Darksiders II teszt

A fenti idézet, mint azt gondolom kitaláltátok, nem egy mesekönyvből származik, hanem a bibliai Jelenések könyvéből, az Apokalipszis négy lovasának eljöveteléről egészen pontosan. Mindig is nagyon érdekeltek a vallási témájú filmek, játékok, ha pedig ezen keverékei, mint például a Shin Megami Tensei-féle Digital Devil Saga, akkor az maga a Mennyország. Már önmagában a vallás, a mitikus lények, illetve az ehhez kapcsolódó összeesküvés-elméletek annyira érdekesek, hogy simán elbírna a dolog egy külön ágazatot. Ej, megint elkalandoztam egy picit, de azt hiszem meg kellett magyaráznom egy pár szóban a Darksiders (most már) széria iránti rajongásomat!

Gyí paripám!

Nagy általánosságban mondva, a játékfejlesztők előtt két út áll egy-egy generációváltás után. Vagy olyan progikat készítenek, amik számozott folytatások és akár több konzol-érán átívelőek, a legjobb példa erre talán a Final Fantasy, ami még SNES-en kezdte meg a térhódítást és lám, hova fejlődött. De választhatják a tökösebbik, de sokkal rizikósabb utat, hogy bizony kemény gyerekek vagyunk és lerakunk az asztalra egy új ötletet, amiből ha jók vagyunk akár brandet is építhetünk, lásd például a Dead Space-t. És igen, itt került be a képbe cikkünk elődje, a Darksiders: Wrath of War is, ami egy totálisan új IP volt a gémer égiszen.

Ha nem ismernétek Háború kalandját, akkor képzeljetek el egy alapvetően viszonylag nagy, nyitott világot, ahol hősünket külső nézetből irányíthattuk. Platform, akció és rpg elemek is keveredtek megfelelő arányban a TPS-ben, mindezt megfejelték valami észvesztően hangulatos és stílusos látványvilággal, több lépcsős fejlődési rendszerrel illetve egy hihetetlen szórakoztató, ám viszonylag komplex hack'n slash bunyós résszel, nagyon jó történettel, hogy az igen komoly fejtörőket már ne is említsem. Ha egy mondatban össze kellene foglalnom (és kénytelen vagyok mert estig tudnék beszélni az előzményről), akkor a legegyszerűbben úgy tudom kifejezni, hogy a jelen generáció Shadow Man illetve Soul Reaver hasonmása.

Freddy Krueger elbújhat!

Miután a világon mindenhol 10/8-ra értékelték, illetve igen szép számokat produkált, sejthető volt hogy érkezik az amúgy is tervezett folytatás, bár a THQ financiális helyzete nem épp rózsás jelenleg. Már az előzetes képek, infók és teaserek miatt is biztosak lehettünk benne, hogy bizony nem visszaesés, de sokkal inkább előrelépés várható minden tekintetben. Most, hogy végigjátszottam elsőre az anyagot, ezt én is meg tudom erősíteni, ugyanis mindenféle túlzás nélkül ki merem jelenteni, hogy az utóbbi idők egyik legkomolyabb akció-kaland játékával van dolgunk. De nézzük is a konkrétumokat, hiszen ezért vagyunk itt.

A folytatásban, pontosabban szólva inkább előzményben Háború testvére, Halál a főszereplő. A történet szerint a Négy Lovas eredetileg egy Nephilim nevű törzsnek voltak a tagjai, akikben félig isteni, félig démoni ősök vére folyt. Az Egyensúly Őrzői azonban kiemelik a lovasokat, hihetetlen hatalommal ruházzák fel őket, teszik mindezt azért, hogy a saját fajukat kiirtsák, mivel veszélyesek az Örök Egyensúlyra. Kalandjaink a Darksiders 1 idején veszik kezdetét, mikor testvérünket éppen árulással vádolják és börtönben senyved. Halál azonban biztos abban, hogy Háború, aki mindőjük közül a legszilárdabb hittel és morállal rendelkezik, sosem válna árulóvá, ezért elutazik a világ végére hogy válaszokat találjon kérdéseire.

Valami nőtt a fejeden öcsém...

A találkozó azonban nem úgy sül el mint ahogy tervezte és némi közjáték után egy új helyen, bizonyos Forge World-ön találja magát. Itt célunk az Életfa felkutatása, azonban egy ismeretlen matéria, a hangzatos nevű Corruption állja utunkat. A sok-sok órányi kaland itt veszi kezdetét, de hogy hol végződik és főleg mik történnek közben, nos, azt mindenkinek magának kell majd felderítenie. Az alapok változatlanok maradtak, tehát hősünket még mindig külső nézetből látjuk, valamint a harc, a fejlődés, a felfedezés és a platform részek is nagyjából megmaradtak. A világtérképen adott egy központi rész, a Tri-Stone, gyakorlatilag innen tekereghetünk bármerre. A világ ugyanúgy nyitott mint az elődben, noha senki se gondoljon azért egy GTA-ra vagy egy Red Dead Redeptionre.

