Szeánsz Velencében filmkritika

A Mindenszentek és a Halloween ünnepe szintén ennek megnyilvánulásai a kultúránkban, melyek számtalan művészeti ágban, így az irodalomban és a filmekben is visszaköszönnek. Ily módon aligha meglepő, hogy még a huszadik század egyik legfelkapottabb írónőjét, a körmönfont detektívtörténeteiről elhíresült Agatha Christie-t sem kerülte el a téma, aki egyenesen azt állította Hallowe'en Party (Halloween és halál) című regényének középpontjába.

Korunk egyik neves brit rendezője, Kenneth Branagh pedig ezen könyvre támaszkodva készítette el az írónő krimi-történeteinek soron következő filmes feldolgozását, mely immár a harmadik a sorban, a Gyilkosság az Orient expresszen (2017) és a Halál a Níluson (2022) után. A Szeánsz Velencében azonban meglehetősen különbözik e két korábbi mozitól, mivel lényegében a Christie-féle krimik és a klasszikus kísértethistóriák összeházasításából született. A fő kérdés számunkra az, hogy vajon mennyire sikerült mindezt filmben átadni?

Hercule Poirot (Kenneth Branagh) nem ijed meg sem a sötét csatornáktól, sem a kihívástól

A cselekmény 1947-ben játszódik, amikor a híres detektív, Hercule Poirot Velencében meghúzva magát tengeti napjait. Hősünk immár egy felettébb megfáradt ember benyomását kelti, aki leginkább csak nyugalomra vágyik - mígnem egy nap egyik jó ismerőse, az írónő Ariadne Oliver (Tina Fey) egy halottlátó szeánszra invitálja, mondván az éles szemű nyomozó biztosan észreveszi majd a trükköket.

A tapasztalt médium, Joyce Reynolds (Michelle Yeoh) azonban láthatóan érti a dolgát, amikor úgy idézi meg a fiatalon elhunyt Alicia Drake (Rowan Robinson) szellemét, hogy még annak gyászoló anyja, a házigazda Rowena (Kelly Reilly) is teljességgel elhiszi neki. S bár Poirot úgy véli, átlát a szitán, amikor a szeánszot követően megrázó gyilkosság történik, a kísértetek pedig még tovább kísértenek, saját világnézete is megkérdőjeleződik, miközben megpróbál fényt deríteni a rejtélyre és a gyilkos kilétére.

A szeánsz összes résztvevője valamilyen kapcsolatban állt az elhunyttal

Branagh alapvetően természetfeletti thrillerként aposztrofálta saját alkotását, amit a hangulatos, sötét atmoszférájú helyszínnel és a hatásos díszletekkel mind alá is támaszt. S bár akadnak horrorisztikus és meglehetősen ijesztő jelenetek, a rendező lényegében továbbra is megmaradt a széria immár jól kitaposott talaján.

A szokásos formula pedig nem más, mint amit maga Christie is konzekvensen alkalmazott: különböző típusú és motivációjú emberek egy helyen összezárva, és ezen társaságon belül kell rájönnie hősünknek, hogy ki a gyilkos.

Ennek kétségkívül megvan az az előnye, hogy igen érdekes dinamikát és interakciókat eredményez a szereplők között, és a cselekmény végéig - de legalábbis elég sokáig - nem lehet biztosan tudni, ki volt a tettes.

Joyce Reynolds (Michelle Yeoh) teljesen átadja magát a médium szerepének

Ugyanakkor előfordulnak kissé erőltetett dramaturgiai elemek, klisék és nehezen hihető fordulatok is, vagy éppen kényelmes véletlenek, amelyeket nem olyan könnyű elhinni. Annak ellenére azonban, hogy a rendezés időnként eléggé hatásvadász és manipulatív, annyira szerencsére nem rossz a helyzet, hogy az nézőként túlságosan megnehezítené számunkra a kétkedésünk felfüggesztését.

Branagh ugyanis összességében ügyesen egyensúlyozik a természetfeletti - vagy legalábbis annak látszó - történések és a nyomozós szál között, s bár az átmeneti monotonitás miatt néha unalomba hajlik egy picit a cselekmény, egy-egy újabb váratlan esemény képes ismételten felkelteni az érdeklődésünket.

A játékidő alatt pedig végig ott lóg a levegőben a megválaszolatlan kérdés, hogy akkor valóban szerepet játszanak túlvilági erők a házban tapasztaltakban, illetve úgy általában az életünkben, vagy mindenre akad racionális, a józan ész és a logika által kínált magyarázat.

Ariadne Oliver (Tina Fey) tudja, hogyan lehet hatni Poirot-ra

Alapvetően tehát magának a filmnek is ez áll a középpontjában, illetve, ehhez szorosan kapcsolódva, Poirot karakterének változása és jellemfejlődése. A sok gyilkosság és halál, az emberi gonoszság és rosszindulat lassan őt is ugyanúgy megviselte és felemésztette, mint azt tette volna bármelyik emberrel, legfeljebb nála jóval korábban.

Saját bevallása szerint hősünk a hitét is elveszítette - persze az is igaz, hogy sosem hitt igazán a természetfeletti létezésében, sokkal inkább abban, hogy mindenre van tudományos és racionális magyarázat. Eme hite azonban időről időre megrendül a kastélyban tapasztalt különös és kísérteties események hatására, s mivel elsősorban az ő szemén keresztül követjük végig az eseményeket, vele együtt minket is arra késztet, hogy elgondolkodjunk.

A hit központi szerepet tölt be az ügy megoldásában

Ehhez további adalékként járulnak az aktuális történelmi környezetre tett utalások, melyek többsége napjainkra is ugyanúgy érvényes. Branagh tehát úgy szórakoztat, hogy közben némi aktuális mondanivalóval is szolgál, és közben tovább építi a sorozat központi figuráját, akit akár még további folytatásokban is visszahozhat.

A Szeánsz Velencében összességében úgy jellemezhető, mint rejtély és cselszövés némi tanulsággal és életbölcsességgel. S bár valamivel sötétebb a széria két korábbi darabjához képest - és ez nem csupán a megvilágításra értendő -, továbbra is tetten érhető benne ugyanaz a sziporkázó szellemiség és optimizmus, mint elődeiben. Azok, akik bírják a lassú folyású sztorikat, ahol nem árt folyamatosan odafigyelni, hogy megértsék, mi történik, minden bizonnyal jól szórakoznak majd rajta.

Szeánsz Velencében előzetes