Kecskebűvölők filmkritika

Az, hogy már 2002-ben rendezésre adta fejét, 2005-ös második próbálkozásával pedig már Oscar-díj jelölést is bezsebelt, szintén sokat mond el Clooney attitűdjéről, és a bulvármédia által oly szívesen emlegetett celeb státuszáról. A Kecskebűvölők akár egy Clooney-rendezés is lehetne, de ezúttal nincs ilyesmiről szó. Ugyanakkor ennek a projektnek a megvalósulásába is beleadhatta szívét-lelkét, hiszen a produceri feladatokat ő látta el, a direktor pedig nem más, mint az előbb említett, 2005-ben készült Good Night, and Good Luck írója és producere. A Kecskebűvölők hangulatilag hasonlít az Egy veszedelmes elméhez, és hasonló intenciókkal jöhetett létre, mint a Bőrfejek - az amerikai történelem egy elfeledett, nem ismert, vagy talán meg sem történt szeletét idézi fel. Nem célja, hogy túlságosan mély legyen, vagy elgondolkoztasson, egy pillanat erejéig sem halálosan komoly, mégis mindenki fapofával játssza benne szerepét. Nem paródia, és nem is hagyományos értelemben vett vígjáték, a legközelebb az állna a valósághoz, ha szatírának, vagy fekete komédiának neveznénk. A lényeg, hogy nem szabad túl sokat filózni rajta, csak hagyni kell, hogy magával ragadjon minket. Az Ocean's Eleven-sorozat öntelt magabiztosságával szemben merőben új megvilágításba helyezi az erősebbik nem szinte bármely szituációra kiterjedő fájó alkalmatlanságát.

A Kecskebűvölők már címével is valamelyest jelzi, hogy ez bizony nem egy átlagos, multiplex közönségnek szóló film. Bár nem szeretnék általánosítani, és mindenképpen kizárni, hogy egy 14 éves néző szerethesse a Kecskebűvölőket, azért az tény, hogy valamivel szofisztikáltabb, és idősebb korosztály az inkább, akiket a készítők igyekeznek megszólítani. A forgatókönyv Jon Ronson azonos című könyvének adaptációja, amely 2004-ben jelent meg, egy televíziós dokumentumfilm-sorozattal karöltve, és állítólag megtörtént eseményeken alapszik.

A film úgy kezdődik, hogy azon nyomban közli velünk, amit látni fogunk, annak nagyobb része igaz, mint mi azt hinnénk. Mint tudjuk, az élet sokszor hihetetlenebb sztorikat szül, mint a képzelet valaha is, az érintettek pedig úgy is tagadnak mindent, mikor olyan kényes témáról van szó, mint amilyet a Kecskebűvölők is bemutat, úgyhogy bármilyen is legyen az arány a fiktív és a valós események közt, mi sose fogjuk megtudni. A történet egyik főszereplője Bob Wilton (Ewan McGregor), egy Ann Arbor-i újság riportere, középszerű átlagember, akit otthagyott a felesége, ráadásul pont a főszerkesztőjéért.


Azzal a meggyőződéssel, hogy így visszacsábíthatja magához volt feleségét, elvállalja a feladatot, hogy kiutazik Kuwaitba, és az iraki háború kellős közepéről tudósít majd. Még mielőtt csatlakozni tudna egy osztaghoz, összeismerkedik Lyn Cassady-vel (George Clooney), aki állítása szerint egy szigorúan titkos, különleges erőkkel bíró katonai csapat tagja volt. A tagok pszichés képességeik alapján kerültek kiválasztásra, a hadsereg célja pedig ezzel az volt, hogy "jedi harcosokat" képezzenek ki, akik elmetrükkökkel képesek az ellenséget irányításuk alá vonni. Cassady beleegyezik, hogy magával vigye Wiltont a határon túlra, ahol valamilyen speciális küldetést kell teljesítenie. Az útjuk során Cassady elmeséli az "Első Föld Zászlóalj" megalakulását, mely Bill Django parancsnoknak (Jeff Bridges) volt köszönhető, fénykorát, majd végezetül szomorú, de elkerülhetetlen bukását. A Kecskebűvölők nem mindennapi történettel bír, és ha más miatt nem is, de emiatt mindenképpen emlékezetes film marad. Az a fajta, amelyik nem száll ki egyből az ember fejéből, ahogy elhagyja a filmszínházat. Sajnos ebből az egyediségéből nem képes másfél óráig kisajtolni érdekfeszítő és humoros szituációkat; az első háromnegyed-egy óra klasszisokkal jobb, mint az utolsó felvonás.


