Sikoly 4. filmkritika

A Sikoly trilógia nem csak a slasher horror műfaján belül, de az egész filmtörténelemben egyik legékesebb példája a metafikciónak. A nagysikerű blockbuster franchise első része 1996-ban szarkasztikusan lefektette a horrorfilmek legfontosabb "szabályait", miközben olyan közel került betartásukhoz, amennyire csak lehetett és azt a hihetetlenül ironikus sztori engedte. A második részben, egy évvel később, Williamson és bűntársa, a veterán rendező, Wes Craven ismét összeállt, hogy ezúttal görbe tükröt tartsanak a slasher folytatások hagyományai elé - egyre erősebben kacsintgatva kifelé a nézők és rajongók irányában. A Sikoly saga harmadik fejezete, ami már csak 2000-re érkezett meg, elhagyta a fiktív kaliforniai városka, Woodsboro kísértetiesen idilli környezetét és a kifogyhatatlan áldozatforrást jelentő Windsor Főiskola területét, hogy Hollywoodba látogasson. Arról nem is szólva, hogy a produkcióból kihátráló Williamson írásainak meta-íze is odaveszett, és lecserélődött Ehren Kruger eleganciát és finomságot nélkülöző, nem túl okos szatirikus próbálkozásaira. A Sikoly 3.-mal a széria úgy omlott össze saját magába, akár egy kártyavár, eljutva ezzel a logikus, ám mégis rettenetes konklúziójához: egy horror legenda eredeti ötletek nélkül olyan, mint annak álarcot viselő gyilkosa áldozatok nélkül. Mindig elérkezik az a pont, amikor eljön az ideje a kés végleges fiókba tételének. És ideig-óráig úgy látszott ez is történt. A franchise lezárult, a trilógia kerek egészet alkotott (úgy-ahogy) és 10 év teljes csend következett.

Kezdve a legelső jelenettől, mely azon nyomban betámadja a Fűrész franchise-t, és mindössze pár perc alatt egyhangú, ihlettelen torture porn vérfürdőként horror-történeti széljegyzetté minősíti le, a Sikoly 4. több mint egy évtizednyi új, kipécézni való termésből tud válogatni. Az írói, illetve direktori pozíciókba visszatérő Williamsonnek és Cravennek van vér a pucájában, és zsigeri élvezettel esnek neki a témának - átvitt értelemben és szó szerint is!

Számba veszik, majd sorra lemészárolják a modern horror szentté avatott és kultikus sorozatokká bővített teheneit, beleértve a másfél évtizeddel korábbi sajátjukat is, közben pedig egy olyan fiatal színészekből álló csapatot is lenulláznak tíz kicsi indián módjára, melynek tagjai valószínűleg még tejfogaik növesztésével voltak elfoglalva 1996-ban. Az egyik legjelentékenyebb különbség a Sikoly 3. és 4. része között természetesen az a 11 év, ami időközben kicsit sem nyomtalanul eltelt.


A Sikoly 4. pontosan akkora hatást igyekszik elérni az ipar jelenlegi, ezen vér- és ötletszegény momentumában, mint amekkorával az előző három epizód is volt anno a 90-es évek második felének horrorfilm-gyártására. Viszont 2011-et írunk, és ezt sehogy sem lehet figyelmen kívül hagyni. Akkoriban MTV generáció volt, most átvette az uralmat a YouTube generáció, és a régi trükkök már nem működnek, az újakat pedig a megváltozott igényekhez kell igazítani. Hogy a Sikoly 4.-nek sikerül-e forradalmasítania a horrort? Nyilvánvalóan nem. Wes Craven, a szakma egyik legelismertebb, legtapasztaltabb vén rókája, igazán nem szégyenkezhet, ha a horror műfaj feltámasztásáról, illetve újra feltalálásáról van szó - bőven kivette belőle a részét. Háromszor is véghezvitte azt, ami a legtöbb rendezőnek vagy írónak egyszer sem sikerül pályafutása során: a 70-es években a grindhouse mozik kedvenceivel, Az utolsó ház balra és A sziklák szeme című munkáival, aztán a 80-as években az eredeti Rémálom az Elm utcában-nal (milyen okos húzás volt részéről, hogy az eszméletlen gyengére sikeredett remake-től biztonságos távolságban maradt), majd a Sikoly trilógiával a 90-es években. Azt elvárni tőle, hogy megint egy mérföldkövet varázsoljon a vászonra, 71 éves korában, ráadásul egy olyan filmmel, ami egy folytatás folytatásának a folytatása, és amely létrejöttének legfőbb mozgatórugója nem csak a posztmodern nosztalgia, hanem maga a posztmodernizmus iránt érzett nosztalgia is, nos, az abszolút hülyeség lenne. Nem?


