Képlet filmkritika

A listán a tragédiák ideje mellett az áldozatok száma és a helyszín koordinátái (szélességi, illetve hosszúsági fokok) is megtalálhatóak. A felsorolásból három esemény még nem történt meg, John pedig elhatározza, hogy megpróbálja megakadályozni ezeket. Egészen odáig jut, hogy Lucinda lányát, Dianát (Rose Byrne), valamint unokáját, Abby-t (a Lucindát is játszó Lara Robinson) is felkutatja, hátha segítségére lehetnek. Mindeközben John-t és fiát egy titokzatos szekta tagjai is megfigyelésük alatt tartják, hogy a kellő időpontban közbeavatkozhassanak. A Képlet tipikus példája egy olyan filmnek, ami dugig van valóban eredeti, és érdekes ötletekkel, a koncepciót, vagyis az elméletet azonban sehogy sem sikerült a gyakorlatba jól átültetni. Így a végeredmény egy középszerű, strukturálatlan és célt tévesztett misztikus thriller, aminek az első harmada csak egész egyszerűen unalmas, a közepe jóformán felesleges időfecsérlés, az utolsó harmad pedig elsietett, és nagyon-nagyon eltúlzott.

Igencsak szomorúak ezek a tények, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ki a rendező. Alex Proyas-tól ugyanis ennél szerintem mindenki sokkal többet várt volna el. A holló, a Dark City és az Én, a robot direktora pályafutásának eddigi leggyengébb forgatókönyvéből volt kénytelen dolgozni. Megpróbálta sajátos stílusával átitatni a filmet, és egy-két esetben sikerül is neki igazi velőtrázó atmoszférát teremtenie, a legtöbb jelenetben viszont inkább eltévelyedettnek tűnik, és mintha csak a játékidőt próbálná kitölteni jól festő, de semmitmondó húzásaival.

A Képlet ígéretes alapötlettel büszkélkedhet, és amíg ezt az alapötletet bontja ki, illetve a vele kapcsolatos ideákat boncolgatja, addig nincs is semmi gond. A valószínűség, a predesztináció, a hit, a tudomány és a hit örökkévaló ellentéte; ezek mind érintésre kerülnek. Persze, kellő mennyiségű humbug is kerül a terítékre, de dicsérendő, hogy a készítők vették a fáradságot és utánanéztek bizonyos dolgok tudományos, matematikai vagy éppen fizikai magyarázatainak. A sajnálatos az, hogy mindezek csak a sokkolni szándékozó befejezést előkészítő félrevezetések, a Képlet valójában nem az eszmékről szóló vagy azokat megkérdőjelező film.


Ryne Douglas Pearson, Juliet Snowden és Stiles White forgatókönyve túlságosan ostobának nézi a moziközönséget, misztériumot akar felépíteni, de közben minden magyarázata kézenfekvő, ráadásul ha ez nem lenne elég, a szereplők szájába is adja a nyilvánvalót, mintha szükségünk lenne ilyen mesterséges, erőltetett narrációra. A Da Vinci kód szellemét éreztem erősen materializálódni, megspékelve horrorisztikus, és M. Night Shyamalan-féle megvezető elemekkel. Egy ilyen mixtúra nem sülhet el jól sehogy sem. A Képlet egyszerre több sebből is vérzik, ez pedig azért is mérhetetlenül frusztráló, mert a cél láthatóan nem egy Armageddonhoz hasonló bugyuta katasztrófafilm volt, hanem egy gondolatébresztő, több, mélyebb gondolati síkon is értelmezhető, de egyben akciótól sem mentes, izgalmas produkció. Proyas egy jobb forgatókönyvből sokkal többet tudott volna kihozni, így most csak egy potenciálisan szórakoztató-elgondolkodtató film lehetőségének árnyékát láthatjuk, amint az szép lassan elszáll közel egy óra elteltével. A science fiction és misztikum rajongói becsapva érzik majd magukat, az akciórajongóknak pedig körülbelül 10 perc fog tetszeni, a többit unalmasnak fogják találni.


A katasztrófajelenetek azért hatásosan lettek vászonra álmodva, aláírom. Többek közt repülőbalesetet és metróbalesetet is láthatunk, az egyetlen hátrány talán, hogy túlontúl is a számítógépes effektusokra támaszkodtak a készítők. A finálé is egy feleslegesen túlgondolt, öncélú trükkparádé lett, valami egyszerűbb és kevésbé kérkedő megoldás talán hatásosabb lett volna; sokszor a kevesebb ugyebár több. Proyas megpróbálja a Képletet átfordítani az akciófilmes territóriumból az allegorikus, szimbolikus utalásokkal operáló fatalista megmondófilm területére, mégpedig anélkül, hogy a szubtextus egy pillanatra is kimondásra kerülne, de filmje így is gyakorlatilag egy Biblia idézetnyi távolságra van a szájbarágós, B-kategóriás, apokalipszist hirdető világvége moziktól. A szereplők gyakran ésszerűtlenül cselekszenek, a forgatókönyv mindössze azért teszi őket bizonyos helyzetekbe, hogy aztán egy izgalmas üldözés, vagy egy effektus-sorozat kerekedjen ki belőle: mi ez, ha nem öncélúság?

Nicolas Cage karriergyilkos ámokfutása tovább folytatódik a Képlettel. A karaktere blőd professzor-akcihős átmenet, Indiana Jones huszonegyedik századi, ezerszer szürkébb változata, egyszerűen nincs semmi kisugárzása. Johnnak van egy fia, akit szeret, de nem nagyon tudja, hogyan nevelje; van egy Nadia nevű húga, aki a semmiből tűnik fel a film kábé 20. percében, és annyit tudunk, hogy vele rossz a kapcsolata, a szüleivel pedig még inkább; és volt egy felesége, aki meghalt egy tűzesetben, de ennek a családra tett hatásairól igazán semmit nem tudunk meg.

Mindezeket egyébként a tényekből tudjuk meg, mert ezt látjuk, és a forgatókönyvbe ez van leírva, a színészi játékok annyira laposak, hogy érzelmeket nem tudnak közvetíteni. John sokkal kiforrottabb, teljesebb karakter lehetne, a többiekkel egyetemben, de mintha nem lenne idő a kibontásra, a film átrohan a fontosabb részeken, csak hogy újabb akciójelenethez érhessen minél előbb. Lehetséges persze, hogy sok jelenet a vágóasztalon végezte; a Képlet egy jóval hosszabb filmnek érződik, amit 2 órára kurtítottak kényszerből.


A film elején Cage egy magába forduló, erősen italozó, hűvösen logikus és ateista asztrofizikust játszik - a mostanában látható őrült Nic Cage-nek még nyoma sincs. A rejélyes számok megfejtése után kezd egy össze-vissza futkosó, katasztrófákat megelőzni igyekvő bolonddá. Na ekkor lép működésbe az ismerős Cage, a kidülledő szemű, ordibáló akcióhős. A tudomány-hit összeütközésére egyébként egy ugyan klisés, de tűrhető metaforát is sikerült a történetbe illeszteniük az íróknak, de mint annyi minden más, ez sem lett kibontva tisztességesen. John apja ugyanis foglalkozása szerint lelkész, arra pedig utalás kerül, hogy ez az oka a megromlott viszonynak - de itt körülbelül véget is ér ez a szál. A Lucinda lányát, Dianát játszó Rose Byrne legalább jó munkát végzett, karakterével könnyebb is szimpatizálni, mint az őrült prófétává váló professzorral. Egyetlen gond, hogy túl későn kerül a nő a képbe, és nem tud már integrált elemévé lenni a sztorinak.

A Képletet potenciálisan jó, de végezetül félresikerült filmként könyvelhetjük el. Nem mondom, hogy nem érné meg elmenni a moziba megtekinteni, de ne várjunk semmiféle nagy revelációt tőle. Cage hozza az utóbbi évtizedben megszokott formáját, Alex Proyas pedig eddigi leggyengébb rendezését tette le az asztalra, de még így is klasszisokkal jobb a hollywoodi direktorok többségétől. Ha szereted a misztikus, valóságban gyökerező, de azért a realitástól pár lépésnyire távolabb álló cselekményt, illetve a csipetnyi akcióval megfűszerezett thrillereket, ne hagyd ki a Képletet.

Képlet előzetes