Post Mortem filmkritika

A Post Mortemre gyakorlatilag mindenhol úgy hivatkoznak, mint az első igazi magyar horrorfilmre, habár témája nem igazán kapcsolódik sem az ősi mondavilághoz, sem a keresztény kultúrával mondhatni együtt járó sátánfélelemhez. A cím tükrében, ami szó szerint azt jelenti, hogy "a halál után(i)", sokaknak biztos azonnal leesett, hogy Bergendy Péter (Állítsátok meg Terézanyut!, A vizsga, Trezor) filmje valamilyen módon a halálról szól, ami számos kultúrához hasonlóan egyelőre nálunk is tabunak, de minimum kerülendő témának számít.

Nem véletlen, hogy nálunk nincs hagyománya az olyan, a halálhoz a túlvilág ideáján keresztül kötődő, felettébb harsány ünnepeknek, mint például a Día de Muertos Mexikóban vagy a világszerte egyre népszerűbb Halloween az Egyesült Államokban. Ehhez képest Bergendy alkotása egy pillanatra sem ijed meg attól, hogy premier plánban tárja elénk a halottak hatásait az élőkre, és nem csak spirituális értelemben - ráadásul egészen véletlenül éppen Halloween idején teszi ezt a mozikban.

Imre (Anger Zsolt) és faluja nem zárkózik el a holtakkal való fotózkodástól

A cselekmény 1918-ban veszi kezdetét, az első világháború végén, amikor a fronton szolgáló Tomás (Klem Viktor) egy gránát robbanása után csodák csodájára életben marad. Fél évvel később a leszerelt vándorfotós azzal keresi kenyerét Magyarországon, hogy halottak utolsó fényképét készíti el családjuk körében. Hogy jobban menjen az üzlet, öreg katonatársa (Reviczky Gábor) azzal csalogatja a jónépet, hogy elmeséli nekik, szerinte milyen élményekben volt része a túlvilágon.

Egy napon a sors útjukba sodorja a tízéves, felettébb talpraesett és kíváncsi Annát (Hais Fruzsina), aki meghívja Tomást a falujába, ahol az utóbbi időben, a világszerte pusztító spanyolnátha-járványnak köszönhetően igencsak megszaporodott a halottak száma. A férfinak azonban nem csupán a holtak fotózása miatt akad sok munkája - az egyre gyakoribbá és hevesebbé váló természetfeletti jelenségek és a rejtélyes halálesetek rá és a falu összes lakójára nézve is végzetes következményekkel járhatnak...

Tomás (Klem Viktor) fotóalanyai már nem szólnak bele, hogyan rendezi őket

A Post Mortem egyértelműen magán viseli a hazai és a hollywoodi filmgyártás jegyeit. Ezzel együtt nem lehet elvitatni, hogy a produkciónak van stílusa, s még ha nem is minden tökéletes technikailag, a fényképezés elsőrangú, és alapvetően a hangulatteremtés is dicséretes. Ehhez a zene is nagymértékben hozzájárul (egészen addig, amíg nem tolják túl), de a holtak preparálása és fényképezése már önmagában hátborzongató.

A film jól indít, a téli falusi hangulat és a misztikus környezet valósággal beszippantja az embert, és nyomasztó érzésekkel tölti el a későbbiekre nézve. A hullákkal való munka aprólékos bemutatása csak még tovább fokozza ezeket az érzéseket, különösen annak morbid látványával megspékelve, ahogyan az élők együtt fotózkodnak immár élettelen szeretteikkel. A minimálisra vett párbeszédek közepette legfeljebb Tomás és Anna alkalmi csipkelődése nyújt némi komikus megkönnyebbülést.

Tomás és Anna (Hais Fruzsina) mindenkit végigkérdez a kísértetekről

Ahogy azonban egyre jobban beindulnak az események, a narratíva sajnos mindinkább elmegy az olcsó ijesztgetések irányába. Akadnak jelenetek, melyek kifejezetten hatásvadászok, máskor pedig olyan megoldásokkal, fordulatokkal is találkozhatunk, amelyek inkább megmosolyogtatóak, mintsem félelmetesek.

Habár a magyar sajátosságok részben mindvégig megtalálhatók a filmben, azok prezentációja egyre inkább háttérbe szorul. Az alkotók túlságosan erőltették a hollywoodias sablonok, fordulatok alkalmazását, melyeket már rengetegszer láthattunk a különféle, kísértetjárásról szóló produkciókban. Kár érte, mert pusztán a hazai kultúrára támaszkodva többet ki lehetett volna hozni a témából, ráadásul jóval több eredetiség mellett.

Többek között Marcsa (Schell Judit) is egyedül maradt a háború és a spanyolnátha után

Az összképet tovább rontja, hogy a befejezés is meglehetősen sablonos lett, miközben bizonyos dolgokra nem igazán kapunk semmilyen magyarázatot. Ám a cselekmény egészével kapcsolatban elmondható, hogy nem igazán áll össze, így nem mindig érthető, mi miért történik.

Mivel maga a történet kissé szkeccsszerű, ahelyett, hogy egy kerek egészet alkotna, azon sem lehet csodálkozni, hogy az elején szépen adagolt feszültség később időről időre megugrik, ám azt nem sikerült végig fenntartani.

A színészi játék sincs mindig a toppon - az egy dolog, hogy néha a statiszták és mellékszereplők pontosan annak látszanak, de időnként a főszerepben lévő fotós és a kislány beszélgetése is olyan, mintha csak egy szappanoperából került volna bevágásra.

El ne engedjétek!

A fentiek ellenére Bergendy Péter filmjétől elvitathatatlan, hogy eddig 23 díjat kapott különböző külföldi fesztiválokon, és itthon is négy Magyar Mozgókép Díjjal jutalmazták. Sőt a Post Mortem lett Magyarország hivatalos nevezettje a 2022-es Oscar-verseny nemzetközi film kategóriájában, ami már önmagában egyfajta kitüntetésnek számít.

Habár a megvalósítás mindenképpen elismerésre méltó, és örvendetes, hogy végre akad egy vérbeli magyar horrorfilmes próbálkozás, nem lehet szó nélkül elmenni a film hiányosságai mellett. Ami a tartalmat és a narratívát illeti, kísérletezésnek ugyan nem volt rossz, de azért ez még eléggé messze van az igazitól...

Post Mortem előzetes