Szörnyella filmkritika

Szörnyella de Frász figurájával először a 101 kiskutya c. klasszikus rajzfilmben találkozhattunk, immár jópár évtizeddel ezelőtt. Később, az évezred végén jött a két élőszereplős, igencsak felemásra sikerült változat, amelyekben Glenn Close alakította a címszereplőt, de a 2002-ben debütált 101 kiskutya 2: Paca és Agyar c. animációs folytatás sem igazán nyerte el a nagyközönség tetszését.

Jelen cikkünk tárgya a két élőszereplős film előzményének készült, és azt hivatott elmesélni, hogyan lett Szörnyellából Szörnyella, vagyis ez a felettébb undok és kiállhatatlan, álnok és parancsolgató, a kutyákat leginkább bunda formájában kedvelő nőszemély. Annak ellenére azonban, hogy alapvetően egy eredettörténetről van szó, maga a sztori egyáltalán nem nevezhető eredetinek, mivel ahhoz távolról sem képes elegendő eredetiséget felmutatni.

Estella (Emma Stone) egy ideig határozottan felnéz a bárónőre

Az 1970-es évek punk rock által átszőtt Londonjában járunk, ide csöppen a tizenkét éves Estella Miller anyukájával, Catherine-nel (Emily Beecham), aki egyedül neveli őt. Habár a sokszor nélkülözni kénytelen Estella már kiskorától nagy érdeklődést és tehetséget mutat a ruhák és a divat iránt, igencsak különc teremtés, akit emiatt rengetegen gúnyolnak és kiközösítenek az iskolában. Talán pont emiatt alakul ki a lány "sötét", kemény, cinikus és gonoszkodó oldala, melyet anyja találóan el is nevez Szörnyellának.

Egy váratlan és rejtélyes tragédia következtében azonban Estella egyedül marad a nyüzsgő világvárosban, ahol jobb híján hozzácsapódik a két ifjú tolvajhoz, Jasperhez és Horace-hez. Hárman együtt szinte tökélyre fejlesztik az "opportunista megélhetés-biztosítás" művészetét - mindazonáltal a lány továbbra is arról álmodik, hogy egyszer sikeres és híres divattervező válik belőle.

Ez a lehetőség idővel valóban felcsillan előtte, amikor az immár huszonéves Estella (Emma Stone) találkozik a patinás divatház vezetőjével, Hellman bárónővel (Emma Thompson), akinek megteszik a lány, és alkalmazásba veszi. Az öntelt, a velejéig narcisztikus nőszeméllyel azonban egyáltalán nem könnyű együtt dolgozni, ami végül sajátos rivalizáláshoz vezet közte és az újra feléledt Szörnyella között.

Hellman bárónő (Emma Thompson) általában mindenkire csak lefelé tekint

Remélem, a fenti néhány bekezdésben nem magyaráztam túl a cselekményt - ha mégis így tettem, az csupán azért történhetett, mert szerettem volna éreztetni annak feleslegesen túlbonyolított és kényszeredett voltát. Szörnyellán ugyanis igazából nincs mit megmagyarázni - az már a korábbi filmek során is teljes mértékben lerítt róla, hogy egy elkényeztetett, a gazdagságba beleszületett, arisztokrata nőszemély, aki nem tudja, mit csináljon jó dolgában.

Ehhez képest ezen alkotásban újfent előveszik az utóbbi évtizedekben Hollywoodban már csontig lerágott sémát, miszerint egy szegény, elárvult, alapvetően jólelkű gyerek a körülmények hatására válik gonosszá, vagy legalábbis rosszindulatúvá. Estella helyett faramuci módon itt valójában a báróné az igazi Szörnyella. Az, hogy kezdetben mentorként és egyfajta példaképként szolgál a lány számára, aki ezért lesz olyan, mint ő, még annál is nevetségesebb ötlet, mint az, hogy kisgyermekkorától fogva két személyiség lakozik Estellában.

