Polgárháború filmkritika

A történet középpontjában egy újságírócsapat áll, akik az USA északkeleti államain utaznak keresztül a gyorsan eszkalálódó második amerikai polgárháború idején, amely már feldúlta az ország jelentős részét. A veterán és elismert fotóriporter, Lee Smith (Dunst) és társa, Joel (Wagner Moura) mindig ott van, ahol a legforróbb a talaj, hogy első kézből tudósítsa az embereket az eseményekről. Ezúttal egyenesen a fővárosba, Washingtonba tartanak, ahol az elnök talán utolsó beszédét készülnek megörökíteni, mielőtt a Nyugati Erők betörnek a Fehér Házba.

Útjukon elkíséri őket mentoruk, az idős és tapasztalt Sammy (Stephen McKinley Henderson), valamint az ifjú és ambiciózus Jessie (Cailee Spaeny), aki szintén fotóriporteri babérokra tör, és épp Lee-t tekinti példaképének. Lee nem kifejezetten örül a zöldfülű kolléga társaságának, és figyelmezteti a lányt, hogy jó eséllyel olyan dolgokat fog látni az út során, amiket addig el sem tudott képzelni. Ám arra talán még ő sem számít, hogy mire Washingtonba érnek, a földi pokol különböző, eddig még általa sem látott bugyraiba nyernek bepillantást...

A veterán Sammy (Stephen McKinley Henderson) jó tanácsokkal látja el a társakat az út során, legfeljebb nem mindig hallgatnak rá

Mint a fentiekből is leszűrhető, a cselekmény középpontjában maga a háború és annak az emberekre kifejtett hatása áll, ami sajnos napjainkban is felettébb aktuális téma. Az író-rendező Alex Garland (Ex Machina, Expedíció) már bőven rendelkezik tapasztalattal a filmkészítés terén, és láthatóan igencsak kedveli az elgondolkodtató alkotásokat. Így nem túl meglepő módon a Polgárháború sem a tipikus hollywoodi populáris sémákat követi, és valószínűleg az sem véletlen, hogy nem egy álomgyári stúdió, hanem egy független cég vállalta a terjesztését.

A 18-as korhatár pedig, bármennyire is kockázatos húzás egy stúdió részéről, jelen esetben abszolút indokolt, mivel a produkció igen kevés kompromisszummal él a halál - legyen az bármilyen hősies vagy értelmetlen - kendőzetlen ábrázolása során. A véres holttestek és leszakadt végtagok garmadája semmiképpen sem gyenge idegzetűeknek való, de az elénk tárt szituációk némelyike önmagában is rendkívül megterhelő a lélek számára. A fényképezés valóban szó szerint mellbevágó: sok esetben olyan érzést kelt, mintha mi is ott lihegnénk az események középpontjában lévő szereplők nyakán, mint maguk az újságírók.

Lee Smith (Kirsten Dunst) nem repesz az örömtől, hogy a fiatal Jessie (Cailee Spaeny) is az események középpontjában akar lenni

Egyébként alapvetően éppen erre lett kihegyezve a film narratívája, hiszen egy igazi háború esetén az átlagember is szemtől szemben kénytelen találkozni annak atrocitásaival. Valójában sosem lehet tudni, kiből mit hoz ki egy hasonló krízishelyzet, illetve a törvényes rend megszűnése, mint ahogy arról is legfeljebb általánosságban lehet fogalmunk, milyen hatással bír a teljes kiszolgáltatottság az emberi pszichére.

Míg egyesek ilyenkor meghúzzák magukat, amennyire csak lehet, addig másokból előtörnek az ösztönök által diktált érzelmek, a régi sérelmek, vagy akár a mindaddig visszafogott, gátlástalan, kegyetlen és állatias viselkedés.

Ebből a szempontból tehát Garland abszolút eléri azt, amit akar, és ehhez igazából csupán néhány jól felépített, feszültséggel teli jelenetre van szüksége. Ehhez képest a szóban is kimondott igazság lényegében kimerül annyiban, hogy hiába a rengeteg háborús tudósítás és azok elrettentő ereje, az emberek távolról sem tesznek meg mindent annak elkerüléséért.

A háborús viszonyok nyomai lépten-nyomon láthatóak

Tény, hogy maguk a bemutatott események nem mindig teljesen reálisak, amennyiben időnként eléggé kontextusból kiragadottnak tűnnek. Ezen felül számos hiányosságot találhat a narratívában, aki akár csak egy kicsit is keres, így azt sem tudjuk meg, miért háborúzik egymással a két fél. Ami pedig a Texas és Kalifornia szövetségét illeti a washingtoni kormányzat ellenében, az korántsem hangzik a leghihetőbb forgatókönyvnek.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy itt igazából nem is ezen van a hangsúly, lévén Garland nem arra koncentrál, hogyan jutott az ország oda, ahol tart, hanem hogy milyen az, amikor hasonló válságot és káoszt kell átélnie.

A filmben bemutatott disztópikus jövőkép az író-rendező olvasatában szimplán a jelenlegi megosztottságot hivatott szimbolizálni. A nem túlságosan demokratikus viszonyokat pedig elintézi jóformán egyetlen utalással, miszerint az USA aktuális elnöke immár harmadik terminusát tölti, az alkotmány által lehetővé tett kettő helyett.

Jessie és Joel (Wagner Moura) szorosan követi a katonákat, bármi is történjék

Mivel egy ilyen történetnél általában fontos szereppel bír, mennyire reális és hihető a narratíva, a hasonló leegyszerűsítések nem mindenkinek nyerik majd el a tetszését. Ennek ellenére a háború (viszonylag) realisztikus bemutatása nagyon is működőképes, melyet Garland a maga módján még ki is figuráz, nem kevés cinikussággal megfűszerezve.

A letisztult forgatókönyv és az ütős rendezés mellett természetesen szintén nagy mértékben hozzájárul a sikerhez, hogy szinte végig igen komoly színészi játékot láthatunk. Nem csupán Kirsten Dunst és a főbb karaktereket alakító színészek elég meggyőzőek, de például Jesse Plemons még rövid cameo szerepében is hátborzongató ultranacionalista katonaként, pláne abban a rózsaszín szemüvegben.

Miközben a Polgárháború távolról sem hibátlan mozi, nagyon is hatásos, aktuális, elgondolkodató és tanulságos. Azzal együtt, hogy a haditudósítók tevékenységének bemutatása kissé eltúlzott és túldramatizált, szinte kézzelfoghatóvá teszi számunka annak veszélyeit és dilemmáit. És ahogyan elénk tárja, milyen egy háború polgári szemmel, azzal nem pusztán az USA jelenlegi állapotára, hanem valamilyen szinten egész világunk mai helyzetére is reflektál.

Polgárháború előzetes