Transz filmkritika

A drámában erős direktor ezúttal is lendületes és szórakoztató mozit készített, mely azonban meglehetősen elrugaszkodik a valóságtól annak érdekében, hogy minél többször lephesse meg a nézőket. A történet egyszerű képrablásként indul, majd a hipnózisnak és egyéb manipulációknak köszönhetően egyre inkább belemélyedünk az emberi lélek és viszonyok szövevényes rejtelmeibe - némiképp hasonlóképpen, legfeljebb jóval kevésbé szikár és száraz módon ábrázolva, mint Soderberg Mellékhatások című filmjében. A Transz központi alakja és egyben alanya Simon (James McAvoy), egy képzőművészeti árverésvezető, aki be akarja bizonyítani, hogy bárki képes ellopni egy dollármilliókat érő festményt egy aukciós házból. Ennek érdekében összeáll a tökös Franck (Vincent Cassel) által vezetett bandával, és segítségükkel sikerül is végrehajtania a rafinált bűntényt.



Igen ám, csakhogy közbejön egy "aprócska" bökkenő: az akció során ugyanis Simon a fejét érő nagyerejű ütés következtében elveszíti rövidtávú emlékezetét, s ily módon képtelen felidézni, a nagy kavarodásban hová is rejtette az ellopott festményt. Gyanakvó társai hiába igyekeznek kiszedni belőle szép szóval, majd egyre durvább eszközökkel az áhított információt, a pórul járt fiatalember, bármennyire is szeretne, nem tud válaszolni a neki szegezett kérdésre. Problémáját és az orvosok tehetetlenségét látván Franck végül egy hipnózissal foglalkozó pszichológushoz, Elizabeth-hez (Rosario Dawson) fordul segítségért, aki Simon emlékeiben kutatva reméli feltárni annak titkát. S miközben a talpraesett nő minden tőle telhetőt megtesz a siker érdekében, egyre mélyebbre merülve Simon tudatalattijába fokozatosan olyan dolgok kerülnek a felszínre, melyek nem csupán a festményért folytatott versenyfutás menetét, de mindannyiuk életét gyökeresen megváltoztatják.

Elizabeth (Rosario Dawson), az emberbűvölő

Talán nem árulok el túlságosan sokat azzal, hogy a cselekmény egyre bonyolultabbá válása végül oda vezet, hogy egy idő után már valóban csak találgatni tudunk az egyes szereplők tetteivel és motivációival kapcsolatban, ahogy a forgatókönyv, illetve a direktor eljátszik a valóság és a képzelet határán mozgó eseményszálak összeszövésével. A filmben lassanként előtérbe kerülnek a túlfűtött érzelmek, félelmek, az agresszió, valamint egyéb ösztönök és vágyak, mint például a szexualitás - egyszóval távolról sem gyerekmesével van dolgunk (nem véletlen tehát a 16-os korhatárkarika). A kiszámíthatatlanság, az állandó bizonytalanság megunhatatlanul viszi előre a cselekményt, s bár a történet kellő odafigyelés mellett végig követhető marad, Boyle mindvégig gondoskodik róla, hogy ne legyenek kapaszkodók, például család, barátok vagy egyéb külső segítség formájában.

Nyugi srácok, nem direkt csinálom!

A főszereplők, akik sajátos háromszöget alkotnak egymással, bizonyos szempontból mind törvényen kívüliek, illetve azzá válnak, miáltal csak önmagukra számíthatnak. Ahogy általában igaz az életben, egyikük sem csupán jó vagy rossz tulajdonságokkal bír, s bár mindegyiküknek megvan a maga értékrendje, tetteik sajátos mozgatórugói korántsem mindig egyértelműek. Vagyis a bonyodalmat elsősorban az okozza, hogy a néző nem lát bele a fejükbe - a hipnózis alanyául szolgáló Simont leszámítva, akinek viszont amnéziája és az őt ért egyéb hatások miatt egyre kuszábbak és zavarodottabbak a gondolatai, miközben nem tudjuk, elméje milyen további titkokat rejt magában. Így "hőseinknek" a hazugságok és manipulációk sűrű hálóján kell átrágniuk magukat - természetesen velünk, nézőkkel együtt - míg végül eljutnak a megoldáshoz. Szerencsére a befejezés küszöbén a rejtvény érthető és kielégítő módon megmagyarázásra kerül, így nem marad bennünk hiányérzet a lezárás után, legalábbis ami a cselekmény komplettségét illeti.

