Pandorum filmkritika

A történet a távoli jövőben játszódik, konkrétan a 22. században. Mélyen az űrben járunk, 500 millió mérföldnyire a Földtől, ahol Payton hadnagy (Dennis Quaid) és Bower tizedes (Ben Foster) kriogenikus hiperálomból ébrednek űrhajójukon. Küldetésük célja, hogy a kezelhetetlenül túlnépesedett bolygónk helyett újat találjanak: 123 évig tartó utazásuk végállomása egy Tanis nevezetű planéta lett volna, ami nagyban hasonlít a Földhöz, és alkalmas lenne új kolóniák kialakítására. Payton és Bower azonban nem emlékszik semmire ebből, fogalmuk sincs hol vannak, és akárhol is vannak, egyáltalán mit keresnek ott. Rajtuk kívüli életnek semmi jele, egy, a hajó belsejéből érkező rejtélyes morajláson kívül. Rádiókapcsolatot nem képesek felvenni a külvilággal. Bower elindul felfedezni a zaj forrását, míg felettese az irányítóközpontból segíti. Egyhamar rájönnek, hogy mégsincsenek egyedül: egy nőre bukkannak, akit Nadiának (Antje Traue) hívnak, és állítása szerint ő és emberek egy maroknyi csoportja valamiféle ismeretlen szörnyűséggel állnak brutális, véres harcban. De ez még csak a kezdet, ahhoz képest, amilyen borzalmakra Bower és Payton később még fényt derít.

A pandorumot a filmben úgy határozzák meg, mint az a pszichózis, amitől az űrhajósok szenvednek, miután túl sok időt töltöttek hibernációs szunyókálásban. Én ezt kicsit módosítanám úgy, hogy a pandorum egyben az az állapot, amit sokan tapasztalni fognak, ha megnézik Christian Alvart direktor (Antitest) munkáját. Egy velőtrázó sci-fi thriller megvalósítását célként kitűzve, és a nézőknek egy maradandó élményt ígérve, a Pandorum minden, csak az nem, aminek első blikkre látszik. Alvart vért izzadva, a nagy könyvben fellelhető valamennyi trükköt bevetve igyekszik teljességgel elmeríteni minket a terrorban. És a hangsúly az igyekvésen van.

Valaki igazán megtaníthatná már az úgynevezett "modern" (és most maximálisan pejoratívan értem ezt a szót) horror rendezőknek, hogy a villámgyors, átláthatatlanul sebesen pörgő vágásokkal teli jelenetek, a koromsötétség, amiből szinte lehetetlen bármit is kivenni az épp folyó akcióból, és az epileptikusan villódzó fények nem ijesztőek és nem is teremtenek feszült hangulatot, csak idegesítőek. A Pandorum mutáns szörnyei semmiben sem különbözőek a már ezerszer látott sablonos figuráktól, olyanoktól, mint amilyenek például A barlangban, vagy a Pitch Black-ben ölték hőseinket halomra. Ha egy szóval kéne a Pandorumot jellemeznem, az a szó a középszer lenne.


Alvert és forgatókönyvírója, Travis Milloy lassan próbálnak építkezni, és fokozatosan haladnak a félelem erősítésében, az első félóra ezért akcióban és látványban nem bővelkedik, helyette viszont sanszos, hogy egy-két ásítást már ekkor el fogunk ereszteni. Egy majdnem 110 perces, már egyébként is indokolatlanul hosszadalmas film esetén ez nagy hiba. Minden méltató szó ellenére (amiből meglepően sokat lehet olvasni többek közt az internetes fórumokon, blogokon), a Pandorum, ha kivennénk belőle Quaidet és Fostert, vagyis az ismerős arcokat, akár egy Roger Corman-féle olcsó blődlinek is simán elmenne. A Corman-módszerhez hűen a költségvetésen, azon belül is jórészt a világításon és szereposztáson, sokat spóroltak a készítők azzal, hogy a film körülbelül felében Ben Foster karaktere járkál jobbra-balra egy fényforrással alig bíró, komor, látszólag üres úrhajótestben, mintha csak egy házi készítésű, űrlénymentes Alien-filmben szerepelne. Aztán mikor végre megjelennek a sokat emlegetett szörnyek, akik úgy festenek, mintha csak A Gyűrűk Urából kiselejtezett, harmadrangú orkok lennének, a lassan vánszorgó, kifejezetten eseménytelen thriller átalakul egy unalmas, túlontúl is eseménydús, kicsit átláthatatlan thrilleré/akció-horrorrá - de addigra már rég késő.


