Dragon Age: Origins teszt

/>A Dragon Age: Origins a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése szerepjátékos szemszögből nézve. A BioWare-től már megszokhattuk, hogy csak és kizárólag minőségi játékokat tesznek le az asztalra. A leghíresebb RPG játékok között megannyin díszeleg a cég neve, gondoljunk csak a Mass Effect-re, a Baldurs Gate-re. Ez a mesterségük, ebben a legjobbak. Olyan kísérletezős szerepjáték is fűződik a nevükhöz, mint a Jade Empire, amely a távol-keleti harcművészetek és mitológia világába engedett betekintést. Nem véletlenül említem meg ezt a játékot, hiszen rengeteg hasonlóságot lehet felfedezni közte és a Dragon Age: Origins között. Bár ez utóbbi témája a hagyományos szerepjáték-világ, sárkányokkal, varázslókkal, törpékkel és tündékkel, a hasonlóság mégis szembeötlő, s leginkább a játékmenetben csúcsosodik ki.


Történetünk kezdetén három fajból (ember, törpe, tünde), három kasztból (harcos, varázsló, tolvaj) és hat előtörténetből (nemes ember, ember/tünde varázsló, városi tünde, Dalish tünde, nemes törpe, városi törpe) választhatunk. A játék zsenialitása már itt érezhető, hiszen szemben a más játékoknál megszokott pár soros előtörténettel, itt komolyan befolyásolja a származás a játékmenetet. És ez nem csupán abban nyilvánul meg, hogy egyes helyeken máshogy reagálnak a világ lakói a karakterünkre; itt, kérem szépen, a játék első 2-3 órája is teljesen más, attól függően, hogy mit választottunk. Ha nemes embert, akkor lovagregényhez hasonlóan indul a történet; mi vagyunk az egyik nemes fia, s a vár falain belül kell ténykednünk. Ha varázslót favorizálunk, akkor az asztrál-síkon kell bizonyítanunk először, majd a varázslótorony falai között bonyolódik a történet. Dalish tünde esetén egy erdő fái között ténykedhetünk két-három óráig, míg városi tündével egy gyönyörű városka lesz az első állomásunk. S ez még csak a kezdet a Dragon Age: Origins megannyi meglepetéséből, ami miatt nem egyszer, de nem is kétszer viszi végig a játékot az, aki fogékony az ilyesmire.

Az irányítás elsőre kissé fura, túl bonyolultnak tűnik. Igaz, ez szerepjáték-betegség, hiszen nincs más stílus a videojátékok között, ahol ennyi mindennel kellene foglalkozni. Karakterlapok, varázslatok, hátizsák tartalma, térképek tucatja nehezíti a tájékozódást a rendszerben, de pár óra játék után megszokható, s értelmet is nyer rengeteg fejlesztői döntés a felhasználói felület kapcsán. Vegyük példának a csata közben felhozható radiál-menüt, melynek hatására megáll a játék, s rengeteg dolog közül válogathatunk segítségével. Ilyen módon választhatunk ki gyorsan olyan varázslatokat, képességeket, amiket alapból nem állítottunk egy gombra se, de ugyanígy gyógyíthatjuk magunkat, vagy éppen az akciógombokra rakhatunk különféle képességeket. Nem egyszerű megszokni, hogy mi hol található ebben a menüben, sőt, a gombokra is furcsa lesz az elején új képességeket implementálni, de idővel gyerekjátékká válik az egész.


