Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
A 2005-ben megjelent Nanny McPhee - A varázsdada Emma Thompson személyes kis különbejáratú mozija volt, mondhatni saját, sokat dédelgetett gyermeke, melybe szívét-lelkét beleadta. Amellett ugyanis, hogy a címszereplő dadust eljátszotta, ő jegyezte a forgatókönyvet is, mely a krimiregényeivel és mesekönyveivel híressé vált brit írónő, Christianna Brand Nurse Matilda című gyerekkönyvsorozatán alapult. Az eredmény egy erősen Mary Poppins-klón szagú, de ennek ellenére maximálisan szerethető, roppant mód aranyos családi film volt, melyet a kiterjedt família bármelyik tagja ugyanúgy élvezhetett - bár a kisebbek azért minden bizonnyal valamennyire jobban szórakoztak rajta. Thompson csak úgy lubickolt a szörnyen ronda kinézetű, és keménykezű, ámde mégis csak szeretetreméltó dada szerepében, aki varázserejével regulázta meg a Colin Firth által játszott egyedülálló apa bajkeverő csemetéit. Még két folytatás volt tervbe véve, egészen a kezdetektől fogva, ahogyan azt Emma Thompson el is árulta egy televíziós talk show-ban, és mivel az első rész egész szépen tarolt a mozipénztáraknál (több mint 120 millió dollárt tapsolt össze világszerte), nem volt semmi akadálya a következő kaland elkészültének. A Nanny McPhee és a Nagy Bumm címmel ellátott második epizód a korábban látott Edward király korabeli Angliából áthelyezi a cselekményt közel száz évvel későbbre, a második világháború idejére - Nanny McPhee ezúttal a város után belekóstol a vidéki életbe és egy farmon élő gyerekcsapatot kell rendbeszednie.
A családi farm tulajdonosa Mrs. Green (az első Oscar-jelölését nemrég megkapó Maggie Gyllenhaal), aki majd beleőrül a körülötte lévő zűrzavarba és sok feladatba: amellett, hogy a farmot fenn kell tartania, valamint a falusi kisboltjának működését is felügyelnie kell, melyben az idős és kissé szenilis Mrs. Doherty (Maggie Smith) segíti, három rakoncátlan gyermekét, Norman-t (Asa Butterfield), Megsie-t (Lil Woods) és Vincentet (Oscar Steer) is folytonosan felügyelnie kell, különben óriási galibákat tudnak okozni. Mindeközben férje távol van a harcmezőn. Ha mindez nem lenne elég, hamarosan még két ördögi csínytevővel bővül a gyerekcsapat: Cyril-lel (Eros Vlahos) és Celiáva (Rosie Taylor-Ritson), akik a háborús helyzet miatt költöznek nagynénjükhöz, Mrs. Greenhez. Természetesen nem telik el sok idő és megérkezik Nanny McPhee és kezdetét veszi a humorban és varázslatban bővelkedő nevelősdi. A Nanny McPhee és a Nagy Bumm tulajdonképpen alig különbözik valamiben az előző résztől, úgyhogy a legnagyobb nyugalommal tudom kijelenteni, hogy azok, akik az első filmért rajongtak, ez is tetszeni fog nekik. Persze attól, hogy sok újat nem tud mutatni, még semmivel sem számít gyengébb teljesítménynek ez a film, mint elődje - hiszen megismételni egy sikeres, jól összerakott, izgalmas és szórakoztató produkciót egyáltalán nem könnyű feladat.
A Nanny McPhee és a Nagy Bumm is rendelkezik egy másodlagos cselekményszállal, mely a sok móka és varázslat mögött játszódik le és sokkal komolyabb, felnőtt problémával foglalkozik. Az első részben ez a megözvegyült apa pénzügyi gondjairól szólt, melyek ha megoldatlanul maradnak, akkor a gyerekekre árvaházi sors várt volna. Ez alkalommal a háborúban katonáskodó apa körül forog minden, egy telegramm szerint ugyanis odaveszett a harctéren, a gyerekek azonban meg vannak győződve arról, hogy él, és elhatározzák, hogy be is bizonyítják a tévedést.
