The Last of Us Part II Remastered (PC) teszt

A sorozatról nem tudok nyilatkozni, elvileg jó lett az első évada, de a vélemények megoszlanak. A "rajongók" eléggé ráugrottak a megkérdőjelezhető részletekre, és igen alaposan megkérdőjelezték azokat, a The Last of Us Part II videojátékhoz hasonlóan. Sebaj, a sorozattal ellentétben a játékot már nagyon vártam, és szerencsére nem kellett, a Part I-el ellentétben 10 évet várni, hogy megjelenjen PC-re.

iPet és Márkó is már alaposan kivesézték minden oldalról a Naughty Dog ma (ismét) terítékre kerülő alkotását, úgyhogy tessék elolvasni. Csupán reménykedni tudtam, hogy a konzolokra megjelenő technikai minőséget fogjuk kapni mi, számítógépes bagázs is. Ameddig nem lesz olyan a megjelenés, mint mikor az első rész került a PC-s platformra, addig én nagyon elégedett leszek. Nos, a dolog be is jött, meg nem is.

Mint tudjuk, a szélvédő egy atomrobbanást is kibír.

A cikk megjelenése előtti egy-két napig, ergo a tesztelési időszakban, a játszhatatlan határát súrolta a The Last of Us Part II. Mikor utána érdeklődtünk az illetékeseknél, hogy ez így biztos jó, akkor azt a választ kaptuk, hogy a gépemmel van a baj, hozzájuk nem érkezett be panasz máshonnan. Ebben lehet ráció, hisz nem elképzelhetetlen, hogy a videokártyám a halálán van, vagy az alaplapi integrált grafikus chip-et akarta használni a rendszer, illetve mindannyian tudjuk, hogy a Windows hajlamos a saját frissítéseitől is szétesni néha, és magával rántja a játékok minőségét is. Talán.

Ez a teória megdőlni látszott, mikor kiderült, hogy egyedül ennél a játéknál van bármilyen technikai baj. Levettem mindent minimumra, az NVIDIA felületén benyomtam a valós idejű hardver kihasználtsági adatokat mutató információs panelt, hogy lássam a GPU és a CPU terheltséget. Minden rendben volt, és még így is általában egy óra játék után a program olyan FPS zuhanást produkált, hogy diavetítéssé lassult minden.

"Basszus Tibi, úgy röhögök, hogy mindjárt meghalok."

Néha egy-két percet is várnom kellett, mire helyre állt a képkocka mennyiség. Ám ez a brutális szaggatás nem ment el, így pedig lehetetlenség volt normálisan folytatni a kalandot, mert csak erőlködés, csapkodás és monitorharapdálás lett volna a végeredmény. A megoldás a gép teljes újraindítása volt, és ebből kifolyólag nem bírtam túl sokáig gyomorral a teszidőszak ezen részét.

Miután még jobban beleástam magam a dologba kiderült, a majré valószínű a mentéssel volt, de végső soron a történetnek nincs tanulsága. Ugyanis befutott a megjelenés előtti patch egy-két nappal a cikkünk előtt, és minden megjavult. Látszik, hogy a készítők tanultak az első rész PC-s debütálását követő háborgásból, és ugyan tapasztaltam nagyon enyhe FPS botladozást a patch után is, roppantmód hálás voltam, hogy végre olyan kiadásban élvezhettem tovább a játékot, amilyenben az tervezve volt.

Ez ám a látvány. Igen, ez a minimum grafikai beállítás.

Immáron teljes mértékben átadhattam magamat az őszinte izgalomnak, ami akkor teljesedett ki, miután túljutottam az internet által kegyetlenül lespoilerezett részeken. A rendszer alapjai ismerősek lesznek azoknak, akiknek volt szerencséjük az első részhez. Az irányítás, a történetvezetés, az akció, a lopakodás és a fejlődés mind megmaradtak az elődből, és sok helyen jobbá váltak, egy-két helyen viszont rosszabbá.

A tárgykészítés és gyógyszeres fejlődés szimpatikusabbá vált. Végre nem kell állandóan Shiv-eket gyártanunk, ha a nyomorult Clicker-ekkel el akarunk bánni, továbbá "mókás" taposó aknákat, robbanó nyilakat és füstgránátokat is tudunk készíteni. Emellett pedig több képesség-fából is tudunk "vásárolni" fejlesztéseket a gyógyszerek "költésével" (feltéve, ha megtaláljuk az azokat megnyitó könyveket), úgyhogy alaposan át kell gondolni, mire akarjuk a nehezen összeszedett pirulákat felhasználni.