A tény, hogy a Sikoly 4.-ben itt-ott mégis feltűnik valami maradandó, nagyszerű dolog szikrája, és Craven végezetül a feladata elvégzésének sikeressége ellen összejátszó erők garmadája mellett is mégis csak bámulatosan közel kerül ahhoz, hogy horrorfilm-történetileg szignifikánst alkosson, az több mint meglepő. Na, nem mintha csak az ő számlájára lehetne írni az egész Sikoly-mizéria sikerességét, sőt, inkább ellenkezőleg: a Sikoly mindig is elsőként Kevin Williamson csemetéje volt, és csak utána jött minden más. Egy zseniálisan innovatív, fordulatokkal teli Williamson-forgatókönyv nélkül bizony önmagában még Craven 40 év alatt megszerzett összes létező tudása sem érne semmit. A Sikoly 4.-et forgatókönyve alapján a második és a harmadik rész közé helyezhetjük el. Nagyrészt szórakoztató, alkalmanként ijesztő, alaposan kimunkált önreflexivitása pedig legtöbbször valóban frappáns és humoros, és csak elvétve fejfájást okozóan idegesítő. Az alapos vérfrissítésen átesett mellékszereplő-gárda ellenére az események középpontjában ismételten Sidney Prescott (Neve Campbell) áll, akinek a Ghostface-szel történő számos, majdnem végzetes kimenetelű, de aztán mégis szerencsésen túlélt találkozásaiból tanultakat valahogy mégis csak sikerült kamatoztatnia: traumatikus élményeit lejegyezte egy amolyan self-help típusú önéletrajzi regénybe, hogy segítsen másokon, akik hasonló megpróbáltatásokon esnek át. A könyv egy csapásra a toplistákat vezető bestsellerré vált, Sidney pedig most éppen az országot járja szerzői körútján, és a következő, egyben utolsó állomása mi más is lehetne, mint Woodsboro.

A hazatérés magától értetődően nem tölti el túlzottan kellemes érzésekkel főhősnőnket, főleg mikor a városba érkezése pont egybeesik egy brutális kettős gyilkossággal, amiről kiderül, hogy az elkövetője egy Ghostface-nek öltözött elmebeteg volt. Az éppen az eredeti gyilkosságok évfordulóján elkövetett szörnyűség persze ismét összeverbuválja a bevált triót: Sidney-hez csatlakozik az azóta összeházasodott Dewey (David Arquette), a két ballábas, kissé együgyű, viszont jószívű seriff és a szenzációhajhász tévés riporterből népszerű krimi íróvá avanzsálódott Gale Weathers (Courteney Cox).

A Gale regényein alapuló Döfés időközben önálló életet kezdett el élni és egy soha véget érni nem akaró horror franchise-zá nőtte ki magát, aminek köszönhetően a múlt továbbra is szüntelenül kísérti Sidney-t, Gale-t és Dewey-t is egyaránt. Amint a három túlélő nekiáll, hogy közösen megoldják az ügyet, mint a "régi szép időkben", a káosz megint kezdetét veszi. Mint megszokhattuk, a nyomozás során megint csak több kérdés merül fel, mint amennyi választ kapunk, és a gyanúsítottak köre is fokozatosan szélesedni kezd, mígnem bárki lehet a gyilkos.


