Nagydarab, izzadságtól fénylő homlokú férfiak. Még náluk is nagyobb és hangosabb puskák. A rosszfiúk úgy hullanak tucatszám, akár csak a legyek - jelenetről jelenetre. Az óriási izmoktól duzzadó és egy kisebb hadsereg fegyverarzenálját magán viselő főszereplőnk egyszerre tölti be a bíró, esküdtszék és ítéletvégrehajtó szerepét. És mindezekért a legnagyobb büntetés, amit végül kaphat, az, hogy az az idegesítő pojáca, aki magát rendőrfőnöknek nevezi, elveszi egy hónapra a jelvényét és pisztolyát. Isten hozott a nyolcvanas évek amerikai akciómozijának korszakában. Hol van már ez a hősi időszak? Mikor a férfiak még valóban férfiak voltak, az akcióhősök szinte érzelemmentes gyilkológépek, akik egy pillanatra sem álltak le egy a karakterfejlesztést elősegítő és a "megölték a családomat, ezért én is megölök mindenkit!" krédónál valamivel talán komplexebb motivációt adó drámai jelenet kedvéért, és a forgatókönyvek sem voltak bonyolultabbak egy vasárnapi matinérajzfilm cselekményénél. A 80-as évek akciófilm-formulája szimpla, letisztult volt: minél több hulla és minél több robbanás egyenlő arányosan növeli a szórakoztatási faktort. Az olyan akciósztároknak, mint Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Dolph Lundgren, Jean-Claude Van Damme vagy Charles Bronson a színészet nem volt ugyan erősségük, de a jó ég mentsen meg attól, hogy valaha összefuss akármelyikkel is egy sötét sikátorban és megpróbáld neki elmagyarázni a Sztanyiszlavszkij-módszert.
Az említett "úriemberek" a keménykötésű, tökös, legyőzhetetlen késő 20. századi übermensch archetípusát testesítették meg, akik odacsaptak, ahova kellett - jaj neked, ha komcsi/náci, jobb esetben világuralomra, de néha csak nagyon-nagyon sok pénz megszerzésére törő harmadik világbeli drogkereskedő terrorista, esetleg korrupt zsaru és/vagy ártatlan nőket bántalmazó emberi hulladék vagy. Ha a 80-as években, 90-es évek elején voltál fiatal filmkedvelő és az Y kromoszóma büszke birtokosa vagy, kizárt dolog, hogy ne imádtad volna ezeket a maguk után hullahegyeket hagyó, fáradtan, mocskosan és nyakig véresen is a világ leglazább egysorosait elejtő tagbaszakadt modern hősöket. Idealizált, szuperképességek nélküli szuperhősök voltak ők, akikre felnéztünk és - hacsak nem volt valaki érzékeny lelkű anyámasszony katonája - önfeledten szurkoltunk nekik minden egyes kalandjuk alkalmával. Ha a fentiek alapján egyből magadra ismertél, és bőszen bólogattál is, akkor A feláldozhatók a te filmed, sőt, egyenesen valóra vált álomfilmed. Sylvester Stallone rendező és társíró (na meg persze főszereplő) olyan csapatot hozott össze, aminek első hallatára minden akciófilm-rajongó garantáltan magához nyúl: Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren, Mickey Rourke, Randy Couture, Steve Astin és Bruce Willis. Várjunk csak, valaki kimaradt volna? Ja, igen, a legfőbb dobás: Sly-nak még Schwarzeneggert is sikerült kicsalogatnia egy nyúlfarknyi cameo erejéig a kormányzói villából.
A Stallone-Willis-Schwarzenegger trió közös megjelenését szép nagy csinnadrattával beharangozták már jóval a film megjelenése előtt, és még továbbmenve a rövidke jelenetet majdhogynem teljes hosszában meg is mutatták nekünk az interneten, de ez mit sem von le az élvezeti értékéből annak, mikor a három gigászi akciósztárt egyszerre láthatjuk a vásznon. Mosolyognak, egymást heccelik, látható, hogy jól érezték magukat a felvételen is, lubickolnak ebben a filmtörténeti jelentőségű, kicsit kikacsintós, finoman humoros szcénában. Mi pedig el sem hisszük, hogy ott vannak mindhárman, együtt, egy helyiségben, közös levegőt szívva.