Először is ami ámulatba fog ejteni minket az a grafika. A DS2 nem úgy szép mint mondjuk egy FF13 vagy Metal Gear Solid 4, itt sokkal inkább a stílus dominál, de elég csak megnézni az in-game képeket! Az egész világból árad egy kis Warhammer 40K utánérzet, pláne ha a szereplők kidolgozottságát jobban szemügyre vesszük. Death egy igazi badass, de a többi NPC-nek sincs oka szégyenkezni ám. A tájak, egészen pontosan a környezet léptéke is megér egy misét! Sokszor lesz olyan érzésünk a felderítés közben, hogy mi csak egy apró porszem vagyunk a nálunk sokkal hatalmasabbak küzdelmében. Fogunk mocsarakban és erdőségekben küzdeni, romokat felderíteni, barlangokat megtisztítani, hegyeket és völgyeket megmászni, szóval a környezet változatosságára semmiféle panasz nem lehetséges.

Egyik nagyobb mint a másik...

A játékmechanikát érte talán a legnagyobb változás. Halál nem olyan darabos mint testvére, ezért dedikált védekezés gomb sincs, van helyette sima elgördülés és kitérés amiből persze ugyanúgy indíthatunk countereket. Újdonság a loot, azaz a megölt ellenfeleink után felvehető tárgyak rendszere is. Van egy elsődleges fegyverünk, ami természetesen valamilyen kasza lesz, illetve különböző típusú másodlagos fegyverek. Minden harci eszköz más-más értékekkel rendelkezik, szóval itt látszik leginkább a bővített rpg elem. A későbbiekben kapunk majd fejleszthető cuccokat is, valamint különböző amuletteket is magunkra aggathatunk, amik növelik a védekezést, több életerőnk lesz, ésatöbbi. A különböző kombók és megvásárolható speciális támadások maradtak, ezeket ugyanúgy rá tudjuk tenni egy dedikált gombra mint az előd esetében.

Ahogy haladunk előre a történetben úgy fogjuk megkapni a speciális képességeinket, amivel az addig elérhetetlen helyekre tudunk majd visszakolbászolni. Az a nagy szerencse, hogy jól vannak kialakítva a helyszínek és egyáltalán nem fogjuk nyűgnek érezni a visszamászkát. Újdonság még az is, hogy lovunkat, Despair-t már az elejétől fogva elő tudjuk hívni - ezt ugye az elődben csak sokkal később tehettük meg. Természetesen főellenfél harcok ugyan úgy maradtak itt is mint az elődben, sőt, talán ezek lesznek a játék legkatartikusabb pontjai. Túlzottan sok poént nem lőnék le, de lesz egy kis Shadow of the Colossus után érzetünk több helyen. A játékidő viszont igen komoly dúsításon ment keresztül, ami az előd 20 óra körül teljesítményét nézve igen nagy szó. Zsilliónyi összegyűjthető dolog van szétszórva a világban, kereshetünk kristályokat, Vulgrim barátunk könyvének lapjait, de egy kis ereklyevadászat is ráfért a palettára.

Csapkodhatsz, rohanhatsz, a pisztoly leterít

Már önmagában ez a rész is megdobja a szavatosságot, de a fellelhető NPC-től még kapunk több lépcsős másodlagos feladatokat is. Ezek mondjuk nem túl változatosak, általában meg kell keresni és ki kell nyuvasztani valakit vagy csak simán megkeresni egy-egy elveszett dolgot. Az viszont már jóval izgalmasabb, hogy olyan új helyekre juthatunk el ezen küldetés által, ami a fő irányból teljesen kimaradt, szóval érdemes felkutatni ezeket a helyeket. A tiszta játékidő, ha tényleg csak átrohanunk az egészen, akkor olyan 12-14 óra még így is, ellenben a rejtélyek megoldásával ez jócskán 25-30 óra fölé is tornázható, ami egy alapjába véve akció-platform stufftól nem gyenge! Szóval a pénzünkért cserébe itt garantáltan minőséget és tartalmat is kapunk.

A hibák mellet természetesen nem mehetünk el, hiszen ez egy objektív írás, bármennyire is rajongója vagyok a sorozatnak. A kamera sajnos sokszor fogja az életünket megkeseríteni, mivel az operatőr sokszor nagyon buta szögből követi az eseményeket, főleg a harcokat. A harcrendszer egyébként bármennyire is ötletes és folyékony, sajnos a legtöbb plusz mozgás megvétele majdhogynem teljesen felesleges, mivel az alap támadásokkal is röhögve végigverhető a teljes mezőny. Erről jut eszembe, sajnos Normalon nem fog túl nagy kihívást jelenteni a cucc. Elég vicces, hogy az első főnököt második próbálkozásra öltem meg, nagyjából három perc leforgása alatt. A mellékküldik azonban kihívásban gazdagabbak valamiért, szóval ott többet fog kinyílni az a bizonyos ernyő. Grafikai bugok és hibák is akadnak, bár nem olyan vészesek, de néha bele fogunk akadni dolgokba illetve egyszer ki is fagyott nálam a játék.

Királyabb a szakállad mint a Télapóé!

Szóval igen komoly darab lett a Darksiders 2, maximálisan megérte várni rá. Tartalmas, stílusos, szórakoztató, ráadásul tanult az előd hibáiból. Most már csak annak kell drukkolnunk hogy szegény kiadó ne jelentsen csődöt és megismerkedhessünk a maradék két lovassal, mert hogy a folytatás tervbe van véve, arra akár egy nagyobb összeggel is fogadnék.