Simon valósággal meghasonlott önmagával

A tartalom minőségi részét tekintve azonban meg kell jegyezni, hogy az emberi elme rejtélyes zugaiba tett kirándulás felettébb érdekes és izgalmas ugyan, a pszichénk működéséről festett kép erősen torzít, ami végül már gátjává válik a hihetőségnek, s ezáltal a látottak befogadásának - egyéni ingerküszöbtől függően, természetesen. Noha a hipnózisról alkotott kép nagyjából hitelesnek mondható - e téren meglátszik a szakértő bevonásának jótékony hatása -, a cselekmény apró részletei, a szereplők tettei és jellemábrázolása több helyen is sántítanak, egy idő után túl sok a fikció és az elvonatkoztatás. Amellett, hogy emiatt egyes fordulatok meglehetősen logikátlannak vagy valószerűtlennek tűnnek, az emberi határokat feszegető forgatókönyv alkalomadtán alaposan túllő a célon, ezért a film mondanivalója, illetve lehetséges üzenete - miszerint a világunk, amelyben élünk, jóval illuzórikusabb, mintsem gondolnánk, a realitás és a képzelet megkülönböztetése ezért tévútra vezethet bennünket - a való világban élő nézők számára majdhogynem értékelhetetlen szinten marad.

Ha valaki segíthet, az egy ilyen hölgyemény

Mindettől függetlenül a karakterábrázolás igen erős a filmben, és összességében a színészi játék is nagyon rendben van. A tehetséggel bőven megáldott James McAvoy (Az utolsó skót király, Wanted, X-Men - Az elsők) ezúttal is remekül helytáll, így minden további nélkül elhisszük neki azt az átalakulást, melyen Simon átmegy a történet során. A szorult helyzetben lévő árverésvezető kétségtelenül a legkomplexebb karakter, nagyon is esendő és hibákkal teli, s bár ő az áldozat, személyisége jóval több aspektussal rendelkezik az egyszerű palimadárnál. Rosario Dawson játéka szintén kielégítő, noha őrá aligha a színészi teljesítményéről fogunk emlékezni, lévén külső adottságai fokozottan hangsúlyos szerepet kapnak a filmben. Ennek ellenére jól átjön Elizabeth, a modern, erős nő szerepében, aki érzékenysége mellett igen határozott és mindig tudja, mit akar. Mellettük mintegy harmadik pillérként funkcionál Franck, remekül kiegészítve a különböző jellemű figurák felhozatalát. Némi negatívum, hogy Vincent Cassel fenyegető és intelligens ugyan keményvonalas bűnözőként, viszont a sebezhető és önmagában kételkedő ember árnyalt figurájának szerepében már kevésbé hiteles - ugyanakkor jó pontnak számít, hogy nem az a tipikus angol gengszter, hanem ő is jóval frissebb és összetettebb karakter a megszokott klisékhez képest.

Ha az alternatív módszer nem volna nyerő...

Mint ahogy a Transz is jóval több egy újabb angol gengszterfilmnél - annak ellenére, hogy a londoni helyszín a történet meghatározó részévé vált, elősegítve a film európai moziként való öndefiniálását. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Boyle csak azért forgatott végül Londonban, mert a 2012-es olimpia megnyitójának rendezése jó időre oda kötötte.) A rendező sajátos angol humora ezúttal is érvényesül, ami annak ellenére üde színfoltja a produkciónak, hogy a cselekmény előrehaladtával fokozatosan kimerül. Mindazonáltal a rendezés és a vágás, ahogy már megszokhattuk, látványos és pörgős, az alkotók tehát nem hagynak bennünket unatkozni, amihez a nagyszerűen megválasztott, modern zenei- és hangzásvilág úgyszintén nagyban hozzájárul. Rick Smith elektronikus taktusokkal kísért zenéje nagyon illik a film szürreális világához, a látvánnyal összhangban kihangsúlyozva a hipnotikus hangulatot.

Egy törékeny pillanat

Az egyetlen igazi probléma tehát a realitás hiánya, illetve jelentős torzulása egy abszolút valós alapokra helyezett történetben. Amennyire realista - sőt már-már naturalista - módon volt képes Danny Boyle feszültséget teremteni a filmvásznon például a 127 óra megtörtént eseményeinek bemutatása során, annyira elrugaszkodott a valóságtól a Transz esetében. Ugyanakkor a tény, hogy a film első látszatra egy "hétköznapi", a moziban már sokszor látott amnéziás történetnek tűnik, később azonban ennél jóval összetettebb sztori bontakozik ki előttünk, mindenképpen az alkotók kreativitását dícséri, a néző számára pedig képes újra meg újra a meglepetés erejével szolgálni. Az emberi viselkedés végleteit sikerült kellőképpen kidomborítani, vagyis az agresszió, a kapzsiság, a kétségbeesett vágyakozás bemutatása elsőrangú, ahogy azt Boyle-tól már megszokhattuk.

Teljes homályban

Bár a téma kétségtelenül elgondolkodtató, a realitás hiánya, illetve jelentős torzulása, valamint a karakterábrázolás apró hiányosságai és logikátlanságai miatt a Transz nem nevezhető mérföldkőnek vagy időtálló klasszikusnak. A látottakat helyükön kezelve azonban mindenképpen élvezetes és szórakoztató, habár könnyen feledhető mozit láthat, aki jegyet vált rá.

Transz előzetes