Kicsit olyan érzésünk van az akcióveteránok hosszú-hosszú évek óta várt, méltán megérdemelt találkozóját nézve, mint ha Sly és társai egy másik korból érkeztek volna ide hozzánk, és ez nem véletlen, mert tulajdonképpen így is van. Divatjamúltak, őskövületek, és minden porcikájukból a 80-as évek mentalitása árad kifelé. A jelenlegi akciófilmes trendeknek egyikük sem felelne meg; bár Shia LaBeoufot vagy Will Smith-t bármelyikük megenné reggelire, de egy letűnt kor képviselői, a hollywoodi mércék szerint már rég túlkorosak, ez mégse akadályozta meg őket abban, hogy visszatérjenek, és megmutassák: még mindig megy nekik azoknak a bizonyos kollektív alfeleknek a szétrúgása.
A feláldozhatókkal Stallone egy bűnös élvezetekkel teli nosztalgiafilmet hozott létre, amely így a kora 21. században ordítóan anakronisztikusnak hat, de ez nem von le semmit az értékéből. Nem ajánlatos a Bourne-trilógiával és hasonló újkori klasszikusokkal összemérni, hanem inkább - pimaszul, ide nem illő dickensi megfogalmazással élve - az elmúlt akciófilmek szellemeként kell rá tekinteni. Stallone egészen a 70-es évek végétől operál direktorként is, az Édenkert a sikátorban című alacsony költségvetésű melodráma volt debütáló munkája és tulajdonképpen erre az azóta eltelt 30 évre volt szüksége, hogy igazán profi, precíz és hozzáértő rendezővé váljon. Az utóbbi években újra feltámasztotta két halhatatlan karakterét, Rocky-t és Rambót is egy-egy folytatásban, melyekben már meg tudta csillogtatni az idők során kellően kiérett eszköztárát, a félig autodidakta módon elsajátított szakmai tudását és egyben bebizonyította, hogy képes koherens, szépen megszerkesztett, akár komolyabb érzelmi húrokat is megpengető, vagy ha kell brutálisan erőszakos és akciódús filmet ledirigálni. Stallone stílusa kicsit régi iskolás, lineáris és átlátható. Ebből A feláldozhatókban is ízelítőt kapunk, fura mód azonban az akciójelenetek többségénél úgy döntött, hogy a mostanában sikk "gyorsan mozgó kamera/villámszerű vágások" technikát alkalmazza. Nem sok kivetnivalót találni A feláldozhatókban, de ez az egyik kirívó, ugyanakkor megbocsátható bűn. Nem olyan vészes a helyzet, hogy ne lehetne a legtöbb esetben kivenni, hogy éppen mi történik, de úgy látszik Sly hiúsága és öregedni nem akarása győzedelmeskedett, ezért fogcsikorgatva próbál haladni a korral.
A feláldozhatók másik hibája, ami mellett lehetetlen lenne elmenni, a történet. Még ha egy filmet lényegében semmi más, csak egy jó nagy adagnyi tesztoszteron is hajt előre, még akkor sem hanyagolható el teljesen egy olyan lényeges összetevő, mint a cselekmény. A feláldozhatók címszereplő csapata hat tagból áll - amolyan Piszkos tizenkettő osztva kettővel. Barney Ross (Sly) a vezető, aki a kelleténél egy hajszálnyival lelkiismeretesebb, mint azt az a típusú munka, amit ő űz megkövetelné, jobbkeze a késdobálás szakértője Lee Christmas (Statham), Ying Yang (Jet Li) az ügyeletes kung-fu bajnok, akinek önértékelési problémái vannak testmagassága miatt. Hale Ceasar (Terry Crews) a megtermett ügyeletes fekete résztvevő, hozzá illő méretes puskával. Toll Road (Randy Couture) a karfiolfülei miatt mindenki céltáblája a társaságból, Gunner Jensen (Lundgren) pedig egy svéd Góliát, aki sajnos túlságosan hamar elveszti a fejét a csata hevében. Már a szereplők neveiből is látszik, hogy Stallone mennyire is gondolta ezt komolyan, mikor a sztorit David Callahammal közösen papírra vetette. A feláldozhatókat egy titokzatos Mr. Church (Willis) béreli fel, hogy likvidáljanak egy irányíthatatlanná vált közép-amerikai diktátort, Garza tábornokot (David Zayas), aki egy volt CIA ügynökkel, James Munroe-val (Eric Roberts) közösen egy jól jövedelmező, külön bejáratú kis drogbirodalom kiépítésén dolgozik.
