L.A. Noire Remastered teszt

Adott egy viszonylagosan nyitott világ az 1940-es évek végi Los Angelesében, ahol Cole Phelps nyomozót terelgethettük különféle, egyre durvuló ügyek felgöngyölítésében. Egy sima GTA klónnak indult, viszont a kifejezetten felnőtt sztori, a nyomozás hangsúlyossága, valamint a király vallatások/kérdezgetések azért az átlag fölé emelték.

Tudjátok, ez volt az a stuff, ahol annyira élethűen csinálták meg az emberek arcát, annak mimikáját, hogy így kellett eldöntenünk, épp az arcunkba hazudnak, esetleg igazat mondanak, csak kissé idegesek. Viszonylagosan hosszú is volt, a legtöbb ügy érdekesnek bizonyult, szóval el lehetett molyolni vele jó pár órán keresztül.

Oké, ki rakta ide a puki párnát?

Joggal kérdezhetitek, hogy ez mire elég így 2017 év vége felé. Nos, bizonyos szempontból kiválóan sikerült a ráncfelvarrás, ugyanakkor elég élesen elkülönülnek már a hibák is, kevésbé polkorrekten fogalmazva, ami régen rossz volt, az most nagyjából hatványozódott. Tesztalanyunk doboza ékesen hirdeti, hogy ez az eddigi legteljesebb L.A. Noire élmény, mindenféle földi jóval ellátva, úgymint az egészen 4K-ig felskálázott külcsín, illetve az extra küldetéseket (egészen pontosan hat darabot) tartalmazó belbecs.

Alapjában véve kifejezetten izgatottan ültem neki a tesztelésnek, mert szeretem a jó detektív sztorikat, plusz az eredeti kiadással is egészen jól szórakoztam emlékezetem szerint, szóval érdeklődve röffentettem be a PS4-et.

Az alap sztori nyilván nem változott: Cole Phelps-et alakítjuk, aki a második világháború után leszerelt, majd pedig a rendőrségnél kapott helyet, mint egyszerű baka. A tutorial alatt azonban bebizonyítja, hogy jóval több van benne, így viszonylag hamar (egy-két óra után) már nyomozóként mutatkozik be és különféle közlekedési balesetnek tűnő, ámde jóval kacifántosabb ügyeket old meg társával egyetemben.

Azonban itt sincs megállás, mivel átkerülünk a gyilkossági csoporthoz, majd pedig elmerülünk Hollywood drogoktól bűzlő pöcegödreiben, hogy gyújtogatások kivizsgálásával zárjuk kalandunkat. Érdekfeszítő amúgy az elbeszélés, mivel a különböző ügyek megoldása közben, valamint a háttérben alakul az igazi konfliktus, direktben nagyon kevés eseményt mutatnak be.

Hölgyem, a nevem Phleps. Cole Phelps. Á, hagyjuk.

Az a fura, hogy a megoldandó szituációk sokszor izgalmasabbak lesznek, mint a végkifejlet, bár a stuff felétől kicsit monotonná válik az egész. Plusz az is érdekes, hogy nagyon laza szállal kapcsolódnak egymáshoz a felgöngyölítendő dolgok meg a fősodor, így inkább valami novella gyűjteményre hajaz az egész, de ez nem áll neki rosszul.

Amúgy a cím is kicsit becsapós, mert a noir műfajhoz szinte semmi köze sincs a játéknak, de ez önmagában nem gond. Abszolút pozitívum, hogy végre egy kifejezetten 18 pluszos alkotást kapunk, ahol meglehetősen naturálisan ábrázolják a legkeményebb gyilkosságokat is, szóval csemetéinket terelgessük el szépen, ha nyúlkálnának a korongért.

A metódus eleinte nagyon szórakoztató, de később meglehetősen repetitívvé válik. A rendőrőrsön megkapjuk az aktuális feladatot, odavezetünk, feltérképezzük a bűntett helyszínét, nyomokat keresünk, beszélünk az orvossal, majd pedig meglátogatjuk a gyanúba kevert lokációkat/személyeket, hogy jól kivallassuk őket.

Néha menekülnek, ekkor vagy autóval, vagy pedig gyalogosan üldözésbe kezdünk, esetleg nekiállunk lövöldözni. Ha jól számoltam, összesen negyven megoldandó ügy vár ránk, ahol nagyon kicsi kivételtől eltekintve a fentieket fogjuk elvégezni, szóval nem csoda, hogy rá lehet unni. Jellemzően egy-egy nagyobb fejezet végén kapunk mást, de sajnos ez elenyésző.

Uram a nevem, najó, ezt végképp hagyjuk.

A vallatás ellenben tényleg zseniális: az összegyűjtött nyomok birtokában különféle kellemetlen kérdéseket teszünk fel a delikvenseknek és nagyon kell figyelnünk reakciójukat, mert ez alapján tudjuk eldönteni, hogy igazat mondanak vagy hazudnak. Bármennyire is előző generációs a cucc, ez döbbenetesen élethű még most is.