Képességekből, valamint varázslatokból rengeteg van, ezért jobb, ha minél gyorsabban megszokjuk a radiál-menü használatát. Ezen kívül összesen hat különféle dolgot rakhatunk akciógombokra, ezzel is kissé gördülékenyebbé tehetjük magunknak a harcokat. Minden képességnek és varázslatnak négy szintje van, de ez nem azt jelenti, hogy csupán erősebbé válik az adott speciális támadás. Ha például varázslóval a fagy képességet fejlesztjük, akkor első szinten egy sima hógolyót dobunk, másodikon a csapattársak fegyverét vértezhetjük fel fagysebzéssel, harmadikon egy adott területen fagyasztunk illetve lassítunk le mindenkit, míg a legutolsó szinten egy nagy sebzésű jégviharral támadhatjuk meg a szerencsétlen ellenfeleket. E miatt a szintezési rendszer miatt több száz varázslat és speciális támadás áll a rendelkezésünkre, így a mindössze hat akciógomb kevésnek tűnik. Érdemes jól megfontolni, mivel indulunk harcba, éppen azért, hogy ne kelljen hosszú percekkel elnyújtani a csatákat a radiál-menü miatt.

Ahol igazán kimagasló a Dragon Age: Origins, az maga a világ, és az azt benépesítő karakterekkel való interakció. Nem véletlenül említettem meg a Jade Empire-t, hiszen ennyi szöveget legutoljára abban a játékban hallhattunk. Gyenge angoltudással rendelkező emberek már foghatják is a legközelebbi szótárat, és felkészülhetnek, hogy a játék legnagyobb részét a párbeszédek teszik ki. Gyakran előfordul, hogy közel fél óráig csak beszélgetni fogunk az emberekkel. A párbeszédek nem csupán az alap történeti szálat bonyolítják, hanem fontos részét képezik magának a játékmenetnek is. Jól fontoljuk meg, mikor mit és kinek mondunk, hiszen komolyan befolyásolni tudjuk a történetet. Szemben pl. a Mass Effect első részével, ahol sokszor mindegy volt, mit válaszoltunk egy-egy karakternek, itt bizony életek, barátságok, városok függhetnek egy kimondott szótól, s mindez jóval gyakrabban fordul elő, mint az előbb említett űr-eposzban. Erre még a származásunk is rátesz egy lapáttal, hiszen nem mindenki hajlandó szóba állni mondjuk egy törpével. A párbeszédek zseniálisan vannak megkomponálva, s míg az elején nyűgnek érezhetjük a szűnni nem akaró beszélgetéseket, egy idő után azt vesszük észre, hogy mindenkivel traccsolunk egyet, akivel lehet. És rengeteg mindenkivel lehet, még a legutolsó városi őrök is gyakran szólítanak meg minket.

És hogy ne érezzük magunkat egyedül, gyakran társak is szegülnek mellénk, ami azért is öröm, mert a harcban is segédkeznek. Ha van velünk legalább egy társ, akkor át tudunk váltani rá, s őt is irányíthatjuk. Ezért, ha elhalálozunk, azonnal átválthatunk a legközelebbi segítőre, hogy tovább tudjunk harcolni. Érdemes tehát minden követő karakterlapját tüzetesen átböngészni, s kideríteni, ki miben a legjobb, illetve milyen képességekkel rendelkezik az illető. Így ha csatába keveredünk, és kénytelenek vagyunk mást irányítani, mint az alap karakterünket, akkor nem fogunk bambán a képességekre nézni, hogy mi micsoda. Több tucat követő van a játékban, s nem mindenki társul hozzánk, így ahhoz, hogy mindegyiket kipróbáljuk, nem elég egyszer végigvinni a játékot. A BioWare szerepjátékoknál már megszokhattuk, hogy ha több követőnk van, akkor azok néha beszélgetnek egymással, s ez itt is hasonlóan működik. Egyes karakterek utálják egymást, s egyfolytában beszólogatnak a másiknak; mások bölcselkednek a történéseken; s van, aki csak ugatni tud, de azt rendszeresen (hiszen kutya is társulhat hozzánk).


