Az akció-vígjáték, ez a sajátos hibrid műfaj, ugyan nem teljesen újkeletű találmány, de népszerűsége igazából az utóbbi 1-2 évtizedben kezdett igazán emelkedni, és ezen időszak alatt kristályosodott csak ki valójában maga a formula is. Mégsincs egy biztos recept, amivel garantáltam szórakoztató produktum fog létrejönni: a filmkészítők számára továbbra is igazi kihívást jelent, hogy a két látszólag teljesen különálló, egymástól mondhatni teljesen idegen műfajt a megfelelő arányban adagolják. Ha túl sok akció van, az legtöbbször marginalizálja és gyengévé teszi a humort; míg ha a komédiázásból van sok, akkor az akció válik ötlettelenné, elcsépeltté és izgalommentessé. Szerencsére James Mangold direktor, kinek sokszínű rezüméjében megtalálhatjuk például A nyughatatlan és a Börtönvonat Yumába című alkotásokat, egy egészen elfogadható keveréket tudott összehozni a kéznél lévő hozzávalókból. Legújabb filmje, a Kéjjel-nappal részint főhajtás a korábban készült és már klasszikusnak számító hasonló stílusú produkciók előtt, részint önparódia, és, igaz, a cselekmény közel sem nevezhető erősnek, mégis képes megállni a helyét, mivel az akció- és üldözéses jelenetek eléggé energikusak, pörgősek, eközben pedig a színészek még a romantikus szál által diktált érzelmeket is hitelesen tudják felénk közvetíteni. Ha a Kéjjel-nappal nem is az a mindent elsöprő erejű nyári blockbuster mozi, amire régóta vártunk, és nem is nyeri el az idei legjobb akció-vígjáték címét, akkor is pontosan annyira működik, ami még elfogadható.
A történet egy repülőtéren nyit, ahol June Havens (Cameron Diaz) éppen egy Bostonba tartó járatra igyekszik felkerülni, hogy időben visszaérhessen a húga esküvőjére. A gépéhez igyekezve egy rövidke időre belefut egy jóképű, sármos férfiba, név szerint Roy Millerbe (Tom Cruise). A repülőn ismét összetalálkoznak, és kiderül, hogy az udvarias, mosolygó Roy sokkal veszélyesebb figura, mint azt az ember elsőre gondolná. Úgy látszik, két eshetőség van, attól függően, hogy igazat mond-e Roy vagy sem: vagy egy ön- és közveszélyes, saját szakállára dolgozó titkosügynök, aki egy kiemelt fontosságú technológiai eszközt próbál eladni a fekete piacon, vagy pedig egy őszinte szuperkém, akit egy lelkiismeretlen munkatársa ejtett csapdába, és most próbálja tisztázni magát. Látszatra inkább az előbbi tűnik valószínűnek, mivel a férfi először végez mindenkivel a gépen, June-t kivéve, majd kényszerleszállást hajt végre, és elkábítja a nőt. Ugyanakkor a Roy-t üldöző FBI ügynök, Fitzgerald (Peter Sarsgaard) sem tűnik éppen egy kedves embernek. Mikor June a sztrádán épp az őt elrabló szövetségi ügynököket kiütve veszi át az autójuk felett az irányítást, és Roy a motorháztetőn landol, az igencsak zavarosnak tűnő ügybe belekeveredő ártatlan nőnek villámgyors döntést kell hoznia: megbízzon-e Roy-ban vagy sem?
A Kéjjel-nappal egyik legfőbb célja kétségtelenül az, hogy Tom Cruise-t visszahelyezze abba a sztárpozícióba, ahol még nem is olyan rég, 4-5 éve is megtalálhattuk. Bár vitathatatlan, hogy Cruise ismertsége semmit sem csökkent az elmúlt időszakban, sőt, ha lehet még sokkal többet írnak róla a bulvársajtóban - csak éppen nem a legmegfelelőbb okokból. A színész sokszor megmagyarázhatatlan, őrült viselkedése, ellentmondásos és ilyen-olyan érdekcsoportokat megsértő nyilatkozatai, a felesége és közte lévő különösen érdekes, néha már ijesztő viszony mind-mind olyan témák, amelyeket a pletykaírók már az unáson túl is kiveséztek.