Főnök, a Resident Evil-esek hívtak. Kérik vissza a játékukat.

Azonban a kutyák felbukkanása egyáltalán nem volt szimpatikus. Jelenlétük jóval nehezebbé változtatott minden olyan helyszínt, ahol lopakodnunk kellene. Kiszagolják merre vagyunk és meglepően hamar a nyomunkra fognak bukkanni, ha nem mozgunk állandóan. Mivel én szeretek egy helyen kotlani és csak lassan tudom rávenni magamat a továbbállásra, nekem a settenkedés sosem tartott túl sokáig, hamar beindult a tűzharc. Arról nem is beszélve, hogy ezek a jelenetek is nehezebbnek érződtek a limitált tölténymennyiség és a megnövekedett ellenfélszám miatt. Meg kéne tanulnom célozni...

Ezen kívül még egyetlen hiányosságot tudnék a játék ellen felhozni, ha nem nézzük a technikai makarénát, amit a program a tesztelés első napjaiban erőteljesen, a végén pedig ritkásan produkált. Ellie és Dina szinkronjai ijesztően hasonlítanak egymásra, ami igen, szubjektív vélemény, azonban, ha nem lett volna feliratozás, akkor nem tudtam volna megkülönböztetni, melyikük beszél. És nem egy színésznő alakítja őket (direkt megnéztem), úgyhogy így jártam. Három a magyar igazság, tessék, íme a harmadik hiba, csak engem zavar, haggyatokbékén.

Ellie el-efántra tippelt... értem a viccet, hogyne...

Ha ne adj' isten nincs gépünk arra, hogy mindent maximumra tolva élvezzük a prezentációt, szerencsénk van, mivel a grafika még a legminimálisabb szinten is csodálatos, az animációkról nem is beszélve. Ellie ajkai mondjuk feltűnően cserepesek sok jelenetben, de a történetet figyelembe véve ez egy teljességgel érthető része főhősünk esztétikájának (mondjuk ez csak alacsony beállításoknál tapasztalható). A környezetek rendkívül élethűen vannak összerakva legyen szó természeti helyszínekről, vagy elvadult városi területekről. Mindegyik hely emlékeket őriz a letűnt időkről, melyek sosem jönnek vissza már, pedig milyen szép volna.

A múlt és a jelen ilyesféle összeütköztetését akár allegóriaként is fel lehet fogni, ha az életre gondolunk. Előre megyünk, hátra sose (bár manapság ki tudja...). Visszaút nincs, a változás állandó, és ehhez vagy alkalmazkodunk, vagy elpusztulunk. A múlt nem más, mint emlékek egyvelege megszépülve, néhány hiányos résszel, aminek hatására feltör a nosztalgia. Hisz milyen jó volna visszatérni egy olyan időbe, ahol nem voltak aggodalmak, és félelmeink is gyermekiek voltak csupán.

Valami ilyesmi orvosi trükköt láttam egy 13. századi "gyógyászatot" tartalmazó könyben.

A szórakozás színes volt, egyszerű, mégis nagyszerű, kötelességeink pedig ritkák és végső soron következmény nélküliek voltak (papi mindig elmosogatott, ha lusta voltam). Elgondolkozunk, hogy mit hogyan csináltunk volna másképp, és akkor talán jobb lenne a mi életünk is, avagy a körülöttünk lévőké. Ezek után igencsak nyomorú érzés visszatérni a jelenbe, szembesülni a Clicker-rel, aki épp beszambázott a kávézóba, ahol mi a poros magazinok fedőlapjainak hála kalandoztunk a múltban.

Jól van, eleget filozofáltam, biztos erre volt mindenki kíváncsi, mikor egy The Last of Us Part II-ról szóló cikket óhajtottak olvasni. Azonban most már mennék vissza játszani anélkül, hogy visszaküldene Márkó egy repülő rúgással a klaviatúrám elé, mert mondjuk nincs meg a szükséges szómennyiség. De megvan. Megszámoltam. Egyesével. Élveztem. Van baj.