Pinokkió filmkritika

Szeptember 8. immár a hivatalos Disney+ nap, amikor a stúdió különféle "meglepetésekkel" kedveskedik az előfizetőknek. Ezúttal többek között egy klasszikus, még 1940-ben készült animációs mesefilm újrafeldolgozását nyújtják át nekünk élőszereplős változatban, mondhatni az aktuális trendeknek megfelelően.

Habár tudható, hogy a történet eredetileg Carlo Collodi 1883-ban, Pinokkió kalandjai címmel megjelent könyvében látta meg a napvilágot, a legújabb adaptáció elsősorban az az alapján készült rajzfilmet tekintette etalonnak. A feldolgozás levezénylésére pedig nem mást szerződtetett a stúdió, mint Robert Zemeckist, az egyik legsikeresebb és legtapasztaltabb álomgyári rendezőt, akitől a mesék és az animáció világa sem áll távol (lásd Polar Expressz, Karácsonyi ének).

Ráadásul Dzsepettó mester szerepére sikerült megnyerni a sokak által kedvelt, kétszeres Oscar-díjas Tom Hankst, vagyis elviekben minden adott volt egy kiváló adaptációhoz. A kérdés már csak az, hogy ezúttal a gyakorlatban mennyire sikerült élőszereplős formára átültetni a szívhez szóló történetet?

A Kék Tündér (Cyntiha Erivo) életre kelti Pinokkiót

Egy kis olasz faluban a jószívű, ám magányos fafaragó és játékkészítő mester, Dzsepettó (Hanks) egyik éjjel azt kívánja a váratlanul hozzá látogató Kék Tündértől (Cynthia Erivo), hogy keltse életre az általa készített bábut, akit egy kisfiúról mintázott. Miután kívánsága csodák csodájára valóra válik, az idős férfi saját fiaként neveli a kíváncsi Pinokkiót, akinek a leghőbb vágya nem más, mint hogy igazi fiúcska lehessen.

Az idillnek azonban hamarosan véget vet egy szerencsétlenség, amikor is Dzsepettó elveszíti hőn szeretett fiát. Ahelyett, hogy iskolába járna, mint a többi gyerek, Pinokkiónak szenzációnak számító, éneklő marionett-bábuként kell részt vennie különféle előadásokon, miközben apja halálra aggódja magát miatta.

Végül naiv címszereplőnk a Vidám Szigetre kerül, ahol rengeteg izgalmas és látványos játék várja, és a gyerekek a felnőttek felügyelete nélkül, szabadon tombolhatnak. Miközben Dzsepettó felkerekedik, hogy megtalálja elveszett fiát, Pinokkiónak ki kell állnia a bátorság és a jószívűség végső próbáját, hogy megmenekülhessen szorult helyzetéből.

A cica meg a gyerek már félsiker

Zemeckis adaptációjával kapcsolatban mindenképpen pozitívumként kell értékelnünk, hogy lényegében ugyanúgy megvan benne az eredeti naiv bája és szerethető figurái. A narratíva egyértelműen hitet tesz a jóság, az őszinteség, a becsületesség és a tolerancia fontossága mellett. Mialatt nem titkolja, hogy a világ egy sokszor ellenséges hely, arra biztat, hogy jól bánjunk másokkal, és hogy ellenségeskedés helyett inkább segítsünk egymásnak.

A mondanivaló tehát még ma is rendkívül fontos üzeneteket hordoz minden gyerek számára, a körítésből és a hangvételéből pedig egyértelműen kiderül, hogy változatlanul ők jelentik az első számú célközönséget.

Egy Disney-produkciótól persze nem is vártunk semmi mást, az immár megszokott cukisággal együtt, amit elsősorban a sokszor emberi tulajdonságokkal felruházott állatok - macska, aranyhal, tücsök - szállítanak. Közülük is különösen fontos szerep jut a viccesen bölcs Tücsök Tihamérnak, aki Pinokkió lelkiismerete s a film narrátora is egyben.

Tücsök Tihamér vándorlása közben nemes célt talál

Ugyanakkor a Disney továbbra is előtérbe tolja az inkluzivitást, vagyis a különböző bőrszínű és származású színészek részvételét mindenféle szerepekben, függetlenül az adott karakter eredeti környezetétől és tulajdonságaitól. Habár ez néha picit valóban zavaró lehet, szerencsére Tom Hanks még mindig hozza a tőle megszokott formát: játéka újfent elismerésre méltó, és segít a történtek súlyának átérzésében.

Kár, hogy Dzsepettó mester viszonylag keveset szerepel a filmben, lévén a legtöbb játékidő Pinokkió kalandozásainak jutott. Különösebben mondjuk ezzel sincs komolyabb probléma, mivel az alkotók valóban kitettek magukért a kis faragott fiúcska életre keltésében - többek között arra is ügyelve, hogy Pinokkió számítógéppel animált formája hű maradjon a figura 1940-es, immár mindenki által megszokott megjelenéséhez.

Dzsepettó mester (Tom Hanks) nagyon büszke a kisfiára

A technikai megvalósításra tehát nemigen lehet panaszunk, ami annak fényében persze aligha meglepő, hogy az ILM kreatív művészeti részlegének veteránja, a Star Wars projekteken is dolgozó Doug Chiang az egyik látványtervező. Még az igazi és az animált szereplők keveredése sem túl zavaró, sőt többnyire szinte észrevétlenül illeszkednek a sokszor mesterségesen generált környezetbe.


Zemeckis és a producerek nem aprózták el a megvalósítás többi aspektusát sem. Amellett, hogy az időnként fülbemászóra sikeredett zenei aláfestést a rendező kiváló alkotótársa, Alan Silvestri szolgáltatta, a régi dalok mellé újakat is komponáltak - azért pedig magát a Disney-t illeti újfent dicséret, hogy a dalszövegek is magyarítva lettek.

A világot jelentő deszkák talán mégsem jelentik az egész világot

Összességében tehát egy igényes feldolgozásról beszélhetünk, mely mindazonáltal nem mentes a túlzásoktól. A Disney manapság hajlamos elfelejteni, hogy nem a látvány és a cselekmény grandiózussága számít a leginkább, hanem maga a tartalom és a mondanivaló. Ez azonban némileg ellentmond annak az üzenetnek, miszerint mindig a belső értékeink a legfontosabbak.

Vagyis az egeres stúdió a jelek szerint egyre gyakrabban elköveti azt a hibát, hogy a produkciók elkészítése során nem a legalapvetőbb dolgokra koncentrál, amelyek a végeredmény szempontjából sarkalatosnak bizonyulhatnak.

A Pinokkió külön pikantériája, hogy az idén egy másik élőszereplős feldolgozás is érkezik, a Guillermo del Toro-féle, klasszikus animációs technikával készült változat, ami az év végén várható. Meglátjuk, az vajon hogyan teljesít majd ehhez képest, de hogy jobban a belső tartalomra fókuszál majd, az szinte borítékolható...

Pinokkió előzetes