Quaid és Foster vásznon töltött idejük legnagyobb részét azzal töltik, hogy próbálnak rájönni, mi is folyik körülöttük, miközben minket, nézőket ez egyre kevésbé foglalkoztat, mert sosem fektettünk különösebb érzelmi törődést a karakterek sorsába. Ez nem is annyira a színészek, mint inkább a forgatókönyv hibája, mely nyilvánvalóan a nagy elődöktől lopkodta ötleteinek nagy részét, ezek az egymásra dobált, innen-onnan elcsent ideák pedig inkább egy fércmunkát eredményeztek, semmint saját talpán megállni képes produkciót. Habár lehetne azt is játszani a Pandorum nézése közben, hogy a kliséket keresgéljük, vádlón rájuk mutatunk, és próbálunk jobb filmeket sorolni, ahol sokkal okosabban kerültek azok felhasználásra - akik szeretnek szőrözni, talán élvezhetik is ezt -, de ha elengedjük magunkat, és próbálunk ilyesmikre nem gondolni, bizonyos momentumait még élvezhetjük is ennek az űr-slasher/lélektani thriller mixnek. Cam Gigandet (Sose hátrálj meg) és Cung Le (Bunyó), akiktől nem idegenek már az akciófilmes szerepek, egészen tűrhető, szépen megkoreografált bunyókat mutatnak be, és Alvart átlátszó ijesztgetései (a fedélzeti vezetékek, járatok is szörnyvégtagokhoz hasonlítanak a félhomályban!) közül is egy-kettő (úgy tízből) működik.

Az, hogy Dennis Quaid miért is vállalt el egy ilyen filmben szerepet, talán örök rejtély marad. Nevének feltűnése a plakátokon biztos, hogy jelentősen növeli a nézőszámot, pedig semmiféle garanciát nem biztosít a minőségre való tekintetben. Quaid pofátlanul keveset van használva, jeleneteinek nagy szelete abból áll, hogy a rádióba olvas pársoros dialógusokat Ben Fosternek. Foster karaktere a hajó mérnöki csapatának tagja, ebből kifolyólag itt-ott okoskodik valamennyit, de legfőképpen harci üzemmódban operál ő is, ahogyan útközben felszedett társai. Antje Traue a kötelező jellegű női karaktert játssza, jól fest a bőr hacukában, és sejtelmes suttogó hangon beszél, ezen kívül nincs is más dolga.


A speciális effektusok, az operatőri munka, a vágás és a hanghatások, ahogyan többségében az egész film is, hanyagul összedobott közhelyek összessége. A szörnyek életre keltéséhez hagyományos technikákat (jelmezek, maszkok, és talán még bábok is), illetve számítógépes animációt is felhasználtak - ez utóbbi nem éppen a jelenlegi csúcsot képviseli minőségben, de a sötét miatt ez talán fel se tűnik. A díszletek fontos szerepet töltenek be, a rendező ugyanis nagyon nagy mértékben rájuk támaszkodik, ami az atmoszférateremtést illeti. Paranoid, nyálkás, visszataszító hangulatot árasztanak magukból a hajóbelső dekorációs elemei, ha el tudunk vonatkoztatni attól, hogy a valóságban mennyire praktikátlan, és úgy egészében ostobaság lenne így berendezni egy űrjárművet (tele útvesztőkkel, alagutakkal, veszélyhelyzetre kitalált pótfényforrások nélkül stb.), akkor még értékelni is tudjuk a látottakat.

A Pandorum az a fajta film, amelyik több lábon próbál megállni: egyfelől pszichológiai thriller, másfelől akciót sem megvető slasher horror, ráadásul mindezt egy science ficion környezet veszi körül. Végezetében azonban, mint oly sokszor ilyen esetekben, sem sci-fiként, sem horrorként, sem thrillerként nem sikerül jól teljesítenie. Persze egyszer meg lehet nézni a Pandorumot is, de fontos kitétel, hogy a várakozásainkat viszonylag alacsonyra tegyük. Néhány átlagos, Alien-szerű szörnyharcon és olcsó ijesztésen kívül a Pandorum nem tud semmilyen nemű maradandó élményt biztosítani.

Pandorum előzetes