Szellemirtók: A borzongás birodalma filmkritika

Ezek után abszolút jogosnak tűnik a kérdés, hogy vajon mennyi élet van még ebben a szériában. Tényleg érdemes volt egy újabb filmet leforgatni a "nagy öregek" visszacitálásával, vagy épp olyan fagyott és élettelen lett az eredmény, mint maga a koncepció?

Az eredeti, még a 80-as években készült mozik sikere leginkább a kellemesen borzongató jelenetek, az áltudományos szellemesség és a szerethető karakterek jól kimért egyvelegének volt köszönhető. Mivel az alkotók is tudták, hogy mindezt egy az egyben visszahozni gyakorlatilag lehetetlen feladat lenne, látszik, hogy igyekeznek összehozni a régit és az újat, és valamiféle hasonló, szintén jól működő ötvözetet létrehozni.

Ahogy az sejthető volt, az egész filmben jelentős szerep jut a nosztalgiának, és az amerikai vidék helyett visszaköltözünk New Yorkba, a klasszikus helyszínre, hátha az segít megidézni a klasszikusok hangulatát. De vajon ez elegendő-e ahhoz, hogy ezúttal egy valóban méltó és jóval kevésbé megosztó produkciónak örülhessünk?

Phoebe Spengler (Mckenna Grace) imád a nyitott ajtóból lövöldözni

Három évvel az Örökség eseményei után járunk, amikor is immár Egon Spengler lánya, Callie (Carrie Coon), illetve az ő családtagjai - Gary, a családfő (Paul Rudd), valamint Phoebe (Mckenna Grace) és Trevor (Finn Wolfhard) - látják el a szellemirtók feladatát a városban, a régi tűzoltóállomás és rohamkocsi, illetve régi és új kísértetregulázó kütyük segítségével.

Az egykori szellemirtó, Winston (Ernie Hudson) által finanszírozott vállalkozás annak ellenére életképes, hogy Peck polgármester (William Atherton), a társaság régi ellenlábasa mindent elkövet azért, hogy bezárassa az egész kócerájt. A dolgos mindennapok azonban egyszer csak váratlan fordulatot vesznek, amikor feltűnik egy titokzatos gömb, mely egy rendkívül veszélyes és szabadulni igyekvő, ősi démont rejt.

Előbb-utóbb természetesen megtörténik a gikszer, és a fagyos katasztrófa elhárítása érdekében újfent szükség lesz a régi és az új szellemirtók együttes erőfeszítésére. Ám ahhoz, hogy felvehessék a kesztyűt a démoni jelenéssel, az erős pszionikus képességekkel bíró, ám nem túl megbízható Nadeemet (Kumail Nanjiani) is be kell vonniuk az akcióba...

A polgármesteri hivatalnál nem igazán díjazzák a nagy felhajtással járó akciókat

A sztori tekintetében tehát nagy meglepetésben nem lesz részünk, hisz lényegében egy már számtalanszor látott, elcsépelt történettel van dolgunk. Ennél talán nagyobb baj, hogy az egész premissza lényegében egy rossz vicc, amennyiben egy vidékről jött család, akik még csak nem is "szakemberek", egyik napról a másikra átveszik a szellemirtók helyét New Yorkban. Amíg csak úgymond a saját házuk táján söprögettek, addig a Spengler-örökség is valamivel hihetőbb benyomást keltett, így azonban annyira komolytalan már eleve a felállás, hogy a szereplők sorsáért sem tudunk igazán izgulni.

A helyzeten persze az sem segít, hogy többnyire igencsak elnagyolt karakterekkel találkozunk, akik közül többet is elhanyagolnak a nem éppen fókuszált cselekmény közben. Az egy dolog, hogy Spengler lányával nem tudtak szinte semmit sem kezdeni, miután szerepe gyakorlatilag véget ért azzal, hogy összekötő kapocsként funkcionált Egon és a család, a régi és az új csapat között. De ott van például Trevor, akire az Örökségben egészen komoly figyelem irányult, ám ezúttal csak lézeng fel-alá, miközben jóformán semmi újat sem tudunk meg róla.