Körülbelül az első 45 percig a film gondtalanul, mint ha mi se lenne természetesebb, játszadozik a gondolattal, hogy a világ legnagyobb hatalma, az Amerikai Egyesült Államok jediket képezett ki az 1970-es és 80-as években. A komolyság, amivel megközelítésre kerül ez az ötlet, kiválóan működik. Emellett még a katonaság, annak keményfejű szabályai és felépítése is pellengérre állítódik. A film felén túljutva azonban sajnálatosan elkezd az eseményekbe beszivárogni a komolyabb cselekmény, és a humor, a szatíra háttérbe kerül. A Kecskebűvölők minél többet koncentrál a narratíva előrevitelére, annál kevésbé élvezetes, mivel hamar rájövünk, hogy Cassady titokzatos küldetése nem kifejezetten érdekes. A rendező Heslov és társproducere Clooney közötti összhang a film minden percében meglátszik, sőt, még az is lehet, hogy Clooney részvétele jobban rányomta a bélyegét a Kecskebűvölőkre. A sármos színész végülis több filmet is rendezett már, és olyan mesterek alatt dolgozhatott, mint Steven Soderbergh vagy a Coen testvérek. A Kecskebűvölőknek tulajdonképpen nincs egyedi stílusa, de sikeresen megidézi többek közt az említett direktorok munkáit.

A Clooney és McGregor közti párbeszédek az utóbbi évek legjobb duplafenekű poénjait tartalmazzák. Az Első Föld Zászlóalj katonáira több megnevezést is használnak a filmben, de a legviccesebb ezek közül egyértelműen a "jedi harcos". Több utalás is esik a Star Wars sagára, vagy ha közelebbről megnézzük a cselekményt, azt is észrevehetjük, hogy Clooney karaktere megfeleltethető az öreg Ben Kenobinak, Ewan McGregor játssza a tanítványát, Luke Skywalkert, és Kevin Spacey figurája, a zászlóalj megszűnéséhez hozzájáruló, ellenséges, erejét gonosz célokra felhasználni szándékozó újonc a sötét oldalt képviseli, vagyis ő Darth Vader.

Persze magától értetődően a jedik emlegetésekor a legfőbb humorforrás az, hogy McGregor az előzmény-trilógiában Obi-Wan Kenobit alakította. Úgyhogy minden egyes alkalommal, amikor Clooney-val a jedi erőkről beszélnek, mi úgy érezzük olyan viccbe vagyunk beavatva, a világon gyakorlatilag mindenkivel együtt, amibe csak ők ketten nincsenek. Azt nem tudni, hogy Heslov és Peter Straughan forgatókönyvíró tudatában voltak-e már az előkészületekkor, hogy Bob Wiltont McGregor fogja játszani, ha igen, akkor okosan írták meg a szereplők mondatait, ha pedig nem, az csak még szórakoztatóbbá teszi a helyzetet.


A Kecskebűvölők igazi ütőkártyája az a csapatnyi ismert és tehetséges színész, kik a címszereplőket alakítják. Clooney lényegében kisujjából kirázza a tőle már megszokott sokatpróbált, de mégis attraktív és rokonszenves Clark Gable-szerű szerepet, ezért az ő esetében azok a valóban érdekes jelenetek, mikor karakterének 20-25 évvel fiatalabb énjét láthatjuk. Az Ó, testvér, merre visz az utad? óta ez a legjobb vígjátékbeli szerepe; kicsit van is benne Dapper Dan szerethető idiótaságából, de annál komplexebb figura. Jelleme keveréke a fejfájdító hülyeségnek és a nemes, már-már szuperhősszerű igyekezetnek. Ha először nem is értjük meg, a film végére mindenképpen neki drukkolunk. McGregor megpróbálja felvenni vele a versenyt, és bár nyernie nem sikerül, azért nagyon jó alakítást tesz le ő is az asztalra. Bob Wilton karaktere naív, tágra nyílt szemű ártatlanságot sugároz magából. Kezdetben nem hiszi el Cassady meséjét, de aztán szép lassan talál valamit a férfiban, amit azelőtt senkiben sem: egy ragyogást, hitet, melyet nem lehet nem tisztelni, függetlenül attól, hogy hiszünk a pszichés erők létezésében vagy sem. Jeff Bridges mellékszereplőként viszont annyira zseniális, hogy majdhogynem lejátssza mindkét főszereplőt a színről. A nagy Lebowski rajongói imádni fogják Bill Djangót, aki azután áll elő az Első Föld Zászlóalj ötletével, hogy hat évre beépült egy New Age hippi közösségbe. Spacey pedig a cinikus főgonoszként Django szöges ellentéte, lerí róla is, hogy élvezte ezt a karaktert.

A Kecskebűvölők közel sem egy tökéletes film, és túlságosan egyedi, új elemeket sem tud felmutatni, igazából ha nevenincs, gyenge színészek adnák elő fele ilyen jó se lenne. De hálistennek nem így van, és bár a játékidő első fele észrevehetően szórakoztatóbb, mint a második, valami fura okból, ami jórészt a színészgárdának köszönhető, szép emlékeket őrizve távozunk a moziból a végefőcím lefutása után. Ez nem egy térdcsapkodós komédia, idézhető jelenetekkel és mondatokkal, de talán éppen ebben rejlik az ereje: többszöri megtekintés után is frissnek, újszerűnek hatnak a finom poénok. Abba pedig, hogy ennek a sztorinak akár egy százaléka is igaz, bámulatos belegondolni is.

Kecskebűvölők előzetes