Úgyhogy itt volt az ideje, hogy Cruise újra akcióhős lehessen, méghozzá egy hozzá hasonlóan erős nézőcsalogató csengéssel bíró nevű, A-listás partnernővel az oldalán. Hogy sikerül-e régi dicsfényét visszakapnia, az még idő kérdése, az viszont már most egyértelmű, hogy a Kéjjel-nappal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; méghozzá okkal. A bevételi mutatók, melyek Cruise főszereplésével készült akciófilmnél 20 éve nem voltak ilyen rosszak, a napnál is világosabban mutatják, hogy a közönség valami mást várt. És az egyszeri kritikus, vagyis én is mást vártam. Cruise és Diaz között jó az összhang, az akciójelenetek se rosszak, és még a humort sem nagyítóval kell keresnünk, mégsincs semmi extra a Kéjjel-nappalban, amitől különb lenne egy tucatfilmtől.
Egy romantikával fűszerezett akció-vígjáték esetén talán az egyik legfontosabb aspektus az, hogy milyen hangnemet tud megütni, közelébe kerül-e az ideálisnak. A Kéjjel-nappal-ban megfelelő arányban találunk izgalmakat, gegeket, frappáns dialógusokat és szexuális szikrázást is. Az akciójelenetek látványosak, jól megkoreografáltak és sosem nyúlnak annyira hosszúra, hogy már unalmasba fordulnának. A romantika cseppet sem túl nyálas, de azért jelen van, érzékeljük, és ez a lényeg. A poénokkal néha ugyan mellélőnek a készítők, de az esetek többségében egészen jóra sikerültek. Ha az utóbbi évek terméséből kéne hasonlatot keresnem, talán Shane Black zseniális Durr, durr és csók című akciókomédiáját említeném, ami tulajdonképpen sok szempontból olyan volt, mint a Kéjjel-nappal, csak egy érettebb, felnőtt közönség számára készült. (Előbbi megérdemelten R besorolást kapott, míg utóbbi mindössze PG-13-at.) A másik, valamivel szembeötlőbb és mondjuk evidensebb megfelelője a Kéjjel-nappalnak a Mr. és Mrs. Smith lenne - habár azt kell mondanom, én az akció/komédia arányt jobbnak találtam ebben a filmben. Minél közelebbről vizsgálgatjuk a Kéjjel-nappal cselekményét, minél inkább kritikus szemmel, annál inkább meglátszódnak a gyengeségei, a számos lyuk a sztoriban, és az inkoherens események. De ez egy olyan fajta film, amit nem arra terveztek, hogy sokat filózzunk rajta, úgyhogy inkább ne is tegyük.
Hosszú idők óta először láthatjuk Tom Cruise-t ahhoz hasonló formában, mint amilyen a 80-as évek végén és 90-es évek elején volt - olyan formában, amely könnyedén óriási blockbuster sztárrá avatta. Bár a tökéletes ritmust még nem találta meg, azért emlékszik még a lépésekre, és ha elég ügyes, hamar újra a régi önmaga lesz. Azért így is élvezetes nézni azt a könnyedséget, ahogyan magára ölti Roy szerepét, és egyúttal kész bátran kiparodizálni saját Mission: Impossible-beli figuráját is. Könnyen el lehet felejteni a Kéjjel-nappal nézése közben, hogy Cruise a magánéletben valójában milyen jellem, eldobhatjuk előítéleteinket és hátradőlve, popcorn-t rágcsálva és üditőt szürcsölve felhőtlenül hagyhatjuk magunkat szórakoztatni. Cruise mosolyában és ördögien csillogó szemében ott van valami a fiatalkori énjéből, a Kockázatos üzletben és a Top Gunban volt hasonlóan feltöltődött állapotban. Cameron Diaz több, mint megfelelő társnak bizonyul, és mint tudjuk, a Kéjjel-nappalhoz hasonló filmek életképessége jó 90 százalékban a főszereplő páros közti kapcsolat sikerességén, hihetőségén áll vagy bukik. Ott van például a Smaragd románca, amit ma senki sem ismerne, ha Michael Douglas és Kathleen Turner nem alkotott volna olyan tökéletes duót. Diaz és Cruise jól megvolt egymás társaságában a forgatáson, és ez bizony megjelenik a vásznon is. Diaz saját egyéniségéből sokat vitt a karakterbe, így még akkor sem érezzük, hogy le kéne lőnie valakinek, mikor a megszokott "bajba jutott lány"-féle sikolyokat ereszti szabadjára.