A régi társaság újra akcióban

Bár Gary személyével többet foglalkozik a narratíva, amennyiben családfőként igyekszik két gyors poén között egyben tartani a társaságot és istápolni a gyerekeket, ennél többet igazából belőle sem láthatunk. Ez alkalommal jól érzékelhetően Phoebe karakterét tolták előre az alkotók, akiben volt is potenciál, ám így még szomorúbb, hogy túl sokat vele sem tudtak kezdeni. Miközben a lány a tinédzserek válságát éli a maga tipikus és egyben a körülmények adta szokatlan módján, a jellemfejlődés az ő esetében is legfeljebb minimálisnak mondható.

A legfájóbb ugyanakkor mégis az, hogy a régi gárdát szintén nagyrészt csupán statisztaszerepben láthatjuk. Az nyilván nem volt kérdés, hogy ők itt már legfeljebb mellékszereplők lehetnek, ám megjelenésüknek a nosztalgián kívül nem sok értelme van, különösen a megint csak a végére beugró Bill Murray tekintetében. Míg Winstont és Ray-t valamilyen szinten beleszőtték a történetbe, az utóbbi ezúttal ahelyett, hogy igazi mentorként funkcionálna a fiatalok számára, inkább csak amolyan levitézlett kuruzslóként van jelen, amit inkább fájdalmas, mintsem élvezetes nézni.

Ray Stantz (Dan Aykroyd) csak nagy ritkán szolgál útmutatással a fiataloknak

Ezzel szemben újdonságként bedobták a levese a humorista Kumail Nanjianit, aki a maga módján tényleg vicces tud lenni, ám ez esetben, egy már bejáratott franchise új tagjaként eléggé kilóg a sorból. Így az, amit csinál, leginkább idétlenkedésnek hat és csupán az egész narratíva komolytalanságát növeli, amire viszont általában jellemző a gyermeteg humor. Bár tény, hogy a klasszikus filmekben is dominált a komolytalanság, azokban legalább a felnőttek számára is értékelhető poénok voltak.

Azok a mozik még valamilyen szinten a tudomány és a tudatlanság sajátos szembeálltásáról szóltak, szatirikus hangvételt alkalmazva, ez azonban most már legfeljebb paródiára emlékeztető minőségben van jelen. Ráadásul mivel a szellemirtókként működő családot eleve nehéz bármilyen szinten is komolyan venni, a bürokráciával való összeütközésük sem sokkal több üres bohóckodásnál. Ami tehát itt folyik, az nem csupán a kísérteteknek és egyéb paranormális jelenségeknek, hanem magának az emberi szellemnek a szisztematikus irtása.

Slimer továbbra is mindent és mindenkit összetaknyol, amihez és akihez csak hozzáér

Összességében minden túlzás nélkül kijelenthetjük A borzongás birodalmával kapcsolatban, hogy az egész film úgy ahogy van teljesen felesleges. Azt éppen nem állítanám, hogy nézhetetlen, mivel a nosztalgia és a látványvilág úgy ahogy rendben van. Mondom ezt annak ellenére, hogy az előbbi néha igencsak öncélú tud lenni, lásd Venkmant, Slimert és társaikat.

Bárki bármit mond, ebben a produkcióban jóval kevesebb értékelhető dolgot véltem felfedezni az Örökséghez képest, így ahhoz viszonyítva egyértelmű visszalépésnek tartom. Még ha arra talán nem is egyenes ági folytatásként, de egyfajta szórakoztató mellékhajtásként lehetett tekinteni, addig A borzongás birodalmából hiányzik az igazi cél, érzés, na meg a szellem(esség).

A hangulat tehát többnyire éppen olyan fagyos, mint maga a címben sejtetett fenyegetés, és aligha erős kijelentés, hogy nagyon rossz irányba halad a franchise. Pedig majdhogynem biztosak lehetünk benne, hogy még ezt követően is lesz folytatás?

Szellemirtók: A borzongás birodalma előzetes