Mandragora: Whispers of the Witch Tree teszt

Őszintén szólva nem tudtam pontosan, mire számítsak. A Mandragora egy kisebb csapat fejlesztése, nem AAA költségvetéssel, de azonnal szimpatikus volt az a szerethető ügyetlenség, amit árasztott. Nos, már az első órák után világossá vált szerencsére, hogy a Mandragora nem csak a külsejével, hanem a szívével is meg tudott fogni.

A játék egy sötét középkorias világba dob bele minket, ahol az emberek rettegnek a boszorkányok átkaitól és a természetfeletti lényektől, miközben a természet is fokozatosan eltorzul körülöttük. A sztori középpontjában a titokzatos Witch Tree áll, amely köré misztikum, halál és újrakezdés szövődik. Nem egy könnyed, popcorn fantasy, de nem is nyomaszt agyon - pont jó egyensúlyt találtak a hangulat terén.

Ok főnök, hozok budipapírt

Az első dolog, amit muszáj kiemelnem: a Mandragora rettentően stílusos külcsínt kapott. Nyilván nem fotorealisztikus, hanem inkább egyfajta festményszerű, kézzel festett hatású látványvilágot kapunk, amitől az egész olyan, mintha egy sötét tündérmesében sétálnánk. A fények játéka, az árnyak gomolygása és a karakterek bájosan szögletes animációja együtt olyan varázslatos atmoszférát teremt, amit manapság ritkán látni.

Persze egy szép játék még nem elég, mert sokkal inkább a játékmenet az, ami eldönti, hogy maradunk-e. És itt jön az igazi meglepetés: a Mandragora egy brutálisan jól összerakott 2.5D-s akció-RPG, ami valahol félúton van a Hollow Knight és egy klasszikus Castlevania között. Ugrálás, csapás, varázslás, kitérés (pontosabban vetődés) - minden benne van, amitől egy jó oldalnézetes kaland élvezetes lesz.

A harcrendszer elsőre egyszerűnek tűnik, de hamar kiderül, hogy bőven van benne mélység. A különféle fegyverek más-más stílust követelnek: a kard például gyors és kiegyensúlyozott, míg a hatalmas kasza lassú, de brutális sebzést oszt ki. Ehhez jönnek a varázslatok, amikhez "Mana Blossoms"-t kell gyűjtenünk - szóval nem spamelhetünk tűzgolyót minden másodpercben, muszáj taktikázni.

Srácok, szerintem engedjetek át

A fejlődési rendszer is szuper lett: nem csak szintet lépünk, de képességfákat is unlockolhatunk, így teljesen máshogy építhetjük fel a karakterünket attól függően, hogy inkább varázslóként, páncélos tankként vagy éppen gyors, fürge harcosként szeretnénk érvényesülni. Nagy piros pont, hogy nincs "rossz" build. Mindegyik életképes, ha megtanuljuk kihasználni az erősségeiket.

Ami viszont igazán meglepett: a Mandragora eszméletlenül jól keveri a felfedezés és a harc tempóját. Egyik pillanatban épp egy baljós erdőben osonunk egy szellemjárta falu felé, a másikban pedig már egy boszorkány familiárisaival vívunk élet-halál harcot egy roskadozó malom tetején. Az átmenetek zökkenőmentesek, az új helyszínek felfedezése pedig valódi öröm: mindig vár valami titok, valami eldugott kincs, valami ismeretlen veszély a következő sarokban.

A világépítést is sikerült relatíve jol megoldani: a Mandragora univerzuma tele van apró történetmorzsákkal, háttérsztorikkal, amit nem nyomnak az arcunkba, hanem szépen lassan rakhatjuk össze a saját tempónkban. A környezetmesélés is zseniális - egy elhagyott ház, egy összetört kút vagy egy megroggyant torony többet mond a világról, mint bármilyen expozíciós szöveg.

Bunyózni akarsz báttya? Gyere tedd ki!

Persze messze nem hibátlan a cucc. Bár a harc élvezetes, néha az animációk egy picit "kemények" - azaz, ha egyszer elkötelezted magad egy támadásra, akkor már nem nagyon tudod megszakítani vagy korrigálni. Ez főleg a gyorsabb ellenfeleknél jelenthet bosszúságot. Emellett a platformer részek néha kicsit túl pontosságot követelnek egy olyan rendszerben, ami nem a legfluidabb ugrásairól híres.

A mentési rendszer is kicsit oldschool: ritkák a checkpointok, így egy-egy hosszabb szekció végén meghalni igazi lelki trauma tud lenni, mint minden Souls játék esetében. Viszont ezek a hibák nem tudják elrontani az összképet, inkább csak hozzátesznek a Mandragora ridegebb, soulslike hangulatához. Külön dicséret jár a hangokért és a zenéért.

A soundtrack nem tolakodó, de pont annyira borzongató vagy épp felemelő, amennyire kell - sokszor azon kaptam magam, hogy egy-egy faluba belépve egyszerűen csak álltam, hallgattam a távoli harangzúgást vagy az erdő neszeit. A szinkron pedig, nos, itt nincsenek ismert vagy agyonfizetett színészek, de ahol megszólalnak a karakterek, ott hatásosak, sehol sem tűnnek amatőrnek vagy esnek le a képernyőről.

Nahát, milyen kedves kutyuska

Multiplayer? Na, az nincs, de nem is hiányzik. Ez a játék egy magányos utazás egy sötét mesében és pont így tökéletes. A Mandragora: Whispers of the Witch Tree egy igazi gyöngyszem lett a PS5 kínálatában: egy olyan játék, ami nem akar többnek látszani, mint ami, de azt, amit vállal, szívvel-lélekkel adja át.

Egy lenyűgöző világot, egy szívós, de jutalmazó harcrendszert, és olyan atmoszférát, amit sokkal nagyobb címek is megirigyelhetnének. Nyilván nem való mindenkinek: aki instant sikerélményt vagy könnyed ugribugrit keres, az csalódni fog. De, aki szereti a kihívást, a felfedezést, és szívesen elmerülne egy sötét, de mégis meseszerű világban annak Mandragora kötelező darab.

Csókolom, az akciós sonkáért tetszik sorban állni?

Összefoglalva: a Mandragora nem csak egy játék, hanem egy hangulat. Egy hely, ahova szívesen visszatérsz, még akkor is, ha néha belesétálsz egy démontól hemzsegő bokorba. És ha engem kérdezel: ennél többet nem is nagyon kívánhatnánk egy indie fantasy RPG-től.