Ahogyan már az előző rész esetében is, ez a másodlagos szál igazából felesleges és túlontúl csöpögőssé is teszi az egyébként vidám gyerekfilmet. A címben szereplő "nagy bumm" egyébként a második világháború alatt Angliára dobott bombákra utal; a korszak meg kell hagyni kiváló választásnak bizonyul, mivel egy meglepően erőteljes és látványos finálét biztosít a könnyed sztorinak. A 40-es évekbeli Anglia abszolút autentikus, nem is csoda, hiszen egy hozzáértő, díjnyertes stáb keltette életre.
A vidéki táj beláthatatlanul tág, gyönyörű és az utolsó részletig tökéletes - minden megvan, ami csak kell: zöldellő erdők, dombok egymás hegyén-hátán, káprázatosan szép búzamezők. Susanna White rendező (aki Kirk Jones-t váltotta le) remek vizuális érzékről tesz tanúbizonyságot, nem csak az emberekre és a velük történő érdekességekre koncentrál, hanem nem rest elidőzni néha egy kicsit a bámulatos környezetben sem, ahol a történet játszódik. A különleges effektusok nem hivalkodóak, inkább okosan kiegészítik a szereplők játékát, illetve betöltik a lyukakat, melyeket talán egy bivalyerős képzelőerő se tudna amúgy. Például a farmon élő állatok mutatványai az ilyen esetek közé sorolhatóak; az egyik jelenetben például - mely abszurd, és vicces, de kicsit céltalan amúgy - malacok egy szinkronúszó számot adnak elő. A repülő haszonállatok és más furcsaságok közepette akad idő idő a történet előrevitelére, őszinte érzelmek átadására és egy családi vígjáték korlátolt lehetőségei által még megengedett karakterfejlődésre is, ez pedig azért nem semmi, főleg ha az utóbbi évek felhozatalát nézzük a műfajt illetően. A Nanny McPhee és a Nagy Bumm éppen csak ugyanannyira hollywoodizált, mint az első rész - vagyis szinte semennyire sem. Itt-ott egy hatásvadász húzás megfigyelhető, de alapjában véve egy olyan fő jellemzőt se találhatunk, ami az álomgyár lelketlen meséit szokta kísérteni: se üres, papírmasé szereplők, sem ordító nagy klisék és közhelyek, sem olyan forgatókönyv, amiből ha a trükköket kivennénk, egyből alap nélküli szerkezetként összeomolna.
A Nanny McPhee és a Nagy Bumm sok szempontból felül is szárnyalja elődjét. Míg a 2005-ös film csak egy melodramatikus, nem sok vizet zavaró szösszenet volt (ami mindezek ellenére azért elvégezte feladatát és sok-sok gyereket elszórakoztatott), addig a folytatás magasabbra tette a mércét, és eszesebb, komolyabb és dramatikusabb is lett. Emma Thompson neve ismét többszörösen is szerepel a stáblistán, ugyanis produceri és írói feladatokat is ellátott, amellett, hogy persze Nanny McPhee-ként is újra láthatjuk. Thompson alakítása is sokat javult az öt évvel korábbi teljesítményéhez viszonyítva. A varázsdada sikeresen kilép elődei, Mary Poppins vagy a hazánkban jóval kevésbé ismert Miss Jean Brodie árnyékából, és minden kétség nélkül végre önállóan is megáll a lábán, és elfoglalhatja neki megillő helyét a családi filmtörténeti kedvencek panoptikumában. Nanny McPhee külsőre nem sokat szépült, ha az ember ránéz továbbra is kirázza a hideg: egybenőtt szemöldöke, bibircsókjai és kilógó otromba foga felejthetetlen kellékei külsejének. A hanglejtése egyszerre ijesztő, zavaró és megnyugtató, tartása pedig olyan, hogy azt Clint Eastwood is megirigyelhetné. De mégis képtelenség nem szeretni, ezt már az előző rész is igazolta.