A világ hatalmas, ehhez nem férhet kétség. A szerepjátékok legapróbb részleteitől gazdag a Dragon Age: Origins, kezdve az erdőktől a varázslótornyon át a városokig, szinte minden megtalálható, amit csak el tudunk képzelni. A pénz is szerepet kap a játékban, igaz, csak bő öt órával azután, hogy nekikezdtünk a történetnek. A játékidő szinte felfoghatatlan, hiszen akár negyven órát is beleölhetünk egyetlen végigjátszásba, de akkor még szinte semmit nem láttunk. Több tucat mellékküldetés gondoskodik arról, hogy az élmény hosszan tartson, s a különféle kezdőtörténetek és végjátékok miatt akár hatszor is érdemes nekiállni a Dragon Age: Origins-nek. Az újrajátszások során,ha máshogy döntünk, mint legutóbb, akkor komoly változásokat fedezhetünk fel a világban. Egyszerűen olyan kidolgozott az egész univerzum, hogy szavakkal szinte lehetetlen leírni. Ehhez még vegyük hozzá az olykor Gyűrűk Ura magasságába szárnyaló jeleneteket és történetet, s végeredményként megkapjuk a tavalyi év legjobb nyugati stílusú fantasy-szerepjátékát.

Szintén nincs okunk panaszra, ha magát a körítést vesszük. Bár helyenként nem a legszebb játékkal van dolgunk, mégis olyan apró részletességgel vannak kidolgozva az egyes helyszínek, hogy nehéz lenne bármibe is belekötni. Minden természetesnek hat, a városok tökéletesen és átláthatóan vannak felépítve, az effektek nem túl pompásak ugyan, de a feladatukat tökéletesen ellátják. Talán az egyetlen, amibe bele lehet kötni, az a messzi táj sivársága, valamint a fák-bokrok kidolgozottsága, de semmi sem lehet tökéletes. Ami miatt azonban ismét kénytelenek vagyunk fejet hajtani a fejlesztők előtt, az a hangvilág. Ilyen gyönyörű áriát, mint amivel a Dragon Age: Origins indul, már régen hallottam (talán a Too Human viking-operája volt még ennyire stílusos, kár hogy a játék nem volt jó). A szinkronszínészek remekelnek, a párbeszédek erősek, minden szereplőhöz tökéletesen illik a hang. A zenék igazi remekművek, amikor kell, hősies traktusokat hallhatunk, máskor pedig andalítóan lágy hangszerelésű muzsikák kényeztetik a hallójáratainkat. Bár grafikailag a játék nem vetekedhet pl. a Mass Effect-el, hangok és zenék terén az egyik legjobb, amivel az utóbbi időben találkoztam. És a szerepjáték az a műfaj, aminek a hangulatát a rossz hangokkal könnyen el lehet szúrni.

Nem is emlékszem már rá, mikor játszottam ennyire összetett fantasy-szerepjátékkal, mint a Dragon Age: Origins. Lassan és nehézkésen indul be egyes előtörténeteket kiválasztva, de minden egyes perc, amit a játékkal töltöttem, élvezetes volt. Eddig is tudtam, hogy a BioWare neve garancia a minőségre, de ettől a játéktól nem vártam olyan sokat. Aztán, amikor már hajnali négyet ütött az óra, és még mindig csak kalandoztam a világban, rájöttem, hogy ez már nem is egy sima játék; sokkal inkább egy tisztelgés az egész műfaj előtt, olyan, amilyennek minden szerepjátéknak lennie kellene. Mert mitől is válik RPG-vé egy játék? A kardoktól, a képességektől? Véleményem szerint a legfontosabb dolog, hogy a világ hiteles, hihető, és interaktív legyen. Hogy döntéseinkkel tényleg befolyásoljuk a környezetünket, érezzük, hogy valóban számítunk. A Dragon Age: Origins pont emiatt magasodik jóval a hasonszőrű játékok fölé. Ha imádod ezt a stílust, semmiképpen se hagyd ki ezt a játékot, mert nem hinném, hogy valaha is játszottál ehhez hasonlóval.