoz. Dren teljesen egyedi lény, érzelmileg és intellektuálisan egyaránt kiszámíthatatlan, feltérképezetlen, fizikai tulajdonságait pedig nem is ismerik (arról nem is szólva, hogy egyben egy akár dollármilliókat is érő felfedezés).

Elsa és Clive mindezek tudatában mit csinál Drennel? Rejtegetik mindenki elől, egyetlen vizsgálatot se végeznek rajta, később pedig egész egyszerűen bedugják egy pajtába. Mint ha a film eltökélt célja lenne, hogy inkompetens, idióta szerencsétlenekként fesse meg ezeket az állítólag briliáns tudósokat. Képesek a nullából életet teremteni, de az eredménnyel már nem tudnak mit kezdeni. Egyáltalán milyen célok vezérelték őket, hogy létrehozzák Drent? Csak halovány utalás történik rá, de semmi racionálisat nem kapunk, semmit részletesen kibontva. Vagy Natali forgatókönyve ennyire gyenge, vagy szándékosan próbál ezzel a modernkori gyereknevelés hiányosságaira, negatívumaira refkektálni (nem hiszem).


A befejezés végtelenül antiklimaktikus, a nagy csattanó lényegében ugyanaz, mint A légyben - már kilométerekről előre ki lehet szagolni. Arról nem is szólva, hogy az utolsó felvonás nem több egy átlagos szörnyfilmes lezárástól, a mondanivaló és az ész addigra már rég elhagyta a történetet. A különleges effektusok egy erős közepest érdemelnek, igazából kicsit sem lenyűgözőek. Dren deréktól lefelé CGI, és nem is a valaha látott legjobb munka: összességében egy sci-fi sorozatban elmenne, de egész estés mozifilmbe ez kevés. A Drent alakító Delphine Chaneac tehetségéről nem sokat lehet egy ilyen szerep alapján megállapítani, csak úgy van, és a sztori illetve a CGI dolgozik helyette. Ugyanez igaz Adrian Brody-ra és Sarah Polley-ra is, ami sokkal meglepőbb, mivel mindketten bizonyították már sokkal jobb szerepekben, hogy igazán jó színészek. Brody Oscar-díjat nyert, Polley pedig kisebb filmekben ugyan, de már letett több profi alakítást az asztalra. Egyikük sem kritikán aluli a Hibridben sem, de körülbelül nullát adnak hozzá a történethez, azon kívül, hogy ismerősebben cseng a nevük, mint a többi, alsóbb kategóriákban tengődő színészeké, akik ugyanúgy megkaphatták volna szerepeiket. Ha más nem, valószínűleg azért elégedettek voltak a fizetésükkel, és megérte a munkát elvállalniuk - kár, hogy ez minket hidegen hagy.

A Hibriddel Vincenzo Natali amolyan szegény ember Cronenbergjévé avanzsálódott. Filmje nézhető, és a kellő hozzáértéssel készült, de legalább annyira frusztráló tud lenni, mint amennyire szórakoztató. Vannak benne elvétve eredeti ötletek, és ambíciózus, ami sose rossz, de az eredetiség nem mindig működik, főleg akkor, ha sok-sok újrafelhasznált motívummal vegyítve tálaljuk. A Hibriddel jobban jártunk volna, ha nem próbál több lenni, mint egy átlagos B-horror/sci-fi. A komolyabb kérdéseket csak felülről súrolva érinti, a narratíva fáradt, elnyűtt érzést áraszt magából és a befejezés is kiábrándító. Biztos lesznek olyanok, akiknek a Hibrid sok újdonságot tud mutatni, de az idősebbeket és a valamicske filmműveltséggel rendelkezőket nem fogja tudni átverni.

Hibrid előzetes