Horace (Paul Walter Hauser) és Jasper (Joel Fry) kitart gyerekkori barátja mellett

Az alkotók nagyjából úgy próbálták beállítani Szörnyellát, mint Todd Phillips a Jokert 2019-es sikerfilmjében: egy labilis, de eredendően ártalmatlan, az őt ért sérelmek és a bosszúvágy miatt rossz útra tért figurának. Ami viszont ott jól működött, az itt egyáltalán nem, mivel Estella - exhibicionista hajlamai ellenére - tulajdonképpen végig képes megőrizni belső integritását és realitásérzékét, anélkül, hogy emiatt szociopata ámokfutóvá válna. Végső pálfordulása ezért sokkal inkább egyéni döntés kérdése, mint a társadalom által ténylegesen meghurcolt és kiközösített Joker esetében.

A filmre tehát sajnos rányomja a bélyegét a túlmagyarázás és következetlenség, miáltal a hihetőség és a hitelesség minimálisra csökken. A hosszúra nyújtott és sablonos felvezetés eleve nem kedvez az élvezhetőségnek, és ahhoz képest, hogy a Szörnyella komédia akar lenni, nem sok igazán vicces pillanattal találkozhatunk benne. Ehelyett az elcsépelt frázisok pufogtatása, a sztereotípiák és a pózolás jóval gyakoribbak, úgyszintén hajazva a futószalagon gyártott tömegprodukciókra.

A sírós Szörnyella már nem is annyira Szörnyella

A Disney az egyenlőség jegyében ráadásul tovább bombáz minket az LMBTQ karakterekkel, amit a filmben olyan nyíltan tesz, mint még talán soha. (Lásd a divatbolond, ám a lányok helyett a fiúkhoz vonzódó Artie karakterét.) Szerencsére azért túlságosan messzire nem mennek, amit mondjuk a 12-es karika betartása mellett nem is tehetnének.

Mindenesetre akkor, ha a szülők elviszik a gyereküket egy kis családi mozizásra, és az megkérdezi, hogy a figura fiú-e vagy lány tulajdonképpen, akkor lehet magyarázkodni, illetve soron kívül elkezdeni a gyerkőc szexuális felvilágosítását... Mindez annak fényében még érdekesebb, hogy Szörnyella immár nem cigizhetett a filmvásznon, mivel a dohányzás bármely formájának nyílt ábrázolását a Disney időközben megtiltotta az összes produkciójában.

Divatikonként pózolni sokkalta menőbb

Ahogy az természetesen várható volt, a Szörnyella megtekintése közben a női egyenjogúság eszménye is ordít a vászonról. Önmagában még ezzel sem volna különösebb probléma, ugyanakkor a filmben alig akad jóformán egyetlen igazán őszinte vagy annak ható megnyilvánulás. Az látszik, hogy a díszletekre és a jelmezekre rengeteget költöttek, és el kell ismerni, a ruhák tényleg rendkívül kreatívak és eredetiek.

Annak ellenére azonban, hogy a látvány alapvetően teljesen rendben van (a digitális dalmatákat leszámítva - mert a dalmaták természetesen kihagyhatatlanok voltak), hiába van stílusa a produkciónak, ha a tartalmat illetően szinte teljesen üresnek hat. A végéhez közeledve valamivel jobb lesz a helyzet, de a Szörnyella túlságosan hosszú és vontatott ahhoz, hogy bármikor is igazán életre keljen. S bár az amúgy kiváló színészek hozzák a kötelezőt, ők sem képesek tartalommal és lélekkel megtölteni a látottakat.

Itt még megvolt a bundájuk...

Így tehát sajnos nem tudom őszinte szívvel ajánlani a filmet, mint a hosszú kihagyás utáni "éhség" csillapítására igazán alkalmas moziélményt. Ez bizony még a Mulannál is laposabb és feleslegesebb produkció, nagyjából annyi eredetiséggel, mint amikor Az ördög Pradát visel találkozik a Jokerrel.

A folytatást mindenesetre már a Szörnyella mozipremierje előtt bejelentették - szóval a gépezet nem áll meg, és látszólag minden valóban ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt...

Szörnyella előzetes