Munroe egy az egyben a "Hogyan legyünk tipikus 80-as évekbeli akciófilm-főgonoszok" című útmutató lapjairól lépett elő. Intelligens (vagy legalábbis annak hiszi magát, ettől legalább ugyanannyira veszélyes lesz), könyörtelen, és egy hegy méretű testőre van Paine (Steve Austin) személyében. Roberts játéka a figurához hasonlóan, illő módon két évtizeddel ezelőttinek tűnik, ergó tisztességesen magáévá tette a karaktert. Bár hiányzik belőle az erős karizma, nincs olyan jó dumája sem, és közel sem olyan emlékezetes, mint sok elődje, azért elég genya és utálnivaló ahhoz, hogy örömmel nézzük végig későbbi, a műfaj szabályainak megfelelően elkerülhetetlen (ezért ez nem is számít spoilernek) halálát.
Igen, a forgatókönyv egyetlen fuvallatra kártyavárként dől össze, bugyuta, kisiskolás szintű maszlag és igen, a dialógusok suták, sablonosak, és szörnyen nevetségesek tudnak lenni (Mickey Rourke az élet értelméről szóló monológja amolyan kisebb sokként ért, teljesen nem ebbe a filmbe illő, megmosolyogtatóan pátoszos jelenet, szerencsére gyorsan el is felejtődik), főleg az adott színészgárda előadásában. De megint csak azt kell mondanom, hogy mindez megbocsátható, majdhogynem el is várható egy ilyen régimódira vett akciófilmtől. Persze, hogy a forgatókönyv majdnem minden mozzanata klisés, az egész film klisékből építkezik, azokból, amiket két-három évtizeddel ezelőtt Stallone és a többiek segítettek lefektetni, majd megerősíteni.
Megvan a maga kicsit rozsdás, régmúltot idéző bája A feláldozhatóknak. Semmi high-tech kütyü, semmi digitális bigyó vagy ultramodern fegyver, csak puszta ősi erő, igazi izomagyú törtetés előre, mindent és mindenkit lekaszabolva, aki az útban áll. A feláldozhatók végigmegy az összes kötelező elemen, amik nélkül elképzelhetetlen volt a 80-as években egy akciófilm. Maroknyi zsoldos lehetetlen küldetésen, tízszeres túlerő ellen indulva, pipa. Egydimenziós ellenfél, pipa. Sztereotíp karakterek, pipa. Fanyar humorú, erőltetett, de azért még épphogy elviselhető beszólások, pipa. Vér, belek, levágott testrészek, hangos robbanások, mind-mind pipa. Bajbakerülő vonzó hölgyemény (Giselle Itié), akibe a főszereplő beleszerethet, más szóval: kötelező romantikus szál, ami amúgy csak nyűg, és minél rövidebb idő alatt letudható, annál jobb, pipa. Üröm is kerül azért az örömbe: bizonyos szereplőknek alig jut valami tennivaló, így például Lundgren és Rourke (aki időközben a Vasember 2-t forgatta) is méltatlanul, fájdalmasan alulhasználtak. Az egysorosok lehetnének idézhetőbbek és az expozitív nyitó 45 perc is lehetne mozgalmasabb, de ez már tényleg nem több mint szőrszálhasogatás.
A feláldozhatók úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Stallone rendezése túlcsordul az őszinteségtől és az elkötelezettségtől, amivel könnyen levesz minket lábunkról és elfeledteti velünk azt a számtalan problémás részletet, amin lenne mit javítani. Nehéz észérvekkel megvédeni a film még akár egy laikusnak is könnyen szemet szúró gyengeségeit, de nem is nagyon érdemes, mert A feláldozhatók nem a kemény elmemunkáról szól. Elég, ha a mozi bejárata előtt kikapcsoljuk az agyunkat és hagyjuk, hogy csak a motorikus funkcióink és a mélyen megbúvó vadállati ösztöneink működjenek: 100 percnyi színtiszta szórakozás vár minket. És várjuk a folytatást, Sly.
The Expendables - A feláldozhatók előzetes
Elég egyszerű sztori, semmi extra nincs a filmben
na mind1 jobb később mint soha .)
Meg mégiscsak húzónevek
