Until Dawn teszt

Roppant egyszerű oknál fogva hoztam ezt a példát: jelen tesztünk tárgya, a PlayStation exkluzív Until Dawn ezt a vonalat szeretné erősíteni, ráadásul nem is nagyon titkolja, hogy az egész mechanika honnan származik. Ezzel alapjában véve semmi gond sincs, mert a fenti játékok esetében rendkívül komoly minőségről beszélünk, amitől viszont sajnos az UD alaposan elmarad, de szégyenkezésre így sincs semmi ok.

Friss hegyi levegőt, valaki?

Maga a projekt egyébként elég hányatott sorsú, mert eredetileg PS3-ra jelentették be a játékot, Move támogatással, valamint FPS nézettel. Ha jól tudom, a 2012-es Gamescon-on még egy trailert is mutattak belőle. Aztán, ahogy az lenni szokott, majdnem az egész stuffot kukázták és inkább PS4-re fejlesztették már, ahol nem kellett kompromisszumokat kötniük sem a látványban, sem pedig a történetmesélésben. És hogy milyen lett? Sajnos inkább érdekes, mint jó, de lássuk a részleteket.

A sztori úgy indít, mintha egy jobb fajta tini horrort néznénk: egy fiatalokból álló baráti társaság éppen party hard üzemmódba kapcsol a Washington-ikrek téli haciendájában, valahol Kanadában. A pár egyik fele, Hannah halálosan szerelmes egy Mike nevű srácba, aki elég otromba módon megvicceli a lányt, aki aztán egy szál feszülős naciban és trikóban kirohan a mínuszba.

Tesója, Beth, persze követi, viszont az egész esemény tragédiába fullad, ugyanis lezuhannak egy szakadékba és nyomuk veszik. Egy évvel később a lányok fiú tesója, Josh, összehívja megint a bandát, hogy egy kis bulikával emlékezzenek meg az eltűntekre, azonban ahogy azt már megszokhattuk a horrorfilmek esetén, az egész gallyra megy és valami vagy valaki üldözni fogja hőseinket.

Okos vagyok, megvakítom magam

A történetről többet nem is mesélek, mivel erre a szegmensre, valamint az interakciókra építkezik az egész játék, ugye a sokat hangoztatott pillangó-effektusra alapozva, valamint persze nagyot merítvén a Quantic Dream anyagaiból is. Egyébként a történet nem lenne rossz, mert sikerült egy kifejezetten érdekes sztorit írniuk a készítőknek, megtoldották ezt az egészet olyan szereplőkkel, akik karakteresek és mindenki tud azonosulni valakivel (Emily-re például egy házat is rá tudnék gyújtani), ráadásul majdnem minden egyes mozdulatunk más-más irányba fogja terelni az egész elbeszélést, ami ugye szinte az egekbe rakja az újrajátszhatósági faktort.

Ahhoz, hogy megfelelő atmoszférát teremtsünk, természetesen szükségeltetik egy meggyőző grafikai prezentáció, ami az Until Dawn esetén eléggé hullámzó lett, valószínűleg azért, mert még Ps3-ra kezdték meg a fejlesztést. A főszereplők kidolgozottságára nem lehet panasz, mert mindenki teljesen jó, saját stílust kapott, ráadásul egy elég klassz extra videóban meg is mutatják nekünk, hogyan építették fel őket.

A környezet viszont sajnos nem lett túl változatos: a faházon kívül bóklászunk még eléggé lineáris ösvényeken, egy lepusztult szanatóriumban, valamint a környező bányákban is. Hiába tudjuk bejárni ezeket a helyeket pincétől-padlásig, ez ettől még nagyon karcsú.

Die Hard a bányákban. A koszos trikó már adott!

Maguk a szakaszok egyébként jól meg vannak csinálva és tervezve, ugyanakkor itt egy picit el is vérzik a játék: sok a frame rate esés és szaggatás (főleg ahol esik a hó), előfordulnak ricegős élek és alacsony felbontású textúrák, valamint a szereplők mozgása sokszor nagyon esetleges - ez sajnos az előző generációs alapok miatt van így.

Mindent egybevetve bőven átlag feletti a külcsín, viszont a toptól is nagyon messze van. A színészgárda és ezzel együtt a színészi játék viszont teljesen rendben van, hiszen olyanok viszik a prímet, mint Hayden Panettiere, Rami Malek, Brett Dalton, Noah Fleiss, hogy csak a fontosabbakat említsem.

Maga a játékmenet ugye a második nagyon fontos pillér, ugyanis szinte egész idő alatt választanunk kell különböző helyzetekben, hogy oldanánk meg, vagy, hogy viszonyulunk a többi szereplőhöz, milyen a kapcsolatunk velük. Ezek nem bagatell dolgok, simán lehet, hogy azért, mert valakinek belegázolunk a lelkébe a stuff elején, sokkal később bűnhődnünk kell. Nyilván nem fogok konkrétumokat írni, mert azzal szétspoilereznék mindent, de ha próbáltad a Beyondot vagy a Heavy Raint, akkor érted, miről beszélek.