A titokzatos telefonhívásokhoz vajon valami köze van-e a woodsborói középiskola filmőrült diákjainak (Rory Culkin és Eric Knudsen)? Mi a helyzet Sidney ambiciózus, fiatal ügynökével (Alison Brie)? És mi lehet Trevor (Nico Tortorella), a jóképű, sportos fiú rejtegetett titka? Az egyik véres belezés a másikat követi, ahogy egyre közelebb kerülünk a megfejtéshez. A Sikoly 4. mindenből próbál egy keveset markolni; a hamvaiból rekonstruált, dekonstrukcionista, duplafenekű szatíra, ami a jelen és a múlt horrorfilmjeire egyaránt reflektálni igyekszik. Talán itt a legnagyobb bibi: a posztmodern horrort lehetetlenség már magasabb szintekre emelni annál, mint ahova Craven vitte a Sikoly trilógiával (amiben a szereplők tökéletesen tisztában voltak a horrorfilmek fordulataival és íratlan szabályrendszerével) és az 1994-es Új rémálommal (ami elmosta a valóság és fikció közti határokat, elsősorban azzal, hogy Craven, Robert Englund, Heather Langenkamp és Bob Shaye stúdiófőnök saját magukat alakították benne). A Sikoly 4. valamelyest olyan, mint egy néha kisebb-nagyobb intermezzókkal megszakított kétórás horrorfilm-történeti kiselőadás: a karakterek filmes utalásokkal dobálóznak (előkerül például Michael Powell Kamerales című klasszikusa) és a filmen belül is találunk bőven rejtett csemegéket (Dewey egyik helyettesének Anthony Perkins a neve), ami kezdetben érdekes, főleg azoknak, akik értik és értékelik is az ilyesmi, de mivel egyébként a Sikoly 4.-ben semmi sem olyan okos és összetett, mint amennyire azt a készítők szeretnék, hamar fárasztóvá válik a dolog.


Campbell józan és komoly marad, ami sokat segít a hihetőségen, hogy a realitás talaján maradjunk, Cox és Arquette páratlan párosa pedig azért még ennyi év után is képes leheletnyi mosolyt csalni arcunkra. Túl nagy kockázatot jelenett volna csak középkorú főszereplőkkel (Campbell 37, Arquette 39, Cox 46) megvalósítani a Sikoly 4.-et, még akkor is ha Campbell alig néz ki egy hónappal többnek attól, amikor legutóbb otthagytuk a Sikoly 3.-ban, ezért a fókusz javarészt átkerül Sidney tinédzser unokahúgára (Emma Roberts), legjobb barátnőjére (Hayden Panettierre) és az ő baráti körükre. Az új generációs tiniket alakító színészek teszik a dolgukat, de egyikük sem nyújt kiemelkedő teljesítményt. A kisebb szerepekben feltűnő Alison Brie-t (a Community című sorozat sztárja), valamint Anthony Andersont és Marley Sheltont, akik a seriff-helyetteseket játsszák, sem érheti panasz, színesebbé teszik a palettát. A Sikoly 4. az elmúlt évtized technológiai újításai mellett sem mehet el szó nélkül: habár 10 év nem tűnhet soknak, mégis ez idő alatt rengeteg változás történt mindennapi életünkben. Facebook, Twitter, iPhone, stb. 1996-ban Billy Loomist még azért gyanúsítják meg, mert mobiltelefonja van. Ma már a tréfás telefonhívásokat és e-maileket nehéz komolyan venni, így Craven és Williamson a közösségi média felé fordul, rendesen kifacsarva a lehetőségeket. Ghostface már nem elégszik meg a "kint vagyok az ablakod előtt, egy kést lóbálva" módszerrel, sokkal bonyolultabb és modernebb modus operandi-val dolgozik.

A 2. és 3. rész "film a filmben" megoldásai is visszaköszönnek, felturbózott változatban: "film a filmben a filmben"! Williamson csűri-csavarja a sztorit, megbontja a hagyományos szerkezeti felépítést, váratlan és szokatlan elemekkel próbál operálni és a trükkös narratívával csal minket tőrbe (a nyitójelenet többszörösen is rétegzett, vicces, de hamar átlátni rajta). Minden eszközt bevet, hogy ébren tartson minket. Szomorú, de Craven és Williamson kínlódik, hogy elég erős formát találjanak az amúgy izgalmas és a megfelelő arányban humoros és rémisztő tartalomhoz. A metafikciót sem lehet a végtelenségig nyúzni. Ha az eredeti Sikoly trilógiát a 90-es években süldő kamaszként nevettük és borzongtuk végig, akkor a Sikoly 4. minden bizonnyal rég várt, örömteli visszatérést fog jelenteni a woodsborói középsuliba, a tapasztalt horrornézőknek viszont ez a film már nem fog tudni sok újat mutatni.

Sikoly 4. előzetes