Maggie Gyllenhaal alakítása kitűnő - de tőle talán még nem is láthattunk a kitűnőnél rosszabbat soha. Újabb bizonyíték, hogy milyen pompázatos színésznő Ms. Gyllenhaal, és mennyire sok arca van. Ha ránézünk, már akkor elhisszük, hogy ő egy 40-es évekbeli angliai farmerasszony, aki ha kell a sárban-trágyában nyakig dolgozik, és azt is, hogy egyszerre próbálja rosszcsont gyerekeit megzabolázni, a farmot fenntartani és a jobb élethez szükséges kellő mennyiségű pénzt megkeresni. Ráadásul eközben még férjéért is aggódhat, aki talán soha többet nem tér vissza hozzájuk. Ralph Fiennes a tőle megszokott odafigyeléssel kelti élere karakterét, Mrs. Green bátyját, Lord Grey-t.
A rövidebb szerepekben is egytől egyig remek színészekkel találkozhatunk, akik elsőrangú munkát végeznek. Rhys Ifans egészen eltérő oldalát mutatja, mint Mrs. Green bohóckodó, szerencsejátékokból származó jelentős adóssággal bíró sógora, míg Maggie Smith egész egyszerűen csak imádnivalóan bájos a szétszórt boltvezető, Mrs. Doherty szerepében. A gyerekszínészek ugyancsak jók, bár a munka nagy része ezúttal sem az ő nyakukba szakadt, legfőbb feladataik közé a szaladgálás, minden mozdítható összetörése és ruháik összesározása tartozik. A drámai jelenetekben továbbra is a felnőttek vannak otthon.
A Nanny McPhee és a Nagy Bumm talán nem egy tökéletes film, de a fiatalabb korosztály igényeinek hosszas listáján valamennyi bejegyzést kipipálja, és közben még ahhoz is elég szubtextus van benne, hogy a felnőttek se aludjanak el rajta. Nem eredeti a megközelítése, sőt, kifejezetten régimódi, de pontosan ebben rejlik a varázsa, és emiatt ér fel egy frissitő levegővétellel. Susanna White tudja, mikor melyik huzalt kell meghúznia, és úgy játszik közönségén, mint bábmester a marionettjeivel. Megnevettet, megríkat, jó érzéseket kelt bennünk, közben néha mélabús a hangvétele, de csak egy pillanatra, mert a végén természetesen minden jóra fordul - ilyennek kell lennie egy élvezetes családi komédiának. White filmjében a gyerekek sem csak buta, gügyögő másodhegedűsök, hanem kis felnőttekként vannak bemutatva, összetett személyiségekkel rendelkeznek, ellentmondások, érdekes nüanszok és meglepő vonások különböztetik meg őket egymástól. Mindegyik gyerkőcnek megvan a maga karaktere, ami nem is akkora újdonság; már az előző részben is ez volt megfigyelhető.
A Nanny McPhee és a Nagy Bumm egy kihagyhatatlan film mindenki számára, akinek csak gyereke van, és még nem töltötte be mondjuk a 12-t (mármint a gyerek). Méltó folytatás, soha rosszabbat, és remélhetőleg a harmadik rész is hozza majd ezt a minőséget. A Nanny McPhee és a Nagy Bumm legfőbb erénye, hogy a célközönségét intelligens, ésszel és lélekkel bíró lényekként kezeli, nem pedig fiatal fogyasztókként, akiknek bármilyen hülyeséget le lehet tuszkolni a torkán, a lényeg csak az, hogy színes legyen, hangos legyen, és játékfigura is eladható legyen belőle.