Szájharapdálásokat, félrenézéseket, vállvonogatásokat és egyéb testbeszédeket kell megfigyelnünk, majd pedig dönteni, hogy elhiggyük az állítást, esetleg megvádoljuk őket vagy csak simán rossz zsarut játszva belemásszunk az arcukba. Volt, hogy percekig emésztgettem a hallottakat és bámultam gyanúsítottamat, mire döntésre szántam el magam.

Nagyon figyelni kell arra, hogy eltaláljuk a jó kérdést/választ, mert ha bénázunk, akkor ártatlanokat is bebörtönözhetünk, amit a program egy csillaggal fog értékelni az adott ügy lezárásánál. Ez a rész tehát rendben van, de a külcsín többi eleme sajnos már nem ilyen szívderítő. Hiába kapunk egy közepesen nagy bejárható területet, elképesztően sivár minden, amit a korszak látványosságai sem tesznek elfogadhatóvá.

A járókelők zombi módján mászkálnak, a sofőrök értelem nélkül vezetnek. Hiányzik minden olyan elem, amitől elhinnénk, hogy ez egy pezsgő metropolisz. Technikailag olyan másfél generációval van lemaradva az anyag, de legalább a képfrissítés stabil.

Szigorítok a zsír verdám mellett.

Másodlagos feladatként egyedül járőrözni tudunk városunkban, hogy csip-csup dolgokban segédkezzünk az utcai zsaruknak. Pontosan azt fogjuk csinálni, mint a fősodor esetén, azaz gyalog vagy autóval üldözünk embereket, esetleg lövöldözünk, oszt kalap.

Ezeken kívül gyűjtögethetünk még dolgokat, titkos járműveket vezethetünk és slussz. Lefordítva: ha egyszer végigjátszottuk a stuffot, nulla motivációnk lesz újból elővenni. Ráadásul Cole irányítása is olyan nyögvenyelős, amit nagyon rég tapasztaltam, ami a tűzharcoknál csúcsosodik ki.

Ha már beleszálltam a játékba, folytatnám a negatívumokkal. A szinkronszínészek egészen jó munkát végeztek, több közepesen ismert alakot fel fogunk fedezni, viszont a Remaster hangkeverése borzalmas. Olyan, mintha egy dobozból jönnének a zajok meg mondatok - nyilván nem maradt erőforrás erre, de csak kezdeni kéne valamit a dologgal, mert borzalmas, főleg ha valami komolyabb fejhallgatóval vagy hangrendszeren játszunk.

Még szerencse, hogy nem az IKEA csinálta a fedezékem!

Ami miatt viszont mégsem húzom le a játékot, sőt, inkább a pozitív dolgok felé terelem, az a már emlegetett elbeszélés. Bár mondjuk ehhez az is szükségeltetik, hogy szeressük az olyan filmeket, mint a Hetedik, a Csontember vagy egyéb nyomozós thrillereket. Simán előjött nálam az a faktor, amikor csak bele szeretnék nézni a következőbe, viszont az olyan izgalmasan kezdődik, hogy ki kellett derítenem, mi történt valójában.

Arról nem is beszélve, hogy sokszor mintha a fejlesztők előre látták volna a jövőt, mert olyan eseményeknek leszünk tanúi, amik mostanában bontakoznak ki, gondolok például a zaklatásos vonalra. Amikor valami megrázó jelenetet látunk, akkor sem válik öncélúvá a játék, sőt, néha olyan alakokat kell elengednünk, akik mondjuk bevallottan pedofilok, de nincs közük a megoldáshoz. Nem azt mondom, hogy kendőzetlenül mutatja be a korszakot, de valahogy így lehet elképzelni a nyomozók életét ebben az időszakban.

Na, nézzük, miből élünk. Érted.

A hét pontot jogosnak érzem, viszont annál többet sajnos nem tudok adni az L.A. Noire Remaster-nek. Rettenetesen sivár város, kis túlzással borzasztó irányítás és repetitív feladatok állnak szemben a komoly, felnőtt történettel meg a baromi jó vallatásokkal/nyomozással.

Az ára is korrektnek mondható, mert nem lehet egy délután végigfutni rajta, így ha lassan adagoljuk, még akár pár hétig is ki fog tartani. Közepesen erős angol nyelvtudás szintén nem árt, mert anélkül csak találgatni fogunk.

Nahát, egy afteres a Kóróból. Sok volt a vodkanarancs?

Ez bizony a kompromisszumok játéka, de ha kedveled a műfajt és el tudod fogadni a fentebbi negatívumokat, akkor nyugodtan ruházz be rá, mert alapjában véve kellően szórakoztató. Viszont az is igaz, hogy nem erről a stuffról aggatunk ki fotót a tökéletesen sikerül feldolgozások falunkra.