Szellemirtók: Az örökség filmkritika

Habár a harmadik rész valamilyen szinten mindig is tervben volt, késlekedését elsősorban az egyik sztár, Bill Murray vonakodása okozta, aki úgy gondolta, hogy már semmit sem tudnak hozzátenni az eredetihez. 2014-ben pedig sajnálatos módon az Egon Spengler szerepében elhíresült, ám íróként szintén a franchise egyik atyjának számító Harold Ramis távozott közülünk.

Ezért a Sony 2016-ban inkább megcsinálta a Szellemirtók női változatát Paul Feig rendezésében, ami viszont rengeteg kritikát kapott (Marco 4 ponttal jutalmazta a 10-ből), és igencsak elhasalt a kasszáknál. Végül az eredeti két film rendezőjének, Ivan Reitman-nek a fia, Jason vállalta magára, hogy elkészíti a Feig-féle verziót figyelmen kívül hagyófolytatást. A kérdés csupán az, ő vajon mit tudott hozzátenni a fél lábbal már a sírban lévő, bár időről időre kísérteni visszajáró franchise-hoz.

Callie (Carrie Coon) az új tanárral, Mr. Groobersonnal (Paul Rudd) ismerkedik

Mióta a négy nagyszájú szellemirtó kiűzte a kísérteteket New York városából, és visszaküldte őket a saját világukba, senki sem találkozott kis zöld vagy nagy lila, a falakon is áthatoló, időnként gyilkos humorú szörnyekkel. A nyugalom azonban csak átmeneti, és a baj ezúttal egy isten háta mögötti vidéken, Oklahoma egyik apró agrár- és bányavárosában, Summerville-ben készül kitörni.

Az egyik egykori szellemirtó kiskorú unokái, a tipikus kamasz Trevor (Finn Wolfhard) és a visszahúzódó stréber Phoebe (Mckenna Grace) nagyapjuk elhagyatott házában megtalálják annak furábbnál furább eszközeit és irkálmányait, miután anyjukkal, Callie-vel (Carrie Coon) kilakoltatás miatt kénytelenek otthagyni korábbi otthonukat.

Miközben a gyermeklelkű, ám igencsak tájékozott helyi tanár, Chad Grooberson (Paul Rudd) feltárja előttük a szellemirtók történetét, a furcsa jelenségek egyre gyakoribbá válnak a kisvárosban. Végül a gyerekeknek és újdonsült barátaiknak a saját kezükbe kell venniük a dolgokat, ha meg akarnak akadályozni egy újabb túlvilági apokalipszist...

Trevor (Finn Wolfhard) először nem is sejti, milyen kincsre bukkant

A szinopszist elolvasva alighanem többen is úgy gondolják, hogy kissé túl sok a véletlen egybeesés - valóban jól érzékelhető, hogy maga a sztori csak ürügyként szolgált a szellemirtók újbóli előrángatására és a történet folytatására. Ezzel együtt a téma átültetése a kor sajátosságainak megfelelő, trendi nyelvezetre sikeresnek nevezhető, így az akár a fiatalabb korosztály számára is vonzó lehet.

Míg az eredeti Szellemirtók egy nagyvárosi komédia volt, addig az Örökség alapvetően egy kisvárosi ifjúsági kalandfilm. Ez a mozi már nem a szellemirtó-biznisz (ki)építéséről, hanem elsősorban a családról és az emberi kapcsolatokról szól, még ha nem is túlságosan komoly formában.

A fiatalos hangvétel tehát továbbra is könnyedséggel párosul, melynek felettébb hasznára válik a remekül eltalált, mondhatni univerzális vagy korfüggetlen humor. Ehhez persze szükség volt az igencsak jól sikerült szereplőválasztásra is, melynek révén az idősebb és a fiatalabb korosztály között gyakorlatilag zökkenőmentessé vált az "átjárás".

Phoebe (Mckenna Grace) tanári engedéllyel kísérletezik a szellemcsapdával

A szórakozott kisvárosi tanár szerepe remekül áll a komédiákban általában lubickoló Paul Ruddnak, aki egyfajta összekötő kapocsként szolgál a szellemirtók előző és következő generációja között. Ugyanakkor legalább ennyire fontos volt a megfelelő gyerekszínészek megtalálása, akik közül különösen McKenna Grace telitalálat a tudomány iránt rajongó, magányos, ám a maga kis bizonytalanságaival empátiát ébresztő iskoláslány szerepében.

És persze a régi csapat is tiszteletét teszi az ősrajongók kedvéért, akiknek talán még a könnye is kicsordul majd egy-egy érzelmesebb jelenet láttán. (Még akkor is, ha Reitmanék időként tényleg túlzásba vitték a szentimentalizmust.) A néhai Harold Ramisről való megemlékezés mindazonáltal a produkció egyik erősségének számít, amennyiben legalább részben képes igazolni egy újabb epizód leforgatásának létjogosultságát.

Ezt aztán nagyot szól, haver!

Más szempontból ugyanakkor ezt már kevésbé lehet alátámasztani: miközben a nosztalgiafaktor a játékidő előrehaladtával az egekbe tör, az önismétlés szintén egyre gyakoribbá válik. S bár a cselekmény kiszámítható, a történetben előfordulnak ellentmondások, melyek újfent azt mutatják, hogy az Örökség lényegében ugyanannak a formulának egy újabb, kissé más köntösben való elsütéséről szól.

Szerencsére a körítés terén azért szintén történt némi aktualizálás. Ennek köszönhetően a látvány, a trükkök a helyükön vannak, s mintegy a régiek felturbózott változataiként hatnak, de a hangulatkeltés és a helyszínek is egészen kiválóak.

Az alkotók még néhány vicces meglepetést is tartogattak számunkra, sőt időnként a cukiságfaktort is a maximumra járatták. (Reitman és társai kétségtelenül tudták, mivel lehet bűnös örömöt szerezni a nézőknek.) Ami pedig a stáblista közbeni plusz jelenetet illeti, annak totál semmi köze a történethez, csupán amolyan ráadás poénként szolgál.

A mályvacukor máig nem ment ki a divatból

Összességében azt kell mondjam, lehet, hogy a film a hangvétel és a modernizált megjelenés miatt a fiataloknak is bejön majd, mégis az eredetin felnőtt nézők fogják tudni a legjobban értékelni. Hát persze, hogy az egész leginkább a fan service-ről szól - de ha már megcsinálták a folytatást, és visszahozták a régi gárdát, hogy elbúcsúzzanak, akkor mi másról is szólhatna igazán?

Ezt nyilván lehet egy újabb bőr lehúzásaként értékelni, és az sem biztos, hogy ezáltal újjáéled a franchise - a legjobb talán tényleg az lenne, ha ezek után békén hagynák végre. Ha azonban az Örökség jól teljesít majd a pénztáraknál, akkor onnantól kezdve csakis a stúdión és az alkotókon múlik a az esetleges folytatás...

Szellemirtók: Az örökség előzetes