A Kéjjel-nappal első fele jóval erősebb, mint a második. A film sokkal jobb szórakozást tud nyújtanu úgy, hogy June helyzetébe tudjuk beleélni magunkat, és mi sem tudjuk, hogy most mi a fene is történik, csak a sötétben tapogatózhatunk. Gyakorlatilag ez ugyanaz a szabály, mint ami majdnem minden horrorfilmre igaz: minél kevesebbet látunk valamiből, az annál ijesztőbb. Minél kevesebbet tudunk Roy Miller valódi kilétéről, a múltjáról és céljairól, annál jobb a film, és mikor megtudjuk a titkokat, akkor unalmasabbá válik, elveszítjük az érdeklődésünket.
Az első felvonás, valamint a második felvonás egy része egy ütős akció-vígjáték bomba, olyan jelenetekkel, amik garantáltan a magasba fogják röpíteni adrenalinszintünket. Kiemelendő ezek közül a Sevilla utcáin lezajló bámulatos sebességű autós-motoros üldözési jelenet. Akár úgy is érezhetnénk, hogy a film túlzásba viszi, túl kétségbeesetten próbálkozik, és megpróbál annyi akciót besűríteni a játékidőbe, amennyi csak lehetséges. Ez talán igaz is, de Cruise hála istennek megmenti a napot, Roy ugyanis nem csak egy esztelen gyilkológép, hanem igazi úriember, aki mindig készen áll egy megnyugtató vagy elismerő szóval, bókkal, akkor is, mikor a helyzet tűzforró.
A Kéjjel-nappal vászonig elvezető útja rögös volt, számos rendező és még több színész neve fűződött már a projekthez, míg végül Cruise és Mangold a fedélzetre nem szállt, átvenni az irányítást. A forgatókönyv végleges formáját rengeteg átírás, változtatás után érte el, olyan írók által, kiknek neve nem is jelenik meg a főcímen (például Scott Frank), valamint újraforgatásokról is lehetett hallani, a legkésőbbieket mindössze néhány hónappal a bemutató előtt végezték el. A felsoroltak egyike sem jó hír egy film esetében, a legtöbb esetben egy szétesőben lévő, gyengére sikeredett produkció jelei. Ez azonban nem igazán állítható a Kéjjel-nappal esetében: Mangold egyáltalán nem tehetségtelen rendező, jól tudja színészeit intstruálni, és kihozza belőlük a legjobbat; Patrick O?Neill forgatókönyve pedig energetikus, fiatalos, de mégis sok klasszikus elemet is megtalálhatunk benne. A Kéjjel-nappal cselekményének mozgatórugója példának okáért egy olyan MacGuffin, amit bármelyik másik akciófilm, vagy kémthriller megirigyelhetne. A MacGuffin elnevezés Alfred Hitchcock-tól származik, és egy olyan, végső soron teljesen irreleváns történeti elemre utal, ami minden esemény kiváltó oka - vagyis minden szereplő annak elérésére vágyik. Ez esetünkben a Zefír nevezetű apró energiaforrás, mely állítólag felbecsülhetetlen értékkel bír. Végezetül teljesen mindegy, hogy mi is ez a kütyü, vagy hogyan működik, a lényeg, hogy ha nem fájna rá oly sok ember foga, akkor nem lenne film sem, amit nézhetnénk.
A Kéjjel-nappal távolról sem egy tökéletes film, de ha a mérleg két nyelvének a félresikerültet illetve a kifejezetten szórakoztót nevezzük ki, akkor mindenképpen az utóbbi felé dől el. Félre minden prekoncepcióval, minden utálattal, amit esetleg Tom Cruise iránt érzünk, csak hagyjuk, hogy elvesszünk egy jó kis agyatlan nyári kikapcsolódásban. A Kéjjel-nappal ugyanis ennyit nyújt, és semmi többet. Robbanások, lövöldözések, autós üldözések, csattanók, humoros beszólások, kis erotika, csók, és már fut is a végefőcím. A Kéjjel-nappal olyan, mint egy nagy adag hideg shake; könnyedén lecsúszik egy forró nyári napon, és bár tudjuk, hogy bűnöztünk, mert baromi nagy kalóriatartalommal bír, mégis élveztük az elfogyasztás minden egyes percét.
Kéjjel-nappal előzetes
eléggé kiparodizálja az akciófilmeket. NAgyon jó volt 