Egy nagyon szépen megkomponált, valóban interaktív drámának leszünk a részesei, sok meneküléssel és nyomozással. Apropó nyomozás: lehetőségünk lesz felderíteni a több szálon futó cselekmény nagy részét különböző fotókból, tárgyakból, újságkivágásokból, sőt, még hat eltérő fajtájú totemet is begyűjthetünk, amik különböző, előre nem látható szituációkra próbálnak minket figyelmeztetni, vagy a ránk leselkedő veszélyekre hívják fel a figyelmet, esetleg egyszerűen megmutatják, hogyan fogunk elpatkolni.

Höhö, akkor most mi lesz, Jessica?

Érdemes az összes infót begyűjteni, mert tényleg jobban megértjük a sztorit, valamint akár egy-egy hős életét is meg tudjuk menteni az információkkal. A hangok, zörejek is elég jól sikerültek, első végigjátszásra biztos, hogy többször a frászt fogja hozni ránk az anyag, mivel az ijesztgetés a nyomasztó légkör ellenér is inkább a hirtelen dolgokban merül ki. Ahol viszont szinte teljesen elvérzik a játék, az bizony az irányítás. Ha a Beyondot vagy a HR-t sokat ekézték emiatt, akkor az Until Dawn-t sem szabad kímélnünk, mert ez konkrétan gyalázatosra sikeredett.

Kezdjük ott, hogy fix kamerával operál a stuff. Oké, ezt megértem, ez kell az atmoszféra megteremtéséhez. Viszont minden egyes nyomorult beállításnál máshogy kell terelni a főhőst! Teszem azt, ha megyünk előre, hirtelen vált a kép, aztán jobbra lefele csalinkázunk. Pont úgy, mint a régi Resident Evil esetén.

Mivel viszonylag sokat mászkálunk majd, ezért garantálom, hogy a pokolba fogjuk kívánni ezeket a részeket és sírva könyörgünk a QTE szekvenciákért, mert bizony azokból is nagyon sok van. Ha ez nem lenne elég, szereplőink olyan nevetségesen fordulnak a saját tengelyük körül, mintha 1995 lenne és valami ósdi kalandjátékkal játszanánk.

Ki lát ebből bármit?

A másik hatalmas negatívum a sztori utolsó harmada. Na, az valami olyan elképesztően blőd, hogy sokszor fogtam a fejemet: mi a jó életért kellett ezt beleszuszakolni ebbe az egészbe? Nyilván itt sem spoilerezek, aki esetleg próbálta, az tudja, miről beszélek. Pedig a szavatossággal amúgy minden rendben, 10 fejezetre oszlik el az egész, ebből 8 teljesen jó, de a maradék. Jajj, Istenem. Ha rámész az alaposságra, akkor olyan 9-10 órát simán ki tudsz hozni belőle, aztán persze ez az új végigjátszások esetén már redukálódik, viszont nem lesz unalmas, köszönhetően a szerteágazó lehetőségeknek, amiket érdemes kipróbálni.

Az általános ambient zajok viszont szuperek lettek. Ahogy ropog a hó a talpunk alatt, ahogy a bányákban bizonytalan léptekkel haladunk előre, vagy ahogy bejárjuk a faház összes zegét-zugát ? ez jelesre vizsgázik. Persze ez akkor jön ki igazán, ha valami jobb minőségű fülessel toljuk, mert ilyenkor garantált a többszöri nadrág összerondítás.

A végére még két dolgot hagytam: az egyik, hogy noha a forgatókönyv nagyjából jól meg lett írva, sokszor sajnos belefutunk a gyalázatosan blőd párbeszédekbe, amin azért fogjuk majd a fejünket. A másik, hogy normális angoltudás hiányában bele se vágjunk, mivel sokszor csak a begyűjtött infók alapján tudjuk meghozni a helyes döntéseket egy-egy hirtelen szituációban.

Szigorúan állunk a bejárat előtt.

Szóval egyáltalán nem rossz az Until Dawn, sőt, van olyan rész, amiben ki is emelkedik a középmezőny posványából. Ugyanakkor azt sem lehet rá mondani, hogy agyonver mindent, mert azért elég sok hibája van, a grafikai bugoktól kezdve az idegesítő irányításon át a történet nevetséges, utolsó harmadáig. Miss Panettiere nyilván nagyon sokat dob az egészen, meg jó a feszes poligon lábakat bámulni, ugyanakkor lehetett volna sokkal jobb is az egész.

Így azt kell mondanom, hogy az Until Dawn egy érdekes, mintsem jó játék. Ha kedveled a műfajt, akkor mindenképp tegyél vele egy próbát, viszont amennyiben már a Beyond is kifogott rajtad, akkor várj vele egy kicsit, vagy próbáld ki valahol előtte. Én szóltam!