Mi filmkritika

Peele a Tűnj el! című, Oscar-díjas alkotással már elsőfilmes rendezőként letette a névjegyét 2017-ben, némi friss szelet hozva az egyébként többnyire igencsak önismétlő műfajba. Míg a rasszizmus párosítása az emberek furcsa viselkedéséhez kapcsolódó borzongatással inkább szatirikus thriller volt, a Mi alapvetően egy pszichológiai horrorfilm. S bár mindkettő képes alaposan a frászt hozni ránk, valódi egzisztenciális szintű félelmet és kételyeket gerjesztve az emberben, az utóbbi mindezt intenzívebben, látványosabban és legalább olyan szórakoztatóan teszi.

Wilsonék egy látszólag átlagos középosztálybeli család, akik visszatérnek az anya, Adelaide (Lupita Nyong'o) egykori otthonába, a napsütötte kaliforniai tengerpart közelében. A nőt azonban még mindig kísérti egy megmagyarázhatatlan és feldolgozatlan gyermekkori trauma, és most különös egybeesések sorával kénytelen szembesülni. Paranoiája fokozódik, ahogy egyre biztosabb lesz abban, hogy valami rossz fog történni a családjával.

Az új kaland elé várakozással tekintő, lelkes férj, Gabe (Winston Duke) igyekszik elhessegetni a negatív gondolatokat. Biztatására végül mind a négyen leruccannak a tengerpartra, hogy eltöltsenek egy kellemes napot barátaik, Kitty (Elisabeth Moss) és Josh Tyler (Tim Heidecker), valamint azok lányai társaságában.

Adelaide egykori traumája helyszínén azonban a baljós előjelek még tovább fokozódnak. Amikor Wilsonék a nap végén visszatérnek a házukba, sötétedés után egy olyan család sziluettjét veszik észre a kocsibejárónál, akik furcsamód ismerősnek tűnnek...

Vajon kik ezek a kedves éjjeli látogatók?

Jordan Peele képes úgy rendezni, emberközeli és valóságos kontextusba helyezni a dolgokat, hogy még a meglehetősen képtelen, természetfeletti történéseket is elhisszük neki. A asszony félelmének hátterében álló gyermekkori trauma - amiből visszatekintések formájában mi is ízelítőt kapunk -, valamint az arra visszavezethető további események kétségtelenül ilyenek.

Ugyanakkor a család hétköznapisága és természetes dinamikája kellő hitelességgel és humorral, illetve elsőrangú színészi játék segítségével kerül bemutatásra, miközben annak minden tagja éppen elegendő expozícióban részesül.

A nő felelősségteljes, aggódó természetét remekül ellensúlyozza a családfő kissé esetlen, gondtalanul hanyag és optimista beállítottsága, a kamaszodó gyerekek, Zora (Shahadi Wright Wilson) és Jason (Evan Alex) pedig, bár alapvetően jó testvérek, ők sem mentesek a korukra jellemző bajoktól.

Az ifjú Adelaide (Madison Curry) nem pont erre a tükörképre számított

Mint általában minden családnak, Wilsonéknak is megvannak a maga belső feszültségei és problémái, ám igyekeznek úrrá lenni rajtuk. Ebbe a lényegében ártatlan civakodásba "rondít bele" a hasonmások váratlan érkezése, ami egy pillanat alatt felforgatja mindannyiuk megszokott életét.

Csakúgy, mint a Tűnj el!-ben, az atmoszférateremtés ezúttal is kiváló, a feszültség szépen fokozatosan építkezik a doppelgängerek megjelenéséig. S bár azután hamar a "tetőfokára hág a hangulat", amikor kell, Peele sikeresen oldja azt az eszköztárában fontos szerepet játszó humor bevetésével. Ez nem egyszer az abszurd felé hajlik a szituációk fonáksága miatt, de a technikai kütyük hatása a szereplők életére sem egyszer csal mosolyt a néző arcára.

Emellett az időnként elejtett popkulturális utalások szintén a helyükön vannak és viccesek. Noha tény, hogy sokszor kissé furcsán hat a horror és a humor efféle társítása, összességében nagyjából fennmarad az egyensúly a riadalmat keltő és a komikus elemek között.

A Wilson család halálra váltan várja a rendőrök érkezését

A kettő együtt igencsak szórakoztató elegyet képez, kiegészülve a változatos és nagyszerű fényképezéssel, illetve a kívánt hangulatnak megfelelően választott zenével, ami rengeteget hozzátesz a hangulatteremtéshez. Olyannyira, hogy a narratíva nemigen szorul rá a műfaj szokásos sablonjaira, melyekkel itt elég ritkán találkozhatunk, mint ahogy nincs vagy csak nagyon minimális a filmben az olcsó ijesztgetés is.

Szerencsére Peele mindig képes valami újdonsággal, meglepővel és meghökkentővel előrukkolni, amit a Mi esetében is maximálisan kamatoztat. Ugyanakkor láthatóan nem készít öncélú alkotásokat sem, így a történetben szinte mindennek megvan a mögöttes jelentése. A hasonmások metaforája például saját bevallása szerint arra utal, hogy nem más, hanem mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei.

Kitty (Elisabeth Moss) és Josh Tyler (Tim Heidecker) nem is sejti, mi van készülőben

Senki sem szeret szembenézni a saját hibáival és negatív oldalával, azokat igyekszik inkább eltemetni magában. Amerikában - és nem csak ott - az emberek hajlamosak másokra kenni a felelősséget, miközben sok esetben saját maguknak köszönhetik a problémákat. Ennek ellenére általános a félelem a kívülállóktól, a terrorizmustól és a bevándorlóktól - illetve mindentől, ami megzavarhatja nyugodt kis életünket.

A filmben többször felemlegetett Hands Across America, ami a szegények megsegítését célzó jótékonysági esemény volt 1986-ban, alighanem a szegények és a gazdagok, illetve a mellőzötteknek és a kirekesztetteknek a kiváltságosokkal való szembenállását szimbolizálja. Ilyen szempontból a Mi az amerikai álom hamissága és igazságtalansága, sőt az amerikai kultúra en bloc kritikájaként is felfogható, bőrszínre való tekintet nélkül - habár tény, hogy feketék a szereplők, a történet alakulásának valójában semmi köze sincs a származásukhoz.

Gabe Wilson (Winston Duke) a kezébe veszi a dolgokat

A narratívát tekintve legfeljebb bizonyos részletekkel kapcsolatban lehetnek kétségeink, melyek magyarázata már inkább egyéni értelmezés kérdése. Az viszont általában egy film javára válik, ha utólag sokat beszélnek és gondolkodnak róla, illetve arról, hogy az egyes jeleneteken keresztül mit akart közölni az alkotójuk - már ha akart valamit egyáltalán.

Ily módon az a néhány kérdőjel, ami bennünk marad a befejezés után, sem feltétlenül válik az alkotás hátrányára. Hogy valóban új amerikai horrorlegenda született-e a Mi formájában, mint azt egyesek állítják, az alighanem szubjektív megítélés kérdése. Azért viszont mindenképp érdemes lehet adni neki egy esélyt, mert amellett, hogy úgy hozza ránk a frászt, hogy közben elgondolkodtat, felettébb szórakoztató is egyben